Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Csuka Zoltán: Erdélyi József: Emlék

(Összegyűjtött versek Magyar Élet kiadása, Budapest)

Erdélyi József költészete a világháború utáni izmusok anarchiája után a magyar irodalom nagy megújulását jelentette; tiszta és gyermeki hitből áradó költészet ez, arról a tőről fakadt, amely tő egykor Petőfit és Aranyt táplálta. Az élet egyénekben újul meg, s adja bennük régi önmagát – vissza azonban soha nem tér. Épp így nem vissza jelent Erdélyi költészete sem, hanem továbbhaladást, bármennyire is igyekeztek ellenfelei – főleg jelentkezésekor – azzal ledorongolni, hogy Petőfihez pedig visszatérni nem lehet. Erdélyi mindjárt jelentkezésekor önmagát adta, s legnagyobb értéke mindvégig az a naivitása maradt, – amely harmatossá és frissé teszi sorait, mint a tőről metszett mezei virágot. Költői magatartása is pontosan ugyanaz, mint az egykori magyar népi költészet költőinek magatartása volt, s tegyük mindjárt hozzá – minden magyar költő magatartása. Mélységes szeretet népe, nemzete iránt és mélyről, nagyon mélyről fakadó szociális érzés. Ma divatos jelzővel talán azt is lehetne mondani, hogy „nemzeti szocialista”, de ha jobban megvizsgáljuk verseit, akkor ugyanezt a nemzeti és szocialista érzést találjuk meg a „baloldalra” sorozott költőknél, például Ady Endrénél, holott őt egyáltalán nem szokták a „népi” irányhoz számítani. Mélységesen szociális magatartása pedig a magyar nép, a kisemmizett, hamupipőke nép örök magatartása, amelyet népmeséitől kezdve balladáin át egészen a kuruc dalokig mindenütt megtalálunk. Ha valaki a szabadság dalnokát keresi Erdélyinél, pontosan úgy találja meg, mint minden nagy magyar költőnél, legfeljebb egyben tér el a többitől – kimondottan zsidóellenes állásfoglalásában. Erdélyi jól ismeri a magyar lélek törvényeit, s tudja, hogy a szabadság iránti vágy, a szabadság eszméi Rákóczitól kezdve Kossuthon át mennyire benn élnek a magyar lélekben, s nem is szégyelli leírni a sorokat:
„Nem múlhat el a Bakony,
nem a szabad ember,
álmot nem üthet agyon
semmiféle fegyver…”
A Félénk dal-ban így nyilatkozik meg mélységesen magyar és szocialista érzése:
„Tovább zengjen azért e dal
ama dicső jövőbe,
midőn a földnek ura lesz
a föld szülötte népe,
biztassa a hazátlant,
ama végviadalra,
melynek utána földre száll
a mennyek uradalma!…”
Ő, a bérescsalád gyermeke egyetlen pillanatra sem feledkezik meg arról, honnan indult, s egyetlen mozdulattal sem tagadja meg a népet, honnan származott. De ez a nép nála magyar nép, s biztos szemmel ismeri fel a trianoni sors nyomorúságát és azt, hogy néki ehhez a nemzethez kell tartoznia, nemcsak a néphez. De ugyanakkor nem tudja megtagadni a velünk együtt élő népek jogait, s ebben is hűségesen követi nagy költő elődeinek örök magyar magatartását. Mikor az oláh Petre harmados sorsát énekli, a vers végére nem felejti el odatenni, hogy Petre, a harmados kapás új sorsában is maradt, aki volt, „a kizsákmányolt, a kizsarolt”. Erdélyi nem alku[572]szik se jobbra, se balra. Szinte Petőfi lángoló arcát látjuk, amidőn így énekel:
„mint eremben az élet vágya s csotjaim megett
a gondolat: felszabadítani
az elnyomott, szegény embereket,
összegyűjteni egy szent hadseregbe
minden népet, és szárazon-vízen,
harcolni, míg az egész földkerekség
egy akol és egy pásztor nem leszen.”
Erről a bibliai egy akol egy pásztorról Petőfi is írt, s lehetetlen a feledhetetlen sorokra nem gondolni: „Ha majd minden rabszolga nép jármát megunva síkra lép…” stb.
Erdélyi József lírája valóban a magyar néplélek mélyéből bukkant fel, s az első világháború utáni időben a magyar líra nagy fellélegzését, megújulását és egyben megtisztulását is hozta magával. A Magyar Élet helyesen tette, hogy így, egy kötetben is elénk tárta Erdélyi költészetét, s ezzel is csak azt bizonyította, hogy a magyar néplélek arca örök és elmúlhatatlanul fiatal, s ez a néplélek költőiben épp oly tisztán tükröződik vissza ma, mint száz év előtt vagy akár évszázadok mélyében. De legnagyobb értéke Erdélyinek talán az, hogy frissen csorduló, szépen muzsikáló versekben adott új életet a magyar népmeséknek; versekbe írt meséi az ősi magyar mesemondás tiszta és ragyogó újjászületését jelentik. Ezekben a versekben teljesedik ki Erdélyi József, a költő, a szenvedélyes igazságkereső, a mélységesen magyar hős. Nem lehet feledni a Két koldus mélységesen szociális érzését, a Ribizli kisasszony hajnalos üdeségét és tisztaságát. Az obsitos mély igazságát és mind-mind a többi muzsikáló versben megírt édes-bús szép meséjét. S nem lehet feledni friss és naiv egyéni líráját, amely Erdélyi költészetének legjellemzőbb vonása. Az Emlék Erdélyi József szinte egész életművét tartalmazza; bármi is következzék ezután, csak szélesebbé teheti Erdélyi költészetét, mélyebbé már aligha, mert ami ebben a kötetben is benne van, az már a magyar költészet elvitathatatlan, örök kincse.