Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Horváth Árpád: Dél-bácskai tájkép

A Kiskunság széles távlatokat nyitó rónája után dél felé haladva, érdekes módon megváltozik a világ képe. Horgosnál a széthullott Jugoszlávia államerődítéseinek romjai fogadják az utast, aki érthető érdeklődéssel nézi a betonépítmények szétszórt darabjait.
Szabadka után az eddig nyílegyenesen futó út fordulókba kezd, és lassan ereszkedik Dél-Bácska, illetve a Duna völgye felé. Errefelé már máshogyan építik a házakat, itt már keresve sem lehet zsúp- vagy nádtetős házakat látni, és mintha az emberek is mások lennének egy kicsit. A tanyák közelebb esnek egymáshoz, kisebb darabokra tagolódik a föld, és a cigánykereket hányó szélmalmok sem kopott, roskadt, romantikus tájképi elemek, hanem komoly, tiszta, őrlési alkalmatosságok.
Csodás kék ég borul a tájra, fantasztikus alakú felhők utaznak kelet felé, sokáig követi őket a szem, vajon hova, merre mennek?
Az út mentén hatalmas kenderkikészítők tűnnek fel, vékony vaskéményük füstöt bodorít az ég felé, a legkorszerűbb melegáztatók dolgozzák fel a bácskai kendert, hogy a textilgondokban vesződő háborús országok hiányait csökkentsék.
Kevesen ismerik, nem sokan nézték meg még azt a helyet, ahova igyekszünk; messze bent a puszta mélyén, ott, ahova csak gyalog vagy lóháton lehet eljutni, ősi, titokzatos építmény várja egykedvűen a századok múlását. Errefelé megyünk, nyög a motor, áthatolhatatlan porfelhőt hagy maga után a kocsi, amint a dűlőúton közeledünk az építmény felé. Kiszállunk.
Mocsaras, lápos ingovány terpeszkedik a lankás dombok között. Pár száz méterre a nemzetközi műút betonszalagja csillog, dél felé Újvidék tornyai látszanak, azon túl pedig a Fruška Gora hegylánca kéklik a messzeségben. Csend, titokzatos, ideges feszültséggel teli némaság telepszik a tájra, messze, a Duna túlsó partjáról Pétervárad falai csillognak a lenyugodni készülő nap fényében. A mocsár ezerféle színben ragyog, és a nádas a halk esti szélben susogni látszik, régi, a történelem előtti időkben eltűnt népekről, hősi harcokról, a népvándorlás ide-odahullámzó mozgalmairól.
A térkép a Duna-Tisza szögletében, lent a két folyó találkozása előtt, délnyugat-északkelet irányban húzódó vonalat tüntet fel. „Római sánc” – mondja a térkép, és ezt az érdekes építményt szeretnénk megnézni most, de kísértést érez az ember leülni itt, egyik domboldalban és nézni a határ tüneményes színeit, ezt az óriási palettát, amelynek színeit festő aligha tudná kikeverni.
Mocsaras lápvilágból indul ki az ősi építmény. Inkább csak sejteni lehet, mint látni, hogy az északnyugat felé eső oldalán árok húzódik, és délkelet felé, vagyis a Titeli-fennsík irányában van felhányva a töltés, amelyen út húzódik végig. Kerékcsapások szabdalták össze-vissza a töltés koronáját, a szántóvetők szerszámai pedig lassan belesimítják a környezetbe az árkot és töltést, az útról lefújja a szél a port, bele az árokba, úgyhogy ma már csak igen figyelmes szemléléssel lehet felismerni az építmény jellegét.
A 25-30 kilométer hosszú építmény Bácsföldvárnál megy ki a Tiszához, tehát tulajdonképpen egy nagy háromszögletű területet zár közre. Hosszú védelmi vonal, amely két végén a mocsárra, illetve Bácsföldvár régi erődítményeire támaszkodhatott. Kik építették ezt a rendkívül nagyszabású alkotást, mikor és ki ellen? Fogas kérdés.
A térkép és a nép „Római sánc”-nak tudja, mert általában minden régi építményt, amelynek eredete ismeretlen, római eredetűnek tartanak. Ezt az árkot és töltést is a török hódoltság után erre vetődő német és vallon zsoldosok ne[553]vezték el rómainak, és az elnevezés meg is maradt.
A 17. században, a török háborúk idején Marsigli gróf, kora egyik legnagyobb polihisztora és legérdekesebb egyénisége könyvet írt a magyar Dunáról; 6 gyönyörű kötetben, szebbnél-szebb térképekben és metszetekben örökítette meg a Duna-medence magyar részét. Az ő idejében még ezek a sáncok is jó állapotban voltak, le is írta, és le is rajzolta őket.
Már ő – Marsigli – rámutatott arra, hogy ennek az építménynek a rómaiakhoz semmi köze nem volt, és az sem valószínű, hogy avar eredetű lenne.
Valóban, a római írók igen részletesen leírták a birodalom védelmére épült limeseket, de ezekről sehol sem tesznek említést. Nem is lett volna értelme itt erődítményeket emelni, mert semmiféle geopolitikai vagy hadászati kényszerűség nem kívánta.
Pannónia határa a Duna volt, az átkelőhelyeknél voltak ugyan hídfők a jobb parton is, de a limesen túl, a Duna-Tisza közén csak a divida et impera elve tartotta féken a pusztai, lovas pásztornépeket. Ilyen körülmények között tehát semmi értelme nem lett volna ennek az építménynek.
