Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Laczkó Márta: Mint a levelek…

Asszony halad az úton. Széles vállú, erős csípőjű asszony. Piros kartonszoknyája hullámzik járás közben, meztelen talpa mély nyomot vés az út porába. Kezében magasra púpozott, fonott kosár, karján ruhaféle. Egyenletes, nyugodt léptekkel halad az úton.
Az akáccserje árnyékában, a sárgára aszott füvön félkönyökre ereszkedve fekszik az ember. Fekszik, és nézi a közeledő asszonyt. Az asszony nem látja a árnyékban meghúzódót, s jön gyanútlanul, magabiztos léptekkel. Hogy az akácbokor közelébe ér, a férfi hirtelen rászól. Az asszony megtorpan. Leteszi a kosarat, és körülnéz. Keresi, honnan jött a hang, de senkit nem lát. A férfi most kinyújtja kezét, és félretolja a bokor egyik ágát. Újra rászól.
Az asszony most észreveszi, s egy kutató pillantással felissza a férfi képét. Ismeretlen, soha nem látott arc. Szőke, csapzott haja belehull homlokába, álla borostás, szeme alvástól bedagadt. De a borostás áll körül valami gondtalan, gyermekes mosoly világít, és ez megszépíti az elhanyagolt, gondozatlan arcot, a kopott ruhát.
– Szóltál? – kérdi az asszony.
A férfi rábólint.
– Néztelek az úton. Ugyancsak szaporán szeded a lépteidet. Sietsz, úgy látom.
Az asszony megvonja a vállát.
– Nem sietek – mondja, és ránéz a kosárra. – Nehéz, lehúzza az ember karját.
– Kertesnek mész? – kérdezi az ember.
Az asszony csak kisvártatva felel.
– Oda.
– Este lesz, mire beérsz.
– Este. Aztán senki se vár.
A férfi letép egy maréknyi levelet az akáccserjéről. Elszórja maga előtt. De nem néz a földre, az asszonyt nézi. S a mosoly még szélesebb lesz az ajkán.
– Ha amarra jönnél – int állával az ellenkező irányba –, elvinnélek kocsin.
– Kocsin? Van is magának kocsija – legyint az asszony, és kinyújtja kezét a kosár után.
A férfi arcán még szélesebb a mosoly.
– Hitetlen vagy – mondja. – Hát nem látod ott a lovakat? Ott, annál a fánál. S az ott meg a kocsi.
Az asszony kiegyenesedik, újból, és néz a jelzett irányba. Egyetlen tekintettel magába rögzíti a kocsiház körül mozgó életet. Látja a porban elnyúló kutyát, a kocsiház ajtaja körül bogarászó gyerekeket, a testes asszony sürgölődését a szabadban rakott tűz körül.
– Cirkuszos vagy? – kérdi, s bár tekintete mit sem veszt érdeklődéséből, hangjában kis lenézés csendül meg.
A férfi csak a fejét rázza. S a mosoly olyan gondtalan, olyan gyermekies azon a borostás, gondozatlan arcon.
– Hát az nem cirkusz? – int az asszony a kocsiház felé.
– Nem.
– Komédia?
– Az sem. Körhinta.
– Hinta? Aztán a tied?
– Enyém. A lovak is, a ház is, a hinta is.
– És az a feleséged.
Az ember arcáról lefoszlik a mosoly. S a mosolytalan arc most rideg, szinte ellenséges.
– Nincs feleségem.
– Nincs?
– Nincs.
– De a gyermekek csak a tieid? Vagy azok sem?
– Nem. Sem az asszony, sem a gyerekek.
Nem mond többet, az asszony is hallgat. A beszéd megszakadt, nincs folytatása. Az út meg beláthatatlan távolsá[557]gával hívogat, indulásra késztet. Az asszony újra a kosár után nyúl.
– Hát – mondja – én megyek. Isten áldjon!
De bizonytalan a hangja, s bizonytalan a mozdulata is. Mintha várná, hogy marasztalják. Hogy egy-két felelőtlen szóval pihenésre nógassák. Nem a beszédért, nem a férfiért, csak mert hosszú az út, nehéz a kosár, s jólesik eltolni a nekifohászkodás pillanatát.
