Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

Juszuf: szolgám, testvérem, barátom. Életem igaz társa.

Itt ül mellettem, keresztbe rakott lábakkal alacsony zsámolyán, s apró, nedves, kék szemével tekintetemet lesi, sercegő tollam papírszántását figyeli.

Naphosszat a tornácon üldögélünk, a vadszőlő árnyéktartó takarójától védve. Néhány pajkos sugár azért mégis átsiklik a levélréseken, s Juszuf arcát cirógatja. Ilyenkor látszik, hogy Juszuf csúnya, nagyon csúnya – szegény torzszülött, kinek arcára mosolyfintort fagyasztott a természet. Pedig a szegény teremtés mindig komoly volt, s talán még sohasem nevetett.

Írás közben néha én is ráemelem tekintetemet, s már észre se veszem ezer ránctól barázdált, csúf arcát – lebernyegszerű, vértelen, áttetsző füleit, szemét, melyet számtalan redő és petyhüdt könnyzacskók éktelenítenek kicsiny kezét s gyűrt bőrű, tömpe ujjait. Eltűnődve nézek át piros fezén, melyet ha leemel, rövidre nyírt, fekete haj tüskésedik elő, akár egy felmeredő sündisznóhát.

Nagyon megszoktam, és szeretem Juszufot, mert tiszta lelkű, fejlett értelmű – s mert jóságának kisugárzásában türelmesebben viselem az életet. Juszuf: igaz ember.

Ő tart rendben, ő takarítja lakásomat. Cipőimet ragyogóra fényesíti, s olyan jó kávét főz, hogy megkalapáltatja a szívemet.

A házból soha nem mozdul ki. Idegenekkel nem érintkezik. Ételét maga főzi. Többször megkíséreltem, hogy vele étkezzem, de a meleg olajjal leöntött kelkáposztalevet és a só nélküli zöldségféléket én nem szeretem.

Török létére télen szalonnával él. A tavasz közeledtét számomra az jelzi, hogy Juszuf oldalasából már csak vékony csík maradt.

Ha itt-ott vendég téved házamba, Juszuf testvérem inassá válik. Szó nélkül szolgál fel, csak az illem szabályait nem ismeri, ő is velünk feketézik. [747]

Csendben zsámolyára telepszik, és közöttünk szürcsölgeti kávéját.

Ilyenkor elmagyarázom vendégemnek, hogy Juszuf hogyan került hozzám. Az évek folyamán ezt már annyiszor elmondtam, hogy szinte pontos egyformasággal ismétlem szavaim. Most hát nem kell mást tennem, mint betanult mondókám hűen leírni.

Segédjegyzőnek neveztek ki Ékesre. Nem örültem, nem is bánkódtam. Ismertem a falusi életet, intelligenciáját: a jegyzőt, az orvost, a patikust a papot, a tanítót s a földbirtokost; a férjhez adó leányokkal kapcsolatos szóbeszédeket és találgatásokat; az apró-cseprő érdekeket, cselszövéseket, képmutatást és gyűlöletet.

Tudtam, hogy kezdetben ostobaságnak tartom szalmacséplő vitatkozásaikat; hogy megvetem s lenézem őket, mert felettük állónak érzem magamat. De előreláttam a faluba hullott ember rendes sorsát is. Hogy mint szívós kúszónövény: lassanként engemet is átfonnak kicsinyes világukkal; hogy pár esztendő elteltével én is oly jól fogom magamat közöttük érezni, mint a békák a kútban, kiknek nincs más életbe való menekvésük.

De így is van rendjén. Egymás látására, szavára szorulunk. A magányosság súlyos büntetés, és nagy erények jutalma. Mi nem tudjuk elviselni.

Miközben Ékes felé utaztam, mindezt jól átgondoltam. Elhatároztam, hogy nem viaskodom sorsommal, s hogy elfogadom életüket. Az volt a tervem, hogy az alkonyati órákat zeneszerető házaknál töltöm. Meleg szobát idéztem elnyűtt, kedves bútorokkal s ócska zongorával. Benépesítettem egyszerű falusiakkal, szépért rajongó asszonyokkal és lányokkal. Láttam a pipázó öregeket, akikkel majd magam is kedvteléssel pöfékelek.

De hát nem így lett. Szörnyen csalódtam. Kétheti próbálkozásom után meggyőződtem, hogy Ékes átkozott hely. A jegyző zsugori agglegény, akit rémek riogatnak. Házát várszerűen elsáncolta, s nem tűr senkit maga mellett. A szikár, szigorú és aszkétikus tanító kisasszony elmúlt már negyvenéves. A patikus részeges, örökösen a közeli városban csavarog. Elkeseredett feleségét reuma tartja ágyban. Az öreg orvos nagyothall, rosszul lát. Ruháján évtizedes pecsétek, csapzott, szürke szakállában a fertőzés millió csírái. A fiatal orvos a szomszéd faluban lakik, és vőlegény.

Földbirtokos családok nincsenek. A falut törpegazdák, [748] zsellérek lakják. Az egész környék grófi birtok, és ura külföldön él.

A társas életnek tett engedékenységemet, megalkuvásomat a falu visszautasította. Megbüntetett előbbi emberkerüléseimért. Rettentően magamra maradtam. Szerencsémre tavaszodott. A természet sok mindenért kárpótol.

Jól gondozott erdő terült el közvetlen a falu mellett. A gróf erdésze megengedte, hogy ott tartózkodjam. Százados tölgyek örök susogása elvarázsolta képzeletem. Legszívesebben a fenyővel szegélyezett nagy úton sétáltam. Az út sugáregyenesen szelte ketté az erdőt, és kék csíkot hasított ki az égből. A fák közül néha gyémántszemű őzek tekintete ragyogott ki.

Naponként ugyanazon az úton jártam az erdőbe. A házak ablakai, mint görbült háttal gubbasztó macskák szemei, engem figyelhettek, mert az utcákon alig ődöngött néhány ember. Az egyforma viskók közül egyetlen ház vált ki. Nagyobb volt a többinél, és elhanyagoltabb. Kapuja előtt zsinórra fűzött, színes bocskorokat himbált a szél. Erről következtettem, hogy ott iparosféle lakhatik.

Néhanapján férfi támaszkodott a kapufélfához. Ez az ember felkeltette, és hetekig szította kíváncsiságom. Nem paraszt, nem gazdálkodó, nem idetartozó, elsatnyult fajta. Hűvös időben feltűrt, ragyogó, fehér ingujjban álldogált háza előtt. Barna, izmos karja úgy fénylett, mintha olajjal kenné. Arca keletiesen gömbölyű volt, de erős férfi határozott jellemét sugárzó. Barna arcbőrét fekete bajusz és fekete szemöldök díszítette. Formás koponyáját tövig nyírt, sűrű haj borította. Éjsötét szemeivel nyugodtan tekintett a világba. Amikor őt néztem, Ázsia mámoros mesevilága, a kelet túlfűtött elbeszélései és Besnard ragyogó színei elevenednek meg előttem.

Kicsoda ez az ember, hogyan került Ékesre? Érdeklődésem pattanásig feszült. Kíváncsiságom végül is legyőzte tartózkodásomat.

Egyik délután jó napot-tal köszöntöttem rá. Megkérdeztem, hogy az előttünk himbálódzó bocskorokat ő készíti-e. Komoly nyugalommal, szívesen válaszolt, s néhány pillanat múlva benn voltam házában. Szobája gerendás, kissé komor és rendetlen volt. Hosszú polcokon egyszerű és remekbe készült, színes bocskorok sorakoztak. Átható bőrszag terjengett Tartózkodó udvariassággal magyarázgatta készítményeinek különféleségét.

Falunkban románok és szerbek laktak. Alig néhány ma[749]gyar család élt közöttük. Főleg a román bocskorviselő, de a szerb és a magyar is. Mindegyik más formájút használ. Még sohasem történt nálunk, hogy a román felkunkorodó hegyű, a szerb harcsaszájformájú bocskort viseljen. Az ünneplő bocskorok díszesek voltak. Kék, fehér, piros bőrszalagokkal, kis, sárga bőrrózsákkal ékesítettek s tükröző üveggel gazdagon kirakottak. Voltak olyan remekbe készült bocskorok, amiket híres néprajzi múzeumok is megirigyelhettek volna.

Ezek mestere volt Csobagi Mehmed.

Nem kerteltem sokáig. Így szóltam hozzá:

– Mehmed, nagyon szépek a bocskorai. De nem azért tértem be. Hetek óta töröm a fejem a származásán. Most nevéből következtetem, hogy mohamedán bosnyák lehet.

– Török vagyok, jegyző úr, török – javította ki élénken feltevésem.

– De hogy jutott a Csobagi névhez, hiszen ez magyar csengésű?

– Magyar-török vagyok kérem.

»Magyar-török«… rágódtam furcsa állításán. A kételkedés bizonyára szemembe ült ki, mert legott származásáról kezdett beszélni.

Erdélyből, a Fogarasi-havasok tájékáról való. Apja és nagyapja is ott születtek, s ott is haltak meg. Vagy két utcasorra való török család élt ott csendben századok óta. Szökött janicsárok lehettek őseik, akiket bizonyára Apafi Mihály nagyhírű erdélyi fejedelem kegyelme tűrt meg.

Gondolatban századokra nyúltam vissza. Bizony négy-öt emberöltőre való idő múlott el a törökjárás óta. De miért is volna lehetetlen, hogy egy maroknyi török megőrizte fajtájának tisztaságát? Kételkedésemet teljesen eloszlatta az előttem ülő Mehmed férfias, becsületes tekintete s jellegzetes férfiszépsége.

Láttam, hogy jólesik neki érdeklődésem.

Lassan alkonyodni kezdett. Házának csendje csak akkor tűnt fel, midőn az ajtó nyílott, bádog mosdótállal és vizeskancsóval csörömpölve szörnyű kinézésű emberke jelent meg. Juszuf volt, Mehmed édes öccse. Dermedten néztem ezt az eltorzult törpét, de csakhamar másik ámulatba estem. A mosdótálat székely mintákkal faragott ládára helyezték, a vizet beöntötték, és se szó, se beszéd, mindketten levetették ingeiket, s mosakodni kezdtek. Csak amikor imaszőnyegükön kelet felé fordulva, térdet hajtva és hajlongva mormolni hallottam őket, akkor értettem meg, hogy a mosdással járó szo[750]kásos alkonyati imájukkal hódolnak Allahnak, a mindenhatónak.

Furcsa benyomásaim ellenére meghatottan mentem el. Mehmed iránt erős rokonszenvem támadt, és erdei sétám helyett hozzá jártam el.

Lassanként megismertem életük minden apróságát. Mehmed keveset dolgozott, de szeretettel és művészi ízléssel. Ebben Juszuf is segédkezett néki, de az ő feladata a háztartás volt. Nő nélkül éltek, és a testvéri szeretet a két férfiban kifinomult tapintatig fejlődött. Mehmed különösen gyengéd volt Juszuf iránt. Mintha a természet mostohaságát akarta volna pótolni.

Mehmed nem tudott törökül, de imáinak értelmét ismerte. Török származásáról meggyőzött, amikor polcairól s szekrényéből előkotorta foszló és széteső relikviáit. Fehér selyem zászlódarabkát, a törökök kacskaringós, aranybetűs hímzésével. Disznóbőrbe kötött pergamenlapokat, olvashatatlanná fakult Korán-idézetekkel. Csak itt-ott csillogtak az iniciálék leheletnyi vékony aranylemezei. Megmutogatta handzsárait, miket a rozsda reszelősre mart.

Délutánonként künn üldögéltünk a tornácon, nap szürkítette, gyalult asztal mellett. Mehmed finomra vágott szűzdohányszálakból boszorkányos ügyességgel sodorta cigarettáit. Orrlyukain hosszú, kékes kígyókat bocsátott a levegőbe.

– Mégis, Mehmed – mondtam egyszer –, vétek, hogy sem kertedet, sem udvarodat nem gondozod. Gaz ver fel mindent. Látod, milyen büszke Juszuf erre a pár tőke paradicsomra. Hátha még úgy megteremne minden, mint a szomszédban.

– Nézd, jegyző úr – felelte Mehmed –, én nem vagyok paraszt.

– De okos ember vagy. Add ki felesbe. Kisujjadat sem kell mozgatnod.

– Nem tehetem, mert a parasztok csalnak, és én akkor törvény elé kerülök.

– Ugyan már, hogy támadna bajod? Legfeljebb a csalónak?

– Hát agyonverném.

Foglalkoztatott, hogy Mehmednek sem asszony-, sem lányismerősei nincsenek. Hozzá nem jönnek, ő nem jár sehova. Pedig megfigyeltem, hogy a bocskorvásárló asszonyok ugyancsak szívesen legeltetik szemeiket Mehmeden. Előtte sem volt titok, hogy a szomszéd menyecskéje minden alkalmat felhasznál, hogy szóba elegyedjék vele. Karácsonykor diós-[751]mákos kalácsot küldött Mehmednek, de ő nem fogadta el. Az vitte vissza, aki hozta.

Ezért is beszélni kezdtem az asszonyokról:

– Te, Mehmed, olyan tiszta ember vagy, mint azt vallásod előírja; de a házadat nem tartod rendben. Minden poros, elhanyagolt, minden törik és szakadozik. Férfiak vagytok, nem értitek ezt a munkát. Ha megnősülnél, ragyogna minden, és úgy élnél, mint egy basa.

– Nézd, jegyző úr – mindig így kezdte mondanivalóját –, parasztasszony nem való hozzám. Más az én világom. Még a vérem sem kívánja. Ismerem a fajtájukat. Hazugok, pénzéhesek, nyugtalanok. Nincsen bizalmam hozzájuk. Többre becsülöm békémet.

Ez a bölcsesség nem illett korához, de lényéből fakadt. Sokszor elnéztem, amint a gazzal vert, kietlen udvaron órákig is elüldögélt mozdulatlanul, és cigarettázva a levegőbe bámult.

– Most mire gondolsz, Mehmed? – kérdeztem egyszer rajtaütéssel.

– Nézd, jegyző úr, arra gondoltam – mondta nagy fontossággal –, hogy a ti ördögtök mégsem azonos a mi dzsinnünkkel. Mind a kettő gonosz szellem, de szerepük mégis más. A dzsinnek is rosszra csábítanak, de nincs büntető szerepük a túlvilági életben.

– És te ebben hiszel, ezzel foglalkozol, Mehmed?

– Hiszek a gonosz csábításában, és valami néven neveznem kell őt. Birkavi kátéjában van, hogy képekben gondolkozzunk.

Jó barátságban éltünk. Éreztem rokonszenvét, most mégis idegenkedéssel néztem rá, és más embert láttam benne. Pedig jó, néha könnyelműségig adakozó volt. A koldusok serege kereste fel, mert pénzt adott. Ennek híre ment, és végül a házzal bírók is eljöttek alamizsnáért. Hatósági tekintélyemmel avatkoztam be, hogy a nem hivatásos koldusok raját elűzzem.

Ezen a nyáron lejött birtokába a gróf. Vele jött udvara, nagy vendégsereg és sok új cseléd. A vöröstéglás angol-német stílusú kaszárnyaridegségű kastély zsalui kitárultak. Éjjel ragyogó fény sugárzott ablakaiból. Pihent lovak ficánkoltak csillogó fogatok előtt, és a faluban le és fel rohantak a piros frakkos vadászok. Élénkség, elevenség töltött be mindent. A községházán is szaporodott a munka. Napokig nem mehettem Mehmedhez. Amikor újra meglátogattam, grófi vendégei voltak: Annie, a grófkisasszony barátnőjével, társalkodónőikkel és három sportruhába öltözött fiatalemberrel. Mehmed nagy szobájában sürögtek. Az asztalon egy csomó [752] kiválogatott bocskor volt. Falunk különlegességét vásárolták. Mehmed hűvös egyszerűséggel szolgálta ki vevőit, de nyelvüket nem értette. Angolul és németül beszéltek.

Annie kedves, könnyed, biztos fellépésű, húsz-egynéhány éves, egyetlen lánya volt Haricourt grófnak. Barna haja és szemöldöke, kék, értelmes, nagy szeme, szabályos, angolos vonásai voltak. Mozdulatait könnyeddé tették a sportok. Vidáman lóbálta fekete szalagos florentini szalmakalapját. És a három férfikísérője élcelődéseinek ellenére nagy érdeklődéssel vizsgálta Mehmedet. Ő fizetett, és Mehmeddel tört román és magyar szavakkal igyekezett beszédbe ereszkedni. Közvetlen és bájos, viselkedésében semmi bántó nem volt. Mehmed mégis zavarba jött, és barna bőrét egy árnyalattal sötétebbre festette az izgalom.

A jó vásárnak Mehmed látszólag nem örült. Egyedül maradtunk. Ő kedvtelenné és hallgataggá vált.

– Mi bajod van, Mehmed?

– Láttad, jegyző úr, ezt a lányt?

– Láttam, csinos.

– Ezt szeretném feleségül venni.

– Nincs rossz ízlésed – nevettem hangosan –, de tudod, kettőn áll a vásár. Ha pedig elvetted a grófkisasszonyt, nevezz ki engem birtokodra igazgatónak! – vetettem oda tréfásan.

Alig múlt el néhány nap, Mehmedet szokatlan tevékenységen értem. Nadrágok, kabátok kifüggesztve, cipők szerteszórva a tornácon. Mehmed és Juszuf kefélték, tisztították a zöldülő, fekete ruhákat, melyeknek ódon szabása messzire kiáltozott.

Szótlanul figyeltem, nem zavartam őket munkájukban. Már alkonyodott, mikor Mehmed az asztalhoz, mellém telepedett.

– Jegyző úr, tudod, azért tisztítjuk a ruhát, mert holnap megkérem a grófkisasszony kezét.

– Ugyan ne bolondozz, Mehmed!

– Nem bolondság ez, jegyző úr, holnap megkérem a kezét.

– Nem tudom, mi ütött beléd, Mehmed! Azért becsültelek, mert értelmesen és komolyan beszélgethettem veled. Ha ilyen csúfságot űzöl belőlem, itt hagylak, és soha többé nem jövök el.

– Jegyző úr, én holnap megkérem a grófkisasszony kezét. Olyan igaz, mint hogy Csobagi Mehmed a nevem. Tegnap is itt volt.

– A grófkisasszony egyedül? [753]

– Nem egyedül, egy öreg hölggyel.

– És mit akart, mit mondott?

– Két pár bocskort vett, nem szólt semmit, de a szemembe nézett…

– És… és…

– És ebben a nézésben minden benne volt, én megértettem.

– Szerencsétlen vagy, Mehmed!

– Dehogy. Tudok én szemből olvasni. Nem néznek arra így, akit nem szeretnek, akitől szerelmet nem kívánnak.

– Kedves, jó Mehmed barátom! Az Istenre kérlek, térj már észhez! Lehet, hogy nagyon tetszel a grófkisasszonynak, ami nem is csoda, mert láttad, milyen nyápic alakok veszik körül. Te szép vagy, erős és értelmes, de mindebből még nem következik szerelem és házasság.

– Ő szeret, azt tudom.

– A tekintet csal. Csak kacérkodott veled, talán még azt sem. Látod, így jár, aki a nőket kerüli. Egyszerre bolondul beléjük.

– Az nem lehet, ő szeret, és te, jegyző úr, nem tudod, hogy mit érzek.

– Dehogynem tudom. Szerelmes vagy. És nem is volna semmi baj, ha éppen nem a grófkisasszonyba volnál szerelmes. De hát így sem lesz baj. Néhány nap múlva magadhoz térsz, visszanyered nyugalmad és józanságod.

– Nem, nem, holnap megkérem a kezét.

– Csak néhány napig várj, arra kérlek. Ne higgy többé ostoba meséskönyveidnek. Az életet nem az Ezeregyéjszaka regéi után mintázták. Itt nincsenek mágusok, varázslók és csodák. Te, szegény bocskorkészítő török, hogy mersz álmodni gazdag és előkelő grófkisasszonyról? Ha ez az Annie úgy elvesztené józanságát, mint te, hát akkor is ott van még az apja és ezer érdekszál, ami ezt nem engedi.

– Nézd, jegyző úr, én holnap délután elmegyek a grófhoz, és megkérem lánya kezét.

– Te nem fogsz elmenni!

– Én elmegyek!

Jóval elmúlt éjfél, és Mehmedet nem tudtam elhatározásának megmásítására bírni.

Egész éjjel nyugtalan voltam, ismertem Mehmedet, nem voltak kétségeim, hogy szavának helytáll. Reggelig töprengtem. Elmondtam az öreg jegyzőnek, és kértem, hogy szépszerével hatóságilag avatkozzunk a dologba. Főnököm nem fogta fel tragikusan a dolgot, és megnyugodott abban, ha Mehmed [754] elmegy, majd kidobják. Tényleges beavatkozásra nem is volt semmi ok.

Úgy gondoltam a nap józan fényénél, talán mégis meg tudom menteni a helyzetet.

Délfelé elmentem a grófhoz. Haricourt fogadott. Szikár, magas ember előtt állottam. Pergamensárga, fáradt arca volt. Ha visszaidézem ezt a jelenetet, úgy emlékszem, nagy zavarban lehettem. Mehmed ártatlan képzelgéséről, tapasztalatlanságáról igyekeztem a grófot meggyőzni. Ugyanakkor a legnagyobb szörnyűséget kellett neki megmondanom. Egy bocskorkészítő falusi félparaszt török ember jön hozzá délután, és megkéri lánya kezét.

A gróf türelmetlen és szórakozott volt. Nem értett meg. Nem fogta fel, hogy mi köze van neki egy bocskorkészítőhöz. Végül is rövid tőmondatokban egyszerűen mondtam el a valóságot. Éktelen haragra gerjedt, és azt mondta, hogy kutyakorbáccsal vereti ki, vagy lelövi a tolakodót.

Kábult fővel, zaklatott idegekkel rohantam Mehmedhez.

A Csobagi fivérek imájukat végezték olyan nyugalommal, hogy szégyent éreztem izgatott állapotom miatt.

– Mehmed – ordítottam imájuk befejeztével –, téged a szolgák hada ver agyon, ha a kastély küszöbét átléped. Legjobb esetben törvény elé kerülsz, és becsuknak.

– Nézd, jegyző úr, én megkérem a grófkisasszony kezét.

Szobáját nyugodtan rendbe hozta, és határozott léptekkel megindult a kastély felé. Engem erősen hatalmába kerített az izgalom, mégis észrevettem, hogy ez a komoly, szép szál ember ócska, ünneplő maskarájában milyen nevetséges. Mehmed megtűrt maga mellett, de kérleléseimre már nemigen válaszolt.

A kastély parkjának kapujához érkeztünk. A mindig tárva-nyitva álló, kovácsolt vasból készült két ajtószárny most zárva volt. A kapu mögött két szolga sétálgatott. Odább egy kertész dolgozott. Mehmed illemtudóan köszönt. A szolgák megkérdezték, kicsoda, és mit akar. Ő megmondta nevét, és kérte, hogy engedjék be a grófhoz. A szolgák hideg udvariassággal megmondották, hogy a gróf őt nem fogadja, és nem engedik be.

Mehmednek egy arcizma sem változott. Az ajtó két vasszárnyát két kézzel fogta meg, és erősen rángatni kezdte. Én karjába akaszkodtam, de acélos izmairól lehullottam. A szolgák, úgy látszik, fegyverekért rohantak, és bár hirtelen újra ott termettek, pattant a zár, és az ajtó szárnyai kinyílottak.

Mehmed a kastély kapuja felé indult. Három ember ve[755]tette rá magát, de pillanatok alatt a földön hevertek. Mehmed úgy szórta le őket magáról, mint a férgeket.

Már nem hittem abban, hogy ezt a tragédiát megakadályozhatom, mégis megelőztem Mehmedet. Beszaladtam a kastélyba, a gróf lakosztálya felé igyekeztem. Nem kellett az ajtók között keresgélnem, a gróf már előttem állott, kezében egy pisztoly acélcsöve villogott. Összekulcsoltam kezeim, és folyton csak azt kiabáltam, ne bántsa ezt az embert, ez nem gonosz, hanem őrült.

– Akkor gondoskodjon a község róla, tegyék ártalmatlanná! – mondta a gróf.

– Gróf úr is ártalmatlanná teheti egy pillanat alatt, jöjjön le hozzá, álljon szóba vele és bármit mond ez a török, mondjon neki nemet. Biztosítom arról, hogy nyugodtan eltávozik. Nincs nála fegyver, szándékai nem rosszak. Csak az itten használatos nyelveket beszéli, én leszek tolmácsuk.

A gróf látta felhevült állapotomat, és ez meggyőzte. Pisztolyát zsebre vágta, és együtt mentünk le a hallba.

Nagy csikorgással lépkedtünk a szőnyeggel borított, széles falépcsőkön. Lenn Mehmed állt a széles helyiség közepén, az ajtók körül a szolgák összegyűlt serege várt intésre.

Mehmed magyarul köszönt. A gróf fejével biccentett. Én szóltam a gróf nevében először Mehmedhez:

– A gróf úr azt kérdezi, hogy mit kívánsz tőle, Csobagi Mehmed.

– Jegyző úr, te tudod, mond, meg neki!

Megmondtam a grófnak, mielőtt Mehmed kérését tolmácsoltam volna, hogy egyszerű nemmel feleljen, hiszen tudja, miről van szó. A gróf ajkáról egy halk nein röppent el. Ismét Mehmed felé fordultam, és így szóltam hozzá:

– Csobagi Mehmed, a gróf úr kérésedet megtagadta, és lányát nem adja hozzád feleségül.

Mélyet sóhajtott Mehmed, tétován nézett pillanatokig. Köszönést erőltetett ki torkából, sarkonfordult, és nyugodt, nagy lépésekkel, lehajtott fővel távozott.

A grófnak megköszöntem viselkedését, és Mehmed után indultam. Utolértem őt. Szótlanul mentünk egymás mellett, átéreztem végtelen fájdalmát. Utunk második felében mégis lágy hangon vigasztalni igyekeztem.

– Mehmed, hát ez előrelátható volt, megmondtam neked. Azután, hidd el, mindenki keresztülmegy ilyen csalódáson.

Megfogta karomat, nem válaszolt. Arca eltorzult, nyakának és halántékának erén láttam szívének heves lüktetését. Hazaértünk Mehmed házához. Egy pillanatra megállt, vas[756]markába szorította a kapufélfát, és kitörte. Erősen megütköztem ezen, már nem volt szavam hozzá. A szenvedély ekkora tombolását sem józan ésszel, sem szép szóval nem lehet fékezni.

Bement a szobájába, én mint árnyék kullogtam utána.

Megállt, körülnézett, és a szobája közepén keresztülfutó törzsgerendát a mennyezetről nagy recsegéssel-ropogással leszakította. Sűrű por támadt, én még idejében kiugrottam a szobából. Mehmed is kijött, fél vállával megpróbálta az ajtó mellett kidönteni a falat, de ezt nem tudta.

Kiment az udvarra, onnan az utcára, hajadonfővel, poros, ócska, fekete ünneplőjében.

Most már meg sem kíséreltem, hogy beszéljek vele, hogy csillapítsam. De vagy száz lépésnyi távolságra mégis követtem.

Az erdő felé tartott, és messziről is érezni véltem rengést okozó, nehéz járását. Elérte az erdőt. Egy óra múlhatott el, amikor az erdő másik széléhez jutottunk. Mehmed nem állott meg. Céltalanul nekivágott a bevetett földeknek. Megálltam az erdőszélen, hosszan néztem tűnő alakja után, amíg egy akácossal körülvett tanya végül elnyelte.

Visszabandukoltam Mehmed házába, ahol szegény Juszuf tanácstalanul, apró kezeit összetéve rám függesztette tekintetét. – Jusszuf – mondtam hozd rendbe a házat, Mehmednek nagy fájdalma van, most nagyot sétál, és ha nem éjszaka, holnap bizonyára visszajön.

Múltak a napok és hetek. Már őszbe hajlott az idő, Mehmed nem tért vissza a és semmi hírt nem kaptunk felőle. Juszuf bajai meggyűltek a hatóságokkal, az adóval. A megrongált ház is összedűléssel fenyegetett.

Egyik esős napon elmentem Juszufhoz. Azt mondtam neki, hogy jöjjön hozzám lakni, ameddig Mehmed visszajön. Házában már úgysem tartózkodhat, és a tél amúgy is nagyon szigorú lesz. Együtt indultunk, kis, ráncos kezét kezembe fogtam, és mikor hazaértünk, Juszuf szemében könnyek csillogtak.