Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Kisbéry János: Az író és az ember

Társaságban és különösen nagyobb társaságban rendszerint úgy érzem magamat, mint a vízbe merülő test, amelyre a felhajtó erő nyomása hat. Elvesztem természetes nehézkedésem egy jelentékeny részét, helyesebben, nem bírom tartani, és lebegek, a legkisebb külső nyomásra kibillenek egyensúlyi helyzetemből. Azok, akik körülöttem helyet foglalnak, szemmel láthatólag hozzá vannak szokva ehhez a nyomáshoz, és igyekeznek ellensúlyozni azt, sőt erőt venni rajta, fölébe kerekedni, én azonban, mint a rossz úszó, szánalmasan gebickélek, gyakran a víz alá is merülök, és fuldoklom, tehetetlenül támolygok ide-oda. Kimondhatatlanul gyengén állok a lábaimon, nem ismerek magamra. Voltaképpen az idegrendszerem nem bírja ezt a drasztikus nyomást, mely az emberek társaságában és mindenütt, ahol valamely alkalomból többen verődnek össze, az atmoszférát terheli. Ritkán történik meg, hogy emberek közé megyek, el vagyok szokva, vadulva tőlük, s én, aki írás közben annyira elememben érzem magamat, mint a madár a levegőben vagy a hal a vízben, most egyszerre azon kapom magamat, hogy félszeggé, nehézkessé válok, és minden pityipalkóban, aki e számomra idegen közegben otthonosan mozog, egy-egy félistent tisztelek, s hódolattól és megilletődöttségtől csöpögve tömjénezem körül a lábai elé terítve magamat szőnyegül jobb belátásom és meggyőződésem ellenére is.
Nem emlékszem, hogy valaha is olyan társaságban lettem volna, amelyben ne magamat éreztem volna a legjelentéktelenebbnek, s ne azzal az érzéssel kapkodtam volna fűhözfához, mint aki halálos veszedelemben forog, minden pillanatban a víz alá merülhet, s élete tisztára a feléje kinyújtott segítő kezek jóindulatától függ. Ezt a súlytalanságot és tehetetlenséget a társaság ösztönszerűleg megérzi rajtam, a bizonytalan, zavart fellépésemen, félszeg kezdeményezéseimen, kapkodó, bocsánatért esdeklő közbeszólásaimon, és rendszerint elég hitvány is ahhoz, hogy visszaéljen kiszolgáltatott helyzetemmel, erkölcsi tőkét kovácsoljon belőle, és a maga fölényét fitogtassa, rajtam gyakorolja. Ha ilyenkor valakinek a rovására szórakozni akarnak, rendszerint engem szemelnek ki élcelődéseik céltáblájául, mint legsúlytalanabb és legjelentéktelenebb figurát, akivel mindent szabad, és mindent lehet, mert hiszen nem tudja megvédeni magát. Itt bosszulja meg magát rajtam az, hogy annyira egyoldalú és természetellenes módon, a világtól elzárkózva éltem mindig, körülbelül pontosan azóta, amióta a gyermekkorból kiláboltam. Csak gyermekkoromban éltem társadalmi életet. Homályosan emlékszem még, hogy ez a gyermektársadalom milyen volt, miféle elemekből tevődött össze. Emlékszem gyerekkori pajtásaim hencegő, szenvedhetetlen természetére, erőszakos jellemére, dicsekvő, kérkedő hajlamaira, tekintetnélküliségére, alacsonyrendű gondolkodására, erkölcsi hitványságára és jellemtelenségére, és gyanítom, hogy azok a felnőttek, akik között néhanapján megfordulok, végső következésben még ma is ezekkel a vásott, rosszindulatú és neveletlen utcagyerekekkel azonosak, amelyen a felnőttségük, a férfiasságuk mindössze vékony máz, némi bajusz és beidegzett, nagyképű fontoskodás, amellyel a tulajdonképpeni lényeget elleplezik. Én azonban e gyerektársadalom felnőtté való átvedlésében közvetlenül nem vettem részt, s ha felnőttet látok, ma is azzal az áhítatos tisztelettel, rajongással és csodálattal tekintek fel rá, mint gyerekkoromban. Ezt a lélektan nyelvén beidegzési zavarnak nevezik, amelyhez oly módon jutottam hozzá, hogy életem legválságosabb korszakában, a pubertás idején ösztönös hajlamaimat követve megszakítottam minden természetes kapcsolatot a külvilággal, és magamba zárkózva, könyvek között, rendkívüli és tiszteletre méltó szellemek társaságában éltem le életem legnagyobb részét, nyakig merülve a lelki önfertőzés gyönyöreibe, és a valóságos világról úgyszólván tudomást sem véve.