A férfi érti az asszony bizonytalanságát. Feláll, és meztelen lábát beledugja a bokor mellett heverő cipőjébe. Odalép az asszony mellé az útra. Magas, izmos, arányos testű ember. Barnára sült karján dagadozik az erő, széles válla majd szétveti az inget. Közelebb lép, és nézi az asszonyt.
Nem szép és nem is egészen fiatal nő. Közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz. Arca széles, orra lapított, s a szalmaszínű szemöldök alatt meghúzódó szem apró, vizenyős. De a semmitmondó arc, öntudatos, gömbölyű nyaka, széles válla, ringó járása meleg asszonyiságot sugároz. Állja a férfi tekintetét, és magabiztos nézéssel tekint vissza rá. S akkor újra mosoly fut a férfi széles ajkára. A szeme meg hirtelen kutató lesz, figyelmes.
– Azt mondtad, senki se vár rád? Hát akkor minek mész?
– Valahol csak kell, hogy legyen az ember. Eddig városban voltam, most falun leszek.
– És aztán minek mész Kertesre? Rokonhoz? Vagy dolgozni?
– Mindig dolgozik az ember. Akinek meg senkije sincs, az kettő helyett is.
– És neked nincs.
Az asszony felvonja vállát.
– Most nincs. De aki keres, az talál magának. Eddig volt. Meghalt.
– Férjed?
– Az. Beteges volt, már vagy öt esztendeje se élő, se halott. Én meg csak dolgoztam rá. Kettőnkre. Hogy meg eltemettem, vagy két esztendeig az adósságra. Most letelt. Kifizettem mindent, nem tartozom senkinek. Most hát hazamegyek.
Elhallgatott, aztán újra megszólalt.
– Aztán lehet, hogy ma megyek, egy hét múlva meg jönnék már vissza. Mert hogy az ilyen már ritkán leli helyét. S aztán az özvegyasszonynak sehol sincs keletje.
– Nálam ellehetnél.
Az asszony elmosolyodott.
– Veszekedésnek, mi? Vagy hogy kitúrjam azt ott – bökött a kocsiház felé.
– Mondom, hogy nincs nekem ahhoz annyi közöm se, mint hozzád. Nem asszonyom az nekem se hitre, se amúgy.
– Akkor meg mit kocsizik vele?
– Sok ember kell a hintához, egy egyedül el nem láthatja. Felállítani, díszíteni, muzsikálni. Mert muzsika is van, verkli. Szép nagy, aztán olyan a hangja, mint az orgonának. És hát azt hajtani kell. Legtöbbször a gyerekek hajtják a verklit is, a hintát is. Hétszer hajtják, aztán egyszer fordulnak. De nem akad mindig gyerek. S forgatni meg nem könnyű, kivált, ha megtelik a hinta. Hát arra kell valaki, hogy azt csinálja. Mert mi csak a pénzt szedjük. Te meg én.
– No – nevet az asszony –, már engem is beleszámít.
– Miért ne! Mert hidd el, jó élet ez a miénk. Munka csak annyi, hogy felállítjuk a hintát, kicifrázzuk zászlókkal, csillogó gyöngyökkel kivarrt terítőkkel, aztán várjuk, hogy jöjjenek, és adják a pénzt. Ha jól megy minden, akkor gyerekek hajtják a hintát is, a verklit is, mi meg csak a pénzt vasaljuk be.
– És pont asszony kell magának, hogy a pénzt szedje.
– Ember asszony nélkül semmi, levegő. Ezért mondom én, hogy ne menj te Kertesnek. Gyere velem, aztán úgy élhetsz, akár az urak. Dolgoztál eleget, most pihenj egyszer. Mert itt nincs munka. Kis ebéd, mosás, csak ami két emberre kell. Azontúl semmi.
Az asszony megrázza a fejét.
– Nem magamról beszéltem én. Hanem hogy a felállításhoz meg a verkli[558]jéhez, a pénz összeszedéséhez pont asszony kell? Férfiember nem is jó arra?
Az ember csak tovább beszél, mintha nem is hallaná a kérdést.