A „Limes Dacicus”-t keresni benne is hiábavaló dolog, mert, ha a tisza átkelőhelyeit akarták védeni, akkor a hídfőket máshogyan kellett volna kialakítani. Ilyen átkelőhelyek különben is fent, Óbecse körül voltak.
Egy, a múlt század hatvanas éveiből származó térkép ezen a sáncvonulaton kívül egy másikat, sokkal nagyobbat is feltüntet Bácskában. Ez a vonal Apatinban a Duna partjáról indult ki, és Hódság érintésével, a Ferenc-csatorna vonalával párhuzamosan haladva Temerin alatt csatlakozott a Duna-Tisza-szögletet lezáró védővonalhoz. Ennek a nagyszerű építménynek azonban ma már alig lehet nyomát találni, a földművelés eltüntette.
Ez a Duna-Tisza között húzódó védelmi vonal is csak azt bizonyítja, hogy a rómaiakhoz semmi köze nem volt, mert nehéz elképzelni, hogyan akarták volna Pannóniát védeni vele.
Igen merész feltevés: Dácia és Pannónia között levő korridorszerű létesítmény volna? A római írók ilyesmiről nem tudnak.
Minthogy írásos emlékek nincsenek, és a történelemtudomány sem talál semmi biztos támaszpontot, megpróbáljuk egy egészen magas geopolitikai, hadászati és erődítéstani szempontból szemügyre venni a kétségkívül igen nagy, mondhatni évszázados politikai célkitűzéssel létesített építményt.
Az árokrendszer szerkezete olyan, hogy az elsősorban lovastámadás ellen véd, mert lovasrohamot ezen építmény védői ellen vezetni még ma is kockázatos vállalkozás lenne. Lóról kellene szállni, márpedig az ókori lovas katona harcértékét elveszítette, amint leszállt a lováról. (Még az első világháború előtt sem képezték ki gyalogharcra a huszárokat, szuronyuk sem volt.)
Ilyen jellegű építmények, sáncok és földvárak másutt is találhatók Magyarországon. Így a Tisza jobb partján, a meredek lejtő szélén, mint Alpár, Csongrád, Pusztaszer, amely eredetileg Szer volt, de elpusztulva a Pusztaszer nevet kapta.
Az avargyűrűk is földvárak voltak. Gyűrű az avar nyelvben geur volt, ami azonos a magyar Győr-rel. Valóban sok avar eredetű helység nevét őrzi a Győr név. Győrén kívül Borsosgyőr, Diósgyőr, Szolgagyőr stb. Egyéb földvárak emlékét a földvár végzetű nevek őrzik, mint Duna-, Balaton-, Bácsföldvár.
A dél-bácskai művekhez hasonló nagyvonalú erődítések vannak északon, ahol Váctól kelet felé vezetett egy nagy árokrendszer a Zagyva, Tarna folyók völgyeit keresztezve Ároktőig a Tisza partjára, sőt vele párhuzamosan egy második védelmi vonal is húzódott Dunakeszi-Fót-Gödöllő irányában, szintén a Tiszáig, majd dél felé lehajolva Arad, Temesvár irányában. [554]
Ezek a nagyszerű védőművek az Alföld konszolidált népeit zárták el a hegyvidékek nehezen ellenőrizhető népeitől. Hogy azután milyen nép építette, és mikor, ezt nehezen lehetne eldönteni. Mindenesetre nagyon régi korban történhetett ez, mert másként kellene valami nyomának lenni a krónikákban.
Egyéb adatok híján a Vaskapu közelében dolgozó munkások elbeszéléséből is ki lehet hámozni valamit, ami érdekes módon az északi védelmi vonalakban történt ásatásokkal egész jól megegyezik.
Pár évvel ezelőtt ugyanis Vaskapuhoz közel – az újvidék-bácsföldvári vonulatnál – őskori tömegsírt találtak földmunka közben. Erős, egészséges, magas termetű férfiak csontvázait, mellettük bronz dárda- és nyílhegyeket, kardmaradványokat. Ezek a leletek rövid úton elkallódtak, de a csontokat kegyelettel megint eltemették a száraz homokba.
A nemzetközi műút mellett még látni kerek dombokat, amelyek minden kétséget kizáróan őskori temetkezőhelyek, mint a kurgánok, kunhalmok.
Ezeket az építményeket a nép, minthogy eredetüket nem tudhatta, Csörsz-ároknak, Rabsonné útjának nevezte el. Magyar kutatók sokáig bronzkori öntözőműveknek tekintették őket, amely feltevést az is támogatta, hogy a Csörsz-árok egyik elágazásánál ősi vízosztó zsilip maradványait találták meg.
Minthogy az árokrendszer dombokra is felmegy, erődítmény jellege kétségtelen, de ez egyáltalán nem zárja ki, hogy vízlevezetésre, öntözésre is használták, hiszen vizesárkok elárasztásához is szükség van elosztó zsilipre. Komárom várának árkait is ilyenekkel lehetett elárasztani még ezelőtt 40 évvel is.
Kétségtelen tehát, hogy a dél-bácskai sáncok egy hatalmas, őskori védőműnek a részei. Az Újvidék-Bácsföldvár között húzódó vonal pedig talán a Titeli-fennsík mentsvárát védte. A magas, folyóktól körülvett, vadvizes világban meghúzódó ármentes terület