Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. december) 12. szám, 733–808. p.

Az évek óta kisebb-nagyobb erővel jelentkező eszme, az itt élő magyar írók lelkében fel-feltörő vágy végre testet öltött: a Magyar Közművelődési Egyesület szakosztályaként megalakult a délszlávországi magyar írók irodalmi társasága. Minden új lépés az irodalmi élet felé öröm és nyereség, de különös súlya, megkülönböztetett fontossága van az irodalmi szervezkedésnek különösen nálunk, mert az egymásra találás az írói öntudat emelését, az irodalom jelentőségének elmélyülését, az eszmei és világszemléleti felfogások állandó és kölcsönös kicserélését hozza magával.

Ezen a tájékon még nem is olyan régen jogosnak látszott a kérdés: van-e itt egyáltalán irodalom, és ha e szikes talajból a szellem és lélek színeivel ékeskedő virágok ki is nőttek; alig volt vándor, aki érte lehajolt volna, és még kevésbé olyan, aki a szívére is tűzte volna. És mégis: rideg közöny fagyasztó ködében is rövid idő alatt egész virágmező színesedett itt ki a terméketlennek gondolt humuszból. Természetes folyamat ez. A tizenöt év óta a közös törzstől elszakadt szellemiség új környezetében nem halhatott el, a benne mozgó életösztönnek ki kellett törnie, az öröktől örök időkig élő géniusz megnyilatkozni és hatni akart: a magyar szó és a magyar gondolat sok új formában, felfogásban és szemléletben újból kigyulladt, és az irodalomnak egyre tömörebben zengő kórusa rácáfolt a pesszimistákra és hitetlenkedőkre.

Valahányszor és valahol csak szó esik a délszlávországi irodalom életjelenségeiről: mély hódolattal meg kell hajtanunk lelkünket Szenteleky Kornél halhatatlan emléke előtt. A gondolat éjszakájában és a felvirradó hajnalon az eszme lovagi sugárköntösében mindig ő haladt elö utat mutatva, a roggyant térdűeket talpra segítve, a sebzett lelkű kétkedőkbe hitet öntve. Halála után is, ma is minden eszmék élén az ő szellemalakja halad. Az új irodalmi társaság is egyedül az ő nevével indulhatott el. [738]

Elindult pedig a Magyar Közművelődési Egyesület nagynevű, virágos lelkű, kristályos szándékú elnökének, Várady Imrének hívására. Csak egy célt látott maga előtt: a magyar kultúra kiteljesedését. Úgy érezte, hogy viharálló hajlékot kell teremteni a tehetséggel áldott magyar szíveknek, hogy közös irányt kell mutatni a sokfelé igyekvő írói szándékoknak, hogy a magyar szellemi erőket be kell állítani az örökkévalóság irányába. És hogy a Szenteleky-társaság az ilyenkor elkerülhetetlen félreértések legyőzése után végre megalakult: elsősorban Várady Imre hitének, céltudatos akaratának, teremtőerejének és ellentéteket áthidaló, harmonikus lelkületének köszönhető.

A Szenteleky-társaság még kialakulóban van, még nem nyerte el végső formáját, de jogosult a remény, hogy világszemléleti különbségeken, irodalompolitikai eltéréseken túl testvéri kézfogásban egyesülnek majd a társaság keretein belül a magyar írás hites munkásai. Sokkal kevesebben vagyunk itt a toll eljegyzettjei, semhogy a szellemi alkat, a felfogás különbözősége határt vonhatna közöttünk. Akit a bácskai vagy bánáti alkony sápadt színei vonzanak maguk felé, az ugyanoly szabadsággal és odaadással tárja ki ihletett lelkét, mint amily őszinteséggel és merészséggel általános emberi problémákat dobjon ki a világba a másik, akit a vajúdó mai világ apokaliptikus fájdalmai ragadnak szíven. Aki az alkotás áldott perceiben a honi búzamezők ringó pipacsai között heverészve, a feje fölött merengő ég kékségében vagy az éppen idehallatszó pacsirtacsattogásban akar gyönyörködni, éppen úgy közénk való, hozzánk tartozó írótestvérünk, mint akit képzelete, fájó emlékezés vagy olthatatlan nosztalgia lendületével a világ valamely más tájára ragad eszmélni, gondolkodni, alkotni, karéjt szelni a saját lelkéből. Aki elég erőt és benső hajlamot érez arra, hogy vallja és vállalja kisebbségi sorsunk teljes és tökéletes írásba vetítését, annak művészi alkotását a magyar írás tettekkel felérő, igazságokat sugároztató szépségei közé sorozzuk; de nem vetjük meg a lélek másmilyen finom és halk rezdüléseinek vagy megrázó rengéseinek sugárzó szavakba ötvözését sem. Helyesen mondja Kállay Miklós, hogy a hasonló szociális környezetben élő írókban minden elhatározott szándék nélkül is az írásnak valamilyen elvitathatatlan egysége jelentkezik. Ez az akart vagy nem akart egység amúgy is elválaszthatatlanul összefűz bennünket anélkül, hogy meghatároznók, mily irány felé terjedjen a lélek legfinomabb parfümpárlata: a dal és a gondolat.

A Szenteleky-társaság célkitűzéseit lehetetlen volna né[739]hány rideg szakasz parancsszavába foglalni. A társaságnak ott kell lennie mindenütt, ahol csak a kisebbségi irodalom életjelt ad magáról: új tehetségek ajnározásánál, a magyar írás tiszta, egyenletes Veszta-tüzének ápolásánál, a szerb-horvát irodalommal való értékcserélési akciónál és mindenütt, ahol csak szíveken és elméken át a magyar géniusz szót kér. Csak ezzel a mindenre kiterjedő gondos, lelkiismeretes és célt látó munkával valósíthatja meg a Szenteleky-társaság a magyar kisebbség szellemi életének magasrendűségét, időálló jellegét és fároszi hivatását.