Ez az egyoldalú és természetellenes életmód váltotta ki azután belőlem azokat a beidegzési zavarokat, amelyek társaságban esetről esetre erőt vesznek rajtam, mert ösztönös várakozásom az, hogy az emberek a felnőttségük által hozzám hasonló, földöntúli lényekké változtak, továbbá olyanokká, amilyeneknek gyermekkoromban tiszteltem őket, csodálva tekintélyüket, méltóságukat, rangjukat, tiszteletre méltó korukat, bajuszukat, férfias határozottságukat, holott hát a valóság az, [560] hogy ettől még nagyon is közönségesek maradtak, vásott, tiszteletlen és neveletlen utcagyerekek, könyörtelen és erőszakos, foggal és körömmel marakodó, kíméletlenül könyöklő stréberek, amolyan minta érték és tartalom nélküli figurák. Ez az eszményítés bosszulja meg magát rajtam akkor, amikor én a tisztelettől és hódolattól lélekben hétrét görnyedve közeledem hozzájuk, míg ők lépten-nyomon a legközönségesebb módon önmagukra cáfolnak. Bármily tudatossá vált is azonban ez a felismerés bennem, a beidegzettségen képtelen vagyok túltenni magamat, és továbbra is ösztönszerűleg a felnőtteknek kijáró köteles tisztelettel közeledem minden méltóságában felfuvalkodott hatökör felé, miáltal lélekben én magam gyermekké válok, aki nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy mint egyenrangú fél lépjen fel, és valakit visszategezzen, vagy a rajta esett sérelmet megtorolja. Az az ember vagyok, aki mindent zsebre vág, és mindenhez jó képet vág jobb meggyőződése ellenére is, miközben belül pokoli módon kellemetlenül, leköpködve és összetaposva érzem magamat, mint akit kutyakorbáccsal nyilvánosan megfenyítettek, s utána még hosszú órákon keresztül lelkileg összetört vagyok, és sírni, üvölteni, törni-zúzni tudnék.
Ilyenkor nem értem magamat. Nem értem, miért tűröm ezt, miért nem állok keményen a sarkamra, és ütök vissza. Nem értem a gyámoltalanságomat, az élhetetlenségemet. Nem értem, mivel szolgáltattam okot arra, hogy a társaság ösztönszerűleg egyértelemmel engem választ ki élcelődése céltáblájául, bennem véli felfedezni azt a jámbor és ütődött figurát, akinek a rovására következmények terhe nélkül röhögni lehet, minél jobban szenved, pirul, kínlódik, és közel áll ahhoz, hogy sírva fakadjon, annál inkább; aki a legegyügyűbb szerepet sem utasíthatja vissza, mert hiszen kegyelemre ki van szolgáltatva nekik, azt tehetnek vele, amit akarnak. Gyakran úgy érzem, hogy csak egy szót kellene szólnom, egyetlenegyet, hogy a körülöttem levők erkölcsileg kivégezve, egész nagyképű, hitvány mivoltukban leleplezve és lehetetlenné téve holtan forduljanak le a székről, de nincs erőm megtenni. Fölöttük állok, de mégis kénytelen vagyok alárendelni magamat nekik, s esetről esetre mélyen megalázkodni előttük, mert nincs elég önzés bennem az önzésnek abból a közönséges és hitvány fajtájából, mely a legtöbb emberben a lelket tartja, s amelynek hiányában a legkiválóbb is teljesen védtelen és kiszolgáltatott. Képtelen vagyok valakit annyira megvetni, hogy még mindig ne azonosítanám magamat vele a legmesszebbmenő módon, egy leköpködött Krisztus végtelen szánakozásával és részvétével. Sajnálom megfosztani a szerepétől, rangjától, méltóságától, amelyért végtére egy életen át harcolt, és leleplezni egész hitvány senkiházi mivoltában. Belenyugszom a különös szereposztásba, amelyben nekem a Dummer August szerepe jutott, feláldozom magamat, és jobb meggyőződésem ellenére, merőben