– A kocsiház az enyém. Szép ház, sokat érő. Két lakás van benne, két családnak való férőhely. Elől van a nagyobbik szoba meg a tűzhely is mellette, hátul a kisebbik. Azt ők lakják. Elöl meg nekünk a helyünk. Van asztal is benne meg fekvőhely akár háromnak is. Aztán meg minden, ami csak kell. Pokróc, edény, összecsukható szék meg miegymás. Elcsodálkoznál, ha látnád.
Az asszonyt, úgy látszik, csak a másik család érdekli, mert megint azokra viszi a szót.
– És azok hányan vannak?
– Egy férfi, mert ő segít a felállításban, cipelésben. Meg a bakra is ül, ha éppen úgy adódik. Aztán az asszony, akit ott látsz, meg két gyerek. Négyen vannak, aztán mégis a kisebbik részt lakják. Nekünk meg a nagyobb jutna.
– És ők főznek rád?
– Nem. Inkább magam. Tavasz óta csak magam.
Célzatosság van a szóban, de az asszony nem kap utána. Nem kérdi, azelőtt miért volt másképpen. Hiszen mindegy. Meghalt az asszony, vagy elment, egyforma csak az. Magára maradt a férfi, egyedül főzi ebédjét, vacsoráját. S hacsak meg nem szánják, maga moshatja még a rongyait is. Azért volna most jó az elment helyébe egy új. Egy új asszony. Ennek a szőke, gondtalan mosolyú férfinak. Aki főzzön, mosson rá, egy hétig, kettőig vagy akár esztendőkön át. Ameddig meg nem unja. S akkor amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul menjen is tovább.
De a gondolat nem formálódik ki az agyában, csak a tudat alatt él, mintegy az értelem mögött bujkál. Az út pedig ott kígyózik előtte hosszan, egyenes nyárfasoraival a messzeségbe futva. Mi várja az út végén, ki tudja azt. Hogy jobb lesz-e visszatérni, mint messze futni az egykori otthontól, az ismerős arcoktól. De mindegy. A nyárfasorok sorfalat állnak az úton, s ha elindult, már csak kell, hogy a végére is járjon.
– Hát megyek – mondja az asszony. – Isten áldjon!
És csakugyan elindul. Kezében ott a tömött kosár, karját egyenesre húzza, s megy az úton. Az ember egy lépést tesz feléje. Ajkán ott lebeg a szó, valami hívás, marasztalásféle, de elharapja, s a „maradj még, mit sietsz” helyett Isten áldjont köszön ő is.
S az asszony megy. Vörös szoknyája meglebben, meztelen talpa mély nyomost, vés az út porába. Hogy jókora távolságra ér, visszafordul. Kosarát leteszi a földre, és jobb karjával visszaint. A férfi karja is fellendül egy intésre. Aztán megfordul. Megint ott áll az akáccserje mellett. Végighúzza kezét az egyik levélszáron, s a kis, halványzöld akáclevelek lesodródnak a száracskáról. Teli lesz velük a marka. A férfi nézi a leveleket, s elkomorodik az arca. Már nincs rajta a gyermekes, vidám mosoly.
– Jobb így – mondja. – Ki tudja, miféle.
És a másik asszonyra gondol, a fekete, gömbölyű asszonyra, aki nemrég még itt motozott körülötte, s akinek nevetése olyan volt, mintha nem is asszony nevetne, hanem valami madár. Ősz óta volt a felesége. És jobban maga mellé kívánta, mint minden más asszonynépét a világnak. S mégis itthagyta. Kivel ment el, kinek a kedvéért, ma sem tudja. Soha nem panaszkodott, soha senkivel még csak beszélni se látta. Aztán egy nap szó, búcsú, köszönés nélkül továbbállott. Pedig a felesége volt.
– Ez legalább intett! – gondolja, és újra kedve volna utánamenni, visszahívni. Hadd éljen itt mellette, beszéljen vele, meg nevessen, kacagjon, mert akkor talán lemosná róla azt a keserűséget, amit a másik hagyott maga után.
Visszafordult az asszony után. Nézi a tovalebbenő, piros szoknyát, az asszony mindjobban távolodó, megkicsinyűlő alakját.
S az akácleveleket lassan leszórja a földre. [559]