Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Márkus Mihály: A magyarság őstörténete

Szerkesztette: Ligeti Lajos. Írták: Czeglédy Károly, Deér József, Gunda Béla, Gyóni Mátyás, Kniezsa István, Kossányi Béla, Halasi Kun Tibor, László Gyula, Ligeti Lajos, Nemeskéri János, Zsirai Miklós. Budapest, 1943. Kiadta: Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete és a Franklin Társulat. 289 1.

„Régóta nem esett annyi szó a magyar őstörténetről, mint az utóbbi években” – írja Ligeti Lajos a munka előszavában. Pedig az őstörténet a tudomány egyik legnehezebb ága, a kutatás munkája nagyon nehéz, csak a legnagyobb óvatossággal, a tárgyhoz kötelezett komolysággal és illetődöttséggel szabad végezni. Mégis ezzel szemben fordított helyzettel találkozunk. Tudományhoz nem értő, lelkes rajongók „őstörténeti művekkel árasztják el a könyvpiacot”. A közönség pedig tájékozatlan; nem tudja, mit higgyen. Így nem csoda, hogy az olcsó fércmunkák nyomán a legképtelenebb elméleteket fogadja el. A hivatalos szaktudomány nem nagyon igyekezett ezeket a téveszméket eloszlatni. Most azonban a Magyarságtudományi Intézet a legfőbb idejének tartotta, hogy ezen a tarthatatlan állapoton a tudomány talán kissé rideg, de megdönthetetlen tényeivel az igazságot hirdesse, és „ebben a magyar magatartásunkat is érintő tudományos kérdésben hallassa a maga szavát”. „Régóta vártunk már egy ilyen munkára” – hallatszik többfelől is. A művelt nagyközönség nélkülözte a komoly tudományos alapokon nyugvó tájékoztatást. A most megjelent munka azonban mindezt a mulasztást helyrehozza és pótolja.
A munka előszavában Ligeti Lajos összefoglalja a különböző tanulmányok eredményeit. A magyarság – a tudomány becslése szerint – már 3000 éves –, legalábbis amióta önálló létét megkezdette. Ez idő alatt – igazán Isten csodája – nyelvi és etnikai folytonosságát töretlenül megőrizte. E töretlenség világosan kitetszik mindegyik tanulmányban.
A könyv munkatársai jórészt az ifjabb tudósnemzedék tagjai, a tájékoztatás eszerint valóban komoly, megbízható s ez idő szerint csakugyan az utolsó szót jelenti a kérdés feltárásában. A tanulmányok írói eredményeikben okosan tovább építették az előző tudósnemzedékek munkáját, s a szerkesztő szavaival élve csak akkor tértek el egyes részletekben a régi nézetektől, amikor ez múlhatatlanul szükségesnek látszott. A közétett eredmények különös értéke elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a szerzők mindenkor felhasználták az eddig figyelembe nem vett, újabban előkerült forrásanyagot is, és az abból levonható következtetésekkel ezen a helyen találkozunk legelső ízben.
Az eredmények ma a legutolsó szót jelentik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy e nagy fontosságú kérdésben nem történhetnének még további, újabb lépések, annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy esetleg olyan döntően új eredmények következzenek be, melyek a jelen munkában összegezett felfogást lényegesen megváltoztathatják. Tudnunk kell, hogy a magyarság őstörténetének kérdését nem szabad lezártnak tekinteni. Ezt különben a munka írói is elismerik. A munka becsületesen és lelkiismeretesen tárja fel a kérdés ez idő szerinti tudományosan lemérhető állását. Nyelve könnyen élvezhető (nem tudós műnyelven íródott), fejezetei áttekinthetőek. Lapjait nagy haszonnal forgathatja úgy az olvasóközönség, mint a szakember is. [573]