Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Herceg János: Számadás

Amikor a Kalangya második életének két esztendejére visszanézünk, lehetetlen meg nem emlékezni arról a hőskorról, amikor ez a folyóirat és a köréje csoportosult kis írói tábor a kisebbségi magyarság szabadságharcában küzdött. Mert a Kalangya célja sohasem volt csupán az, hogy az önfényeiben tündöklő irodalmat ápolja, ez a folyóirat és minden munkása a magyar nemzet szolgálatában állott. A délvidéki magyar író a nemzeti kultúra követe volt ezen a tájon. Amikor Szenteleky Kornél szellemi életünket szervezni kezdte, nem kizárólag a tehetségre támaszkodott. Lelkes, művelt magyarokat keresett, mert tudta, hogy a babiloni árvaságában élő magyar népet nem mozdíthatja meg egy-két – bármily kitűnő – írói megnyilatkozás: ehhez egy mozgalom szükséges. S e szervezés eredménye lett a Kalangya és a délvidéki írók közössége.
A déli országrész visszatérése után célunk megváltozott, de szerepünk nem. A délvidéki író nem lehetett letéteményese egy új, független szellemnek, alkotásaiban is szerény igényű maradt, s szerepe inkább közvetítő jellegű volt: megmutatni a magyar kultúra egy-egy változatát, éleszteni azt a tüzet, amelynek melegét elfogták a határok.
A két esztendővel ezelőtt megindult új Kalangya ismét a közvetítő szerepét vállalta. De most már nem északról, hanem innen északra és az ország minden részébe visz üzenetet. Most azt kell megmutatni, hogy mi a Délvidék; a húszesztendei elszakítottság mit alakított ki benne. Irodalmi, népi, szellemi, tudományos, művészeti, gazdasági és nemzetiségi téren egyaránt. A Kalangya ma sem lehet csak szépirodalmi folyóirat. Ma azonban már nagyobb igénnyel nyúljon a tollhoz, aki itt írni szándékozik. Akaratlanul is vállalnunk kell a versenyt az egyetemes magyar irodalom művelőivel, különben nem lehet hitele mondanivalónknak. Különben belefulladt minden a dilettantizmus posványába.
Amikor a kisebbségi múlt mérlegét elkészítettük, körülbelül így vázoltuk fel a jövő feladatait. Hogy mindebből mit sikerült e két esztendő alatt megvalósítani, arról próbálunk számot adni az alábbiakban.
*
A délvidéki irodalom tábora a visszatérés után erősen megfogyatkozott. A Bánátban ottmaradt két kitűnő elbeszélőnk: Kristály István és Börcsök Erzsébet, Horvátországból nem kapunk hírt a szép reményekre jogosító Kramarits Ernáról, s több igen számottevő délvidéki írót másfelé szólított a hivatása. E néhány író helyébe azonban csakhamar újak jöttek. Hódsághy Béla a visszatért szülőföldet ajándékozta meg mélyről fakadó, férfias lírájával, Csuka Zoltán pedig a megkezdett munkát folytathatta régi lelkesedésével. A Délvidék tárgyi ar[563]culatának megrajzolása szélesebb teret kívánt, s így a szépírók mellett helyet kaptak a közírók is: Tóth Kálmán, a népélet lelkes kutatója s az ügybuzgó Lévay Endre, aki Csuka János mellett a nemzetiségi kérdés legjobb ismerője. Új tehetségek és új ígéretek jelentkeztek, akik közül elsősorban az ideszármazott Csordás Nagy Dezső, a kitűnő költő nevét kell feljegyeznünk. Aztán a muraközi Bodóhegyi Lajost említsük meg, a bajai Mérei Sándort, akik ígéretesen induló költői a Kalangyának; Muhi Jánost, az éles szemű szociográfust, de feljegyezhetnénk csaknem ugyanennyi írót, akik megbecsült új munkásai folyóiratunknak.
Ezekkel az új írókkal nemcsak egy folyóirat együttesét tudtuk megalakítani, hanem egy zárt és sajátos magatartásához ragaszkodó írói közösséget is táborba szólíthattunk. A sokfelé ágazó feladatok megoldásához most már avatott kezek nyúlhattak.