rosszul felfogott részvétből, könyörtelenül, irgalomból nem élek a hatalmammal, amellyel egy kézlegyintéssel elsöpörhetném őket a föld színéről hagyom őket csúfot űzni belőlem, még mosolygok is hozzá, amennyire megkínzott lelkiállapotom engedi, igyekszem nem kiélezni a helyzetet, nyitva hagyom számukra a visszavonulás útját, fedezem őket abban reménykedve, hogy talán mégis meggondolják magukat, ráeszmélnek, hogy milyen hitvány, megvetni való módon viselkednek, és nem kényszerítenek arra, hogy ezt én éreztessem velük oly eszközökkel, amelyekkel – ha csak elkerülhető – nem szeretnék élni. A szerepem kötelez arra, hogy így viselkedjem, amelyet már kezdettől fogva nem siettem a fellépésemmel és viselkedésemmel elhárítani, visszautasítani, s magamnak egy olyat arrogálni, amelyet ők is respektálnának; a szerep kötelez, amelyet hagytam magamra erőszakolni, elmulasztva tiltakozni ellene, sértődött arccal kikérni magamnak minden tiszteletlenséget, mire pedig kezdem terhesnek, hellyel-közel tarthatatlannak és tűrhetetlennek érezni, már késő, azonosultam a szerepemmel, és botrány törne ki, ha megtagadnám, ellenkezésbe jutnék vele, s mint egyenrangú fél lépnék fel, és torolnám meg a rajtam esett sérelmet, mert ezt mindenki olybá venné, mint amikor a gyermek visszafelesel a felnőtteknek, vagy a szolga a feljebbvalójának. Érzem a szerep szorítását, azt, hogy tehetetlen rabja vagyok, nem tudok kibújni belőle, mintha bőrömmé vált volna, és egyre mélyebbre süllyedek benne. Ez az oka annak, hogy ösztönszerűleg kerülök minden szerepvállalást az emberek között, mert eddig még soha hozzám méltó szerepet nem [561] kaptam, mindig önmagam megtagadása, elárulása és mélységes megalázása, megcsúfolása árán kellett szerepeimet a magamévá tennem, hozzájuk jó képet vágnom, tűrnöm, hogy az emberek éppen velem szemben érezzék hallatlanul fölényben magukat, s épüljenek mulatságos együgyűségemen, azon az együgyűségemen, amelyet ők mint szerepet kényszerítettek rám, s tapasztalva, hogy nincs lelkierőm, erkölcsi bátorságom visszautasítani, elfogadható formában tiltakozni ellene, siettek igazolva látni, s abból erkölcsi tőkét kovácsolni arra, hogy a fejemre nőjenek, és az arcomba köpjenek. Ez az oka annak, hogy mint a rossz úszó, aki a vízben sehogyan sem érzi magát elemében, én is kerülöm az embereket, s ha olykor megfordulok is köztük, utána hallatlanul megkönnyebbülve mászom fel ismét magányom és egyedülvalóságom partjára, visszanyerve eredeti nehézkedésemet, s élve tovább, ahogyan lehet, mert másképp nem lehet.
*
Ha rabszolgák harcolnak a szabadságért, lelkesedésükben és odaadásukban rendszerint annyi a szolgai túlbuzgóság, hogy a szabadságból újabb szolgaság s az eszméből rabbilincs lesz. Ahogyan tapasztalhatjuk, nem olyan egyszerű az emberiséget megváltani, valameddig az nem eléggé érett erre a megváltásra. Az emberiség minden megváltó tant a maga szolgai képére formál át, és a legeszményibb rendet sem tudja elképzelni egy hatalmas és parancsnokló zsarnok fennhatósága vagy legalább az eszme fennhatósága nélkül, mely idővel mint súlyos iga, mint zsarnokság nő bele a húsába, úgyhogy végül attól is rendszerint ismét meg kell váltani. Bizonyára nem az eszmék, hanem maga az emberiség az oka annak, hogy minden világmegváltó eszme egyben kárhozatává is válik, s a legnagyobb feladat őt időnként ezektől a világmegváltó eszméktől megváltani.
