A nap lebukott.
Pihés csillagok
fészkelődnek.
Még egy kis zsongás,
egy kis zsibongás,
és égnek, földnek
mély csöndje hallszik,
aztán elalszik
lomb-zaj, lapu-zaj.
A hold silbakol
az égi akol
kellős közepén;
majd rendre járja
nagy fényben úszván
mennyel pusztán
a posztokat.
Éjféli útján
bandukol csendben
csillag-tanyáról
csillag-tanyáig,
hogy vajon rendben
talál-e minden
csillag-őrszemet –
ahova állít.
Mert minden csillag
valakit őriz;
s az Isten előtt
felelős ő is,
hogy minden embert
csillag vigyázzon:
csillag őrködjön
mindenik házon.
Fáradt őrszemek
csüggedő során
ősz generális
a hold, – megy tovább;
s míg egyik-másik
kis csillag baka
titokban ásít, –
beszédbe ered
legfénytelenebb
kis csillagokkal.
(Csillagok közt is
vannak szegények,
vannak gazdagok;
ahogy a fénye
egyiknek gyérebb,
vagy szebben ragyog).
A jó, öreg hold
nyájas beszéddel
hol oda felel,
hol ide kérdez;
s szól egy csillaghoz:
”Te kinek fénylesz?”
A sápadt csillag
a földre lenéz,
s aztán felel: Az
én posztom nehéz;
lásd, uram, ott él
a városvégen
bölcsen, szegényen
Fekete Lajos,
kit gondjaival
behavaz a sors…” |
Fejlesztette: GAS Softwares