Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

Nagy csend volt. Az éjjeliszekrény lapján orvosságosüvegek sorakoztak. Néha, ha kocsi robogott el a ház előtt, halkan megcsörrent az ezüstkanál a pohárban. Az ágy a lassan beálló szürkeségben mint valami félelmetes kérdés terpeszkedett el. A gyűrött párnákra felpócoltan pihent a hatalmas, szürke fej. A boltozatos homlok felett kusza hajcsomók csapzottak össze, és a szemekben kialudt kérdések szunnyadtak. A ráncoktól meghasogatott arcban a száj két vékony vonala szorosan egymásra tapadt, és csak néha futott át gyenge reszketés az alsó ajkon.

A szomszéd szobából az ajtó nyilásán át meleg, sárga fény verődött át. Egyetlen keskeny fénysugár. A maguk elé révedt szemek erre a világos vonalra meredtek. A sovány kezek, amelyeken az erek kéken felduzzadt vonalai lustán reszkettek, tétovázó kereséssel tapogatóztak előre a fehéren sárgás vonal felé.

– Új út… új… fehér… világos…

A szavak lassan szakadoztak elő. Megtörtek az elsötétülő szürkeségben. Nyöszörgés volt bennük, és halk siránkozás, mint az eltévedt gyermek szavában. Hangjukra az egyik sarokból sötét ruhacsomó emelkedett fel. Egy kattanás hallatszott, és enyhe, halványkék világosság ömlött el a szobán. A ráncoktól tépett arcon keserű csalódás borult el, a fáradt szemek félig lehunyódtak, elzárkóztak a szelíd, kék világosság elől, és a kínlódó száj megvonaglott.

– Eltűnt.

Az asszony már ott állott az ágynál. Reszkető, vékony ujjak babráltak a párnán. Az egyik ujj ijedten, gyengéden hozzáért a hideg verejtéktől nedves homlokhoz. Az arcon fájdalmas reszketés futott át, és a szemek gyűlölködő kérdéssel riadtak fel. Az asszony sóhajtott. Megszokottan és lemondással. A vékony ujjak fellibbentek a levegőbe, menekültek. A két arc egymás felé fordult. A párnán fekvő fej kicsit oldalt mozdult, és a merev szemek az asszony arcát kutatták. Fáradt volt ez az arc, éjszakázástól gyűrött, és a szemek körül fekete ár[742]kok húzódtak. A valamikor lágy, kissé duzzadt ajkakon visszafojtott sírás remegett. Az asszony közelebb hajolt, lágyan, simogató szóval beszélt.

– Fáj valami? Adjak orvosságot?

A ráncoktól tépett arc elfordult tőle, és a kínlódó szemek lecsukódtak. Az asszony egy percig még ott állt az ágy mellett. Ijedten babrált az orvosságosüvegek között, az egyik üveg csörömpölve hullott a padlóra. Az elfordult fej meg sem mozdult. Úgy feküdt a párnán, mint valami merev és hideg tiltakozás. Az asszony nehéz derékkal hajolt le, óvatosan összeszedte az üvegcserepeket, és amikor újra felemelkedett, odalesett a párnák felé. A fej elfordultan feküdt, a szemek lecsukottan pihentek, de az összeszorított szájon haragos, gyűlölködő, el nem mondottan kiáltó szavak reszkettek.

Az asszony lehajtotta a fejét. A testét megrázta a visszaszorított sírás, azután lassan, nehezen megfordult. Botorkálva vonszolta magát az ajtó felé. Amikor odaért, még egyszer hátranézett az ágy felé. A fej merev tiltakozással fordult el tőle, és mintha a lecsukott szemek messze néztek volna… Az ajtó halkan csikordult, a másik szobában volt. A fia, a menye, a lánya álmosan, az elháríthatatlan várástól elfáradtan ültek az asztal körül. Ételszag terjengett a szobában, és amikor leült, tányért toltak eléje. Értelmetlenül bámulta a tányért, azután lekoppant a feje az asztalra. Nem sírt, szepegő sóhajtások rázták. A többiek riadtan és csodálkozva hajoltak feléje. Mintha messziről, függönyökön keresztül hallotta volna:

– Borzasztó ez így… Neki is jobb volna, magának is…

Benn, a kék fényű szobában a ráncoktól tépett fej felemelkedett, és a szemek irtózó kíváncsisággal meredtek az ajtó vékony rése felé. A pár szó élesen csapódott a félig szunnyadt értelem felé, és a keserű vonások gúnyos mosolyra torzultak.

– Végre. Megszabadulunk egymástól.

A kezek kapargálva tapogatóztak a terítőn. A test ernyedten nyúlt el, a lábakon álmosító hidegség ömlött el, és a fej a párnákra feligazítottan merevedett el. De a szemek éltek, és a halvány, kék fényben láttak.

… Két fiatal élet egymásra talált. Csupa akarat és csupa álom. Tobzódó, telhetetlen élni akarás lángolt fel. Azután szürke napok. Álmos munka és hiábavaló, nagy próbák. Gyerekek… kicsi, krajcáros gondok… Mindig ritkább pillanatai az egymásra találásnak… A jólét üres napjai, amikor egymás mellett éltek… Azután csapások… Veszteségek… összeroppanások… Az asszony riadt kapkodása… A gyerekek… Mindig csúnyább és közönségesebb harcok… Azután az a nagy [743] hidegség, amely leszállott közéjük… Új sikerek, új ragyogások… Pénz… Sok pénz és sok hidegség… Az asszony gyanakvó, gyűlölködő számonkérései… A mindennapos viták… Sivár szavak… Azután a gyerekek elmentek… Új életutak szakadtak ki elrontott életükből… És egymásra maradtak… Két idegen… Akiket egybekötött az illendőség, a gyávaság… Mit mondanának az emberek… Az öregség… Az elromlott élet új meg új próbája… A közönyös egymás mellett élés… Hetek, amelyekben semmi mondanivalójuk nem volt… Még egy gyűlölködő szó is jó lett volna… Semmi… Betegségek… Udvarias, sablonos érdeklődések… Utazások… Régi álmok megvalósítása szürkén… Két öreg, csapzott ember Velencében, ahová valamikor hiába vágyott két fiatal ember… Azután az utolsó roham, amikor letiporta a betegség, és kiszolgáltatta az asszonynak… Jobb, ha minél hamarabb vége lesz… Mindkettőjüknek… Az asszonynak is, szegénynek… Megszabadul tőle… Együtt lesz majd a gyerekeivel… Az öregsége szép lesz, az utolsó esztendei boldogok lesznek… Még az álmait is, a vágyait is visszakapja… Megfiatalodik a gyerekeiben… Boldog lesz.

A vékony ajkak görcsösen megrándultak, hörgő, sikoltón hívó hang szakadt ki a torkából:

– Édes!

Berohantak hozzá. Az asszony reszketve hullott az ágyra. A feje ráesett a mellére. A szemekből, a sok esztendő óta gyűlölködő szemekből lassan szivárogtak a könnyek. A kezek utolsó akarattal simogatón tapadtak az asszony arcára, és nem érezték a fonnyadt ráncokat. A keserű száj halkan, búcsúzkodón becézve suttogta:

– Édes, édes…

Azután hideg és mindentudó semmi költözött a szemekbe, és a ráncoktól megtépett arcon elömlött a nagy békesség.

Az asszony nagy, boldog felsírással simogatta a sápadt arcot, és a fejét befúrta a hideg kezek közé.