*
Igen: nagy ember vagy, a nagyság és rendkívüliség valóságos kincsesbányája, és sajnálod ezt a kincset nem kiaknázni. Pedig talán nem is vitted olyan sokra, mint amilyen kevésre mások vitték, s a fény, a ragyogás csak azért kápráztat el a rendkívüli csoda érzéki csalódásával, mert körülötted minden oly vigasztalanul sötét és kietlen. Egy gonosz varázslat megszállottja vagy, a csodák megigézett ámokfutója, önnön nagyságod és rendkívüliséged délibábjának nyomorult áldozata, a fény, a ragyogás elbűvölt szerelmese. Nem törvényed a nagyság, hanem átkod és végzeted: büntetés, szenvedés, kénköves gyehenna, melynek emésztő lángjában esetről esetre önmagad fölé magasztosulsz. Nem vagy azonos önmagaddal. Egy önmagad fölötti azonosság őrületének tehetetlen rabja vagy, az a rögeszméd, hogy csak önmagad fölött, önmagadat felülmúlva valósulhatsz meg. Önmagad fölött élsz, mert érzékeny kedélyed nem bírja el az alsóbb szférák nyomását, önnön emberi gyarlóságod állapotát, s hogy ne zuhanj vissza a földre, a sárba, a halandóságba, szilárd talaj hiányában az űrben lebegsz, lelki szárnyaid állandó munkájával, akaratod végső, görcsös megfeszítésével tartod fenn magadat a magasságban, amely immár lételemeddé vált.
Így élsz, ég és föld között lebegve, kétség és megdicsőülés örvényei között hánykolódva, pillanatonként megüdvözülve és elkárhozva, örök emésztő tűzben és gyötrelemben. Egy életen keresztül azt csinálod, hogy önmagadra cáfolsz, bebizonyítod az ellenkezőjét annak, ami benned mint lappangó kétség, mint nyomasztó bűntudat és rossz lelkiismeret él. Nem vállalod az azonosságot gyarló emberi mivoltoddal, minden nap, minden órában és minden pillanatban megfellebbezed az ítéletet, mely e földi életre kárhoztat. Írsz. Elvonatkoztatod magadat e földi léttől, s egy világ fölötti révület bűvöletébe merülve hajszolod az elérhetetlen és megfoghatatlan csodát, önmagadat. Kétség és megbizonyosodás üdvössége és kárhozata közt vergődve, gyötrődve és szenvedve alkotsz, örök szorongás űz, hajszol, sanyargatod magadat, az idegeidet, az agyvelődet, telítve vagy túlfeszített izgalommal, egy hazárd szenvedély emésztő gyötrelmeivel, kielégítetlen és kielégíthetetlen ingerekkel, szüntelen űz, hajszol egy láthatatlan korbács, életednek nincs egy nyugodt, megállapodott pillanata, lihegve futsz álmaid délibábja után, és miközben ezt teszed, beidegzési zavaraid, életed megemésztetlen és megemészthetetlen ellentmondásai megrekednek benned, visszahatnak szervezeted [562] életműködésére, mely egyre lázasabban, fék és rendszer nélkül zakatol, mirigyeid elsorvadnak, vagy kórosan megduzzadva tengnek túl benned emésztve életerődet, mint a magasra felszított tűz, amelynek poklában szenvedsz, agyadban a hajszálerek a végsőkig fokozott izgalomban, pattanásig feszülnek, míg egy napon megszakad benned valahol egy gyenge fonál, amelyen az életed függött, s te az íróasztalra borulva s egy végső megkönnyebbülésben utolsót sóhajtva teszed le a pontot a Nagy Mű végére, amellyel végre valahára elkészültél, magad sem hitted volna.