Ha átlapozzuk a Kalangya két utolsó évfolyamát, akkor büszkén állapíthatjuk meg, hogy a Délvidéknek csaknem minden fontosabb kulturális, gazdasági és tudományos kérdésével foglalkoztunk. A szépirodalom mellett képzőművészeti életünket is számon tartottuk. Legerősebb tárgyköre a Kalangya íróinak azonban mégis a nemzetiségi kérdés volt. Ennek magyarázata kétségkívül kisebbségi sorsunkban keresendő: a délvidéki embernek ez a kérdés áll legközelebb a szívéhez. S bizonyos elégtétellel mondhatjuk, hogy a nemzetiségi kérdést tárgyaló számtalan tanulmány között egyetlen egyet sem találtunk, amely ne a megértés és a kölcsönös megbecsülés útját építette volna. Nincsen a Kalangya két évfolyamában egyetlen mondat, amely bármely velünk élő népre sértő lehetne.
Kiss Lajos – akinek nagy jelentőségű zenei munkásságát ismertetni még feladataink közé tartozik – a Kalangya lapjain számolt be a bácskai népdalok jelenvalóságáról. S amiről ugyanígy nem tudtunk, Banó István fedezte fel számunkra a bácskai népmeséket.
De folyóiratunknak csaknem minden számában van egy délvidéki vonatkozású néprajzi, numizmatikai vagy régészeti tanulmány. Még a dél-magyarországi címerekről is talál az olvasó alapos és kimerítő tanulmányt.
Ez a száraz beszámoló a Kalangya munkásságának két esztendejéről. A délvidéki írók tettvágya azonban nem tudott mindig megmaradni folyóiratunk keretein belül. Két nagy jelentőségű eseménye volt a délvidéki magyar irodalomnak a visszatérés óta. Az egyik a Szenteleky Társaság megalakulása, ahol mintegy otthonra találtak e vidék szellemi életének művelői, a másik pedig a palicsi írói értekezlet, amelyen sorskérdéseinket vitatták meg.
A Szenteleky Társaság irodalmi esteket rendezett Erdélyben, Szegeden és a Délvidék több városában, kiadta Szenteleky Kornél leveleit és egy igen érdekes történelmi regényt, a kiváló elbeszélőnek, Majtényi Mihálynak művét. A Szenteleky Társaság a délvidéki íróknak előlegezte a szellemi lovaggá ütést, olyanoknak is talán, akik írásaik értékével erre nem szolgáltak rá, de akik magatartásukkal méltán megérdemelték ezt a szerény elismerést. Hogy mi lesz ebből a társaságból, azt az írók fogják megmutatni, és az idő.
A palicsi találkozó az írók zártkörű ankétjeként indult. Aki sokat várt tőle, annak csalódnia kellett. A problémák nem tisztázódtak, de annyi eredménye mégis volt az értekezletnek, hogy kifejezte és ébren tartotta egy időre e problémák megoldási vágyát. Jelentőségét talán csakugyan a nagy sajtóvisszhang mutatta meg, amelyből idéznünk kell mint a legjózanabb és legtárgyilagosabb bírálatot, a dunántúli Sorsunk című folyóirat néhány sorát:
„A palicsfürdői táborozás még az új feladatok keresését, az elvek bizonytalanságát és a gyakorlati nehézségekkel való küzdelmet mutatta. Még túl sok nyílt vagy rejtett seb fáj az írókban, még sok az energiaemésztő személyi súrlódás. De ahol a pillanatnyi csüggedés mellett annyi igaz tehetség, hit és jó szándék él az írókban, mint a Délvidéken, ott az alkotás [564] folytonossága nem szakadhat meg. Az író úgyis alkotásokkal felel legméltóbban mindenfajta elvi problémára.”
*
A délvidéki magyar irodalom és folyóiratának, a Kalangyának ez kétesztendei története. E folyóirat nélkül délvidéki irodalomról nem beszélhetnénk; ami itt szellemi téren történt, az körötte történt, s amikor most mérleget készítettünk az elmúlt két esztendőről, akkor a jövő krónikásának kívántunk csupán adatokkal szolgálni.