Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Csuka Zoltán: Székelyföldi számadás

Székelyföld minden bizonnyal jóval kevesebbet hallott mindeddig a délvidéki magyar irodalomról, mint fordítva. Mégis – ma már túlzás nélkül megállapíthatjuk – tárt szívekkel várta a Délvidék magyar íróit, a Szenteleky Társaság tagjait, akik első ízben utaztak a székely városokba, hogy munkáikból egy-egy szemelvényt bemutassanak a székely közönségnek. Hogy sikerünk volt, nem is mi állapítjuk meg, hanem a Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán és Sepsiszentgyörgyön újból és újból felhangzó tapsok, no meg a székelyföldi sajtó. Ez a sajtó – ahogy ma mondani szokás – mindenütt nagyon jó volt –, illetve Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön is, mert ebben a két városban jelenik meg napilap. Az egyik a Székely Szó, a másik a Székely Nép. Az egyik Székelyföld északi, a másik a déli részén jelenik meg. Majd olyan távolságra egymástól, mint Újvidék Budapesttől.
*
Marosvásárhelyt büszkén nevezik a székely fővárosnak. A két Bolyai városa; emlékeik és hagyományaik egyik alaptónusát adják meg a Maros menti magyar fővárosnak. Ez a város mindig színtiszta magyar volt, s magyar jellegét, magyar szellemét is mindig megőrizte. Statútumai is magyar szellemben és magyar nyelven készültek, s gondosan ügyeltek arra, hogy idegen meg ne telepedhessék. A Teleki-téka városa. És még egy. Molter Károly városa. A Bácskából indult magyar tanár itt nőtt íróvá, itt írta meg a „bolond kisváros” feledhetetlen figuráit, önéletrajzi regényét, a Tibold Mártont s legújabban színpadi művét, az Örökmozgót.

[Kép 02] Nagy Imre: Delelés (Olajfestmény)

Több mint három évtizede él ebben a városban, s ma [565] már az esze is úgy vált, mint a székelyeké, szavának íze és borsa is székely. És valami mégis visszahúzza a Ferenc-csatorna partjához. Nemcsak a szülőföldje, hanem ennek a tájnak különös sorsa, az egymásra utalt népeket örök törvénnyel egybezáró magyar égbolt. Ez az, amit Erdélyben sem lehet elfelejteni az elismerés és sikerek csúcspontján sem. Ezért szeret ma is bennünket Molter Károly, s ezért éreztük az első órában odahaza magunkat a Bolyai-házban, Molter Károly vendégszerető otthonában.
*
A bevezetőt Molter mondotta, s a visszhangot rá Draskóczy Ede nemes pátoszú stílusa adta. A két beszéd kiegészítette egymást. A délvidéki magyar irodalom két évtizedéről és jelenéről e sorok írója adott képet. Dudás Kálmán a verseiből szavalt, Cziráky Imre, Majtényi Mihály novelláikból olvastak, Garay Béla külön sikert jelentett a számunkra; a délvidéki költők, Kosztolányi Dezső, Fekete Lajos, Berényi János, Bencz Boldizsár, Létmányi Czakó Tibor versei az ő plasztikus, nemes előadásában találtak utat az erdélyi közönség szívéhez. Kiss Lajos népi dalgyűjtéséből Bükkösy Gyuláné adott elő öt kis művet, s a népdalokat pompásan megértő előadását kitűnően egészítette ki dr. Láni Oszkár alkalmazkodó zongorakísérete.
Marosvásárhelyen az első estet Csiky László orgonaművész nagyszerű játéka vezette be. Pikéthy Rögtönzések a Himnusz dallamára c. művét adta elő, és a kultúrpalota nagyterme megtelt az áhítat hangulatával. Utána már könnyű volt az íróknak a szívekhez szólni.
*
A székelyföldi út sikeréért, persze, elsősorban a kultuszminisztériumnak tartozik köszönettel a délvidéki magyar írótársadalom. Az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács szeretettel és megértéssel vette fel a műsortervbe az ország legfiatalabb íróegyesülését, a Szenteleky Társaságot. Ez Szenteleky emlékének is volt elismerés és egyben a délvidéki íróknak megszavazott bizalom. A délvidéki írók igyekeztek is ezt a bizalmat megszolgálni.
*
A mai Marosvásárhely egyik legnagyobb büszkesége a Közművelődés Háza. Az első világháború előtti években építtette meg ezt a nagyszerű palotát Marosvásárhely kultúraszerető közönsége, s a kultúrház a román világban is a magyar művészet és magyar irodalom fellegvára volt. Nagytermében Erdély legnagyobb orgonája az ünnepi látvány, híres Tükörtermében Nagy Sándor színes üvegablakai árasztják a magyar múlt és a székely mesevilág levegőjét. És itt tartják a képzőművészeti kiállításokat; a képtárat Bordy András, a nagyszerű székely festőművész vezeti.
A Közművelődés Házával szemben a városháza is az első világháború előtti hirtelen polgári fejlődés korszakát hirdeti. Megalkotásában – éppúgy, mint a Közművelődés Házának létrejöttében – Bernády Györgynek, Marosvásárhely híres polgármesterének volt nagy szerepe. Belül Zsolnay-majolikában pompázik, az első világháború előtti szecesszió pazar és nyugtalan levegőjét érezzük.
A Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság majdnem hetven évvel ezelőtt alakult Marosvásárhelyen, életre hívója Tolnai Lajos volt, akinek nevét és szellemét ma oly sokat idézik az országban. Tolnai tudvalevőleg életének jó részét ebben a városban töltötte, és a sötét látású, pesszimista regényíró társadalmi jellegű tömörüléssel is próbált hasznára válni az irodalomnak. Lapot is indított, az Erdélyi Figyelőt, és ebben a lapban nem kisebb nevek szerepeltek, mint Arany János, Szász Károly, Lévay József. Több mint fél évszázaddal előzte meg Tolnai Lajos a mai tájirodalmi mozgalom híveit, de úttörő munkájának el kellett buknia a vidék közönyén. A hanyatlás hamar elkövetkezett, s később csak időleges felvillanások jöttek utána. A kisebbségi sors aztán kiváltotta az újabb ellenállást és egyben fejlődést, 1928-ban Kemény János báró került a társaság élére, s új főtitkára. Sényi László gondos művészeti vezetésével a Társaság kiemelkedett a hanyatlásból és vidéki csendből. Erdély legjobb íróit választották meg a Társaság tagjavai és ez színvonalat, új életet jelentett. A felszabadulás a végvári vidék, a Székelyföld új, sajátos irodalmi és közművelődési feladatait jelentette a Társaságnak, és Sényi László, a művészi lelkű főtitkár hallatlan kitartással és lelkesedéssel igyekszik az egyre nagyobb feladatoknak megfelelni. A Székelyföldi Művészeti Év nemcsak erő[566]próbája, de egyben új tettekre buzdítója is a Társaságnak. A Kemény Zsigmond Társaság most találta meg igazi önmagát.
*
A Teleki-téka, gróf Teleki Sámuel kancellár hírneves könyvtára ma már fogalom, s a késő őszi borulatban elfogódottan lépünk át a felnyitott vasajtó küszöbén. Gróf Teleki Domokos, a Teleki-téka mostani ügyvezetője Budapestről jött le Marosvásárhelyre, hogy bemutassa a 19. század legjelentősebb főúri magyar könyvtárát, amely ma is abban az érintetlenségben áll előttünk, ahogyan hajdani nagy megálmodója életre hívta.

[Kép 03] A marosvásárhelyi Teleky-téka (1799) (Fotó Weinstok-Helikon)

A kancellár 1799-ben tétette le a téka palotájának alapkövét, s az építkezések befejezésétől 1822-ig gyűjtötte az értékesebbnél értékesebb, páratlan becsű könyvállományát. Hatvanezer kötetből áll a könyvtár, közöttük 240 hungarika. Kazinczy Ferenc 1816-ban járt itten, s Utazásaiban a legnagyobb csodálattal emlékezik meg a nagyszerű könyvtárról. Maga gróf Teleki Sámuel, az alapító egyszer sem láthatta könyvtárát, amelyről pedig egész életén át álmodozott. Már nyolcvan éves volt, amikor még mindig csak áhítozott arra, hogy majdan ide vonulhasson el, kedvenc könyvei társaságába, de az udvari szolgálatot még ekkor sem hagyhatta el. Szakadatlan munkában tölti életét, és 1822-ben holttestét hozták Sáromberkére, ahol könyvtárától nem messze, hazai földben pihen.
*
A református kollégiumban van a Bolyai-múzeum Bolyai Farkas és Bolyai János életművének kincseivel és emlékeivel. Kovács Benedek, a kollégium tudós igazgatója kalauzol végig a termeken, s minden szavából a két nagy magyar tudós és zseni mélységes megértése csendül. A két Bolyai, apa és fiú nagyszerű élete bontakozik ki előttünk a holt anyagból, ott állunk szemtől szemben a lassan feketébe hajló, barna koponyával, amely hajdan az élet legmélyebb megértésének világosságáig jutott, visszafojtott lélegzettel hallgatjuk a gyászbeszédet, melyet saját halálára írt meg, s nézzük az egyszerű fakupát, melyben irodalmi műveit égette el, az irodalmi műveket, melyek „nem érték el a tökéletest”. „Mert minden hamvadjon el, ami a tökéletest el nem éri” – hirdeti a fakupa latin felírása, és a fakupa belsejében most is ott van az elhamvadt művek maradéka. S nézzük a hatalmas szekrényben a hátramaradt kéziratokat, a Tenta[567]ment, mellette János nagy alkotását, a Tentamen hírneves függelékét. Az élet és az elmúlás örök küzdelme szorongatja szívünket, és a furcsa sors világhírűt alkotni, és a saját szűkebb hazában szinte ismeretlenül élni. Bolyai Farkas és János élete nyílik meg előttünk, a végtelen távolságok, a matematika költészete, az örök dolgok szférikus muzsikája. Egy pillanatra azt is elfeledjük, hol vagyunk.

[Kép 04] A csiksomlyói csodatevő Mária-szobor (Andory Aladics Zoltán mérnök felvétele, Csíkszereda)

És lassan ébredünk, ereszkedünk vissza a valóságba. Künn, a kanyargós utcán zuhog az eső. Marosvásárhely, 1943. Vajon száz év előtt is épp így zuhogott? Ilyen sötét volt?
*
Nem, nem lehet felsorolni mindazt, ami itt nevezetes, hiszen ehhez kötetek kellenének. Ahogy megismerjük Marosvásárhelyt a huszonnégy óra rövidségében, egyre jobban érezzük, hogy itt heteket kellene tölteni. És egyre jobban megértjük, miért volt itt mindig erős a magyar szellem, miért bontakozott ki itt a kisebbségi időkben a „Zord Idők”, miért szólalt meg itt Berde Mária, Molter Károly s mind-mind a többiek.
*
Aztán már benn is ülünk az autóbuszban, és kapaszkodunk fel a dombokon. Udvarhely felé megyünk, ahol a református kollégium nagyszerű népművészeti gyűjteménye és könyvtára várakozik ránk. És Tompa László, az erdélyi kisebbségi sors egyik legnagyobb költőjének otthona. Ismét egy nap, reggeltől estig miénk ez a város. Habzsoljuk a látnivalókat, s csak a végén vesszük észre, mennyi kincs van itt is, amit még nem láttunk. A népművészeti gyűjteményben Székelyföld népművészeti kincsei várnak ránk, s emellett az udvarhelyi kollégium története. Haáz Rezső, a kollégium igazgatója vezet végig a gyűjteményen. 1912-ben mint fiatal tanár, ő kezdte meg a nagy munkát, az Udvarhely megyei és székelyföldi népművészeti kincsek összegyűjtését, s bizony, az utolsó pillanatban kezdte. Ha csak egy évtizeddel később kezdi, sok minden veszett volna kárba. A székely népi élet, a székely találékonyság ezer példája sorakozik az ősi kollégium boltíves termeiben. A kopjafáktól kezdve egészen a legapróbb sótartóig mindenütt nemcsak ennek a népnek ragyogó művészete, hanem szelleme is világít. Haáz Rezső szeretettel vezet végig a termeken, s mintha a székely szellem gazdag őserdejében járnánk, érezzük a mai városi ember törpeségét és – elmaradottságát mindazzal szemben, amit ez a szellem kitermelt magából. Azt is mondhatjuk, hogy a székely találékonyság és a székely elmésség múzeuma ez a gyűjtemény. Csak egyetlen felírást jegyzek fel itt a székely malmok elmésebbnél elmésebb s költői felírásai közül:
„Életemben álltam, holtom után járok,
Akkor állatot, most embert is táplálok.”
*
Átzúg a motor a Hargitán. Lenn, Udvarhelyen még eső veri az ablakunkat, de egy óra múlva már hó szállingózik körülöt[568]tünk. Mire a Tolvajos-tetőre érünk, már hófehér, ragyogó téli világ fogad. Nyírő József havasi világa ez, nagyszerű, sudár fenyők, messzi kinyíló völgyek. És akkor egyszerre megint Bácskával találkozom. Már közel járunk a Tolvajos-tetőhöz, amikor egyszerre egy cégtábla ugrik elénk. Ez a felirata: Ljubomir Stefanović fakereskedése. Hogyan került ez a Ljubomir ide, Nyírő József hargitai világába, a jó Isten tudja. A sors útjai kiszámíthatatlanok.

[Kép 05] Gyárfás Jenő: Gábor Áron halála a kökösi csatában. A Székely Nemzeti Múzeum Gábor Áron-emlékkiállításáról (olaj) (Fotofilm, Kolozsvár.)

*
Csíkszeredáról gyalog megyek át Csíksomlyóra, a hírneves székely búcsújáróhelyre. Az erdélyi barokk egyik legnagyobb szabású alkotása a templom, fenn az oltár fölött a híres csíksomlyói csodatevő Szűzanya szobra. A könyvtárban 18. századbeli magyar nyelvű misztériumjátékokat őriznek a ferencesek. Most persze a híres búcsújáróhely elhagyott, a tágas térségen fehéren ropog a hó, a Kissomlyó-hegyről merengve néz le ránk a búcsújáróhely kápolnája.
Zsögöd. Szintén itt van Csíkszereda mellett, ha Bácskában lennénk, már rég Csíkszeredához tartozna. (Csiksomlyóval együtt, persze.) De hát Erdélyben vagyunk, s itt jobban őrzik az önállóságot és a külön színeket. Ezt nemcsak Zsögöd bizonyítja, a falu, hanem az is, akiről Zsögöd híres, Nagy Imre, a Székelyföld egyik legkiválóbb festőművésze. Nagy Imre itt él a nép között, maga is kiváló gazda, harminc hold földje van, fest és gazdálkodik. (A kocsis meghallotta, kiről beszélgetünk, s leszólt a bakról, hogy ilyen gazdát keresni kell, mint ez a Nagy Imre.) A művészt ott találjuk a műteremben, szőke, falusi gerendák alatt, nagy mézesbödönökkel szemben. A másik oldalon pedig a kompozíciók ugyanolyan természetességgel, mint a kályhán a mézes bödön és a karosszéken trónoló rádió. A képeken pedig a Székelyföld arcai, figurái. Művészete ugyanolyan magányos és önálló életet él, mint ő maga. Minden képén mozgás, cselekvés, feszülő drámai erő, még a portrékon is. Festőművészetben körülbelül az Nagy Imre, mint irodalomban Tamási Áron. A Székelyföld megtestesítője. Hitvallása, hogy a művésznek a nép között kell élnie, mint művésznek magányosan, mint embernek a közösségben és mégis mindenekfelett. S az életről egy pillanatra sem szabad megfeledkezni. Nem is fe[569]ledkezik meg, minden képén ott látjuk, természetesen és rengeteg kifejezőerővel. S mikor kilépünk, ugyanolyan természetességgel, mint az ecsetvonás, kiadja a rendelkezést, mennyit kell rakni a szekérre.
*
Sepsiszentgyörgy. Ez a város a Székely Nemzeti Múzeum városa. Herepei János igazgató vezet a múzeumban, halk, csendes szóval magyarázza a Gábor Áron-kiállítást, amely nemrég nyílott meg. Az egyik teremben a szoborpályázat pályaművei, a falon impozáns méreteivel Gyárfás Jenő „Gábor Áron halála a kökösi csatában” c. romantikus nagy festménye. Aztán a negyvennyolcas szabadságharc Gábor Áron-emlékei. A Múzeumot 1879-ben alapította Nagyajtay Cserey Jánosné, Zathureczky Emília, és az akkor mintegy 9000 tárgyat tartalmazó gyűjteményét a székely vármegyékre hagyta. 1912-ben Kós Károly tervei szerint építették meg a múzeum jellegzetesen erdélyi stílusú épületét, amelyben Székelyföld történeti, néprajzi, természeti értékeit és jellegzetességeit gyűjtötték egybe. A múzeum a román uralom idején is gazdagodott, fejlődött, de új lendületet természetesen csak a felszabadulás után vett. Könyvtára azóta megközelítette az ötvenezres létszámot, több ritkaságot is őriznek benne. Levéltára, régiségtára mérhetetlen kincset rejteget.
A Székely Mikó-kollégiumban gyülekezünk. Ismerkedünk a helyiekkel, s egyben búcsúzunk a Székelyföldtől. Ahogy a sepsiszentgyörgyi vezető emberekkel beszélgetünk, megint felmerül bennem egy érzés, ami egész úton végigkísért. Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig közéleti, társadalmi vezető emberekkel, főispánokkal, polgármesterekkel ismerkedtünk meg, s ezeknek a férfiaknak az egyéniségéből közvetlenség, szeretetreméltóság, az irodalmi és szellemi értékek iránti mélységes megbecsülés áradt anélkül, hogy ez a közvetlenség tisztességük, méltóságuk csorbításával járt volna. Ez is Székelyföld egyik hagyománya; nincs szükség a méltóság külső palástjának fitogtatására, mert itt a méltóság mögött nincs üresség. Ez is az ősök hagyománya: a Teleki Sámueleké, a Zathureczky Emíliáké, a Bolyaiaké, akik társadalmi különbség nélkül egyként tudták szolgálni nemzetüket. Bolyai fakupája jut eszembe, amelyben a mértéket meg nem ütött, hiú dolgok elhamvadtak. Itt a lelkekben is ilyen fakupákat találunk, s ezekben a lelki hiúságok, mértéket meg nem ütő dolgok hamvadnak el. Itt a nagyság nem leereszkedik, hanem lehajol az alacsonyabban állóhoz, de csak azért, hogy fölemelje magához. A székelyudvarhelyi főispán nemes alakját látom, keresetlen mozdulatát, szeretettől sugárzó szemeit és a képet, ahogy a zuhogó esőben áll, s megvárja, amíg az autóbusz elindul velünk a Hargita felé. Nem a mi érdemünkért, hanem azért a tisztességért, amit a nemzet örök irodalma vívott ki nekünk. És úgy érzem, mi is alázatosabban tudjuk Székelyföld után vállalni a szolgálatot. Óh, ha ezt minél többen megértenék nálunk, a Délvidéken is… [570]