Nem vagyok részese a nagy szervezetnek,
csak beleejtett sejt vagyok.
Teremtéskor Ő, akit Istennek neveznek,
nem gondolt rám, s a nagy testben bennhagyott,
Ezer sejtet rendezett. Amit tervezett,
meglett, és létrejött a Világszervezet.
Valami felkapott. Mikor felocsúdtam,
láttam: vörös vérfolyó sodor.
Zárt falú csatornában rohant a futam.
Sok sejtet forgatott a vérfodor
körülöttem. Mind hasonló formákat kapott
mint én, – de mégis, miért is? – más vagyok.
Ment, ment minden előre a vérárral,
nem nézték: a cél hová jut ki,
egy parancs fogta, vonta őket magával,
én meg, – miért? – elkezdtem ár ellen úszni.
A vérfolyam sok karcsapásom elnyelé,
de azért mégsem jutottam felfelé.
A nagy forrásban bő árban omlott a vér,
futottak benne bomlott sejtek –
mind csak tőle, mind csak belőle, és a tér,
melyből szabadulni nem tudtam, kellett
maradnom, – miért? – nem volt az én elemem.
Nem voltam holt sejt és nem voltam eleven.
Valami végzet vitt volna felfelé, fel…
lüktető zajon keresztül hív.
Az ér árja húzott erő erejével.
Távolodott tőlem a Forrás: a Szív.
Mikor még nem voltam a zárt ér rabja,
az Isten szívének lehettem darabja. [745]
Aztán bevetettem magam a folyóba.
Lesz, ami lesz. Ne ússz ár ellen!
Beletörődtem sok rosszba, semmi jóba.
Nem tartom iránnyal szembe a mellem.
Szinte már nem is bántam a megtett cserét,
s nem akartam elszorítani a világ erét.
Ekkor valami hirtelent fordult az ár.
A végtelen önmagába fut.
A rohanó vérár a szívkapuhoz ér.
Ami innét indult, ismét visszajut. |
Fejlesztette: GAS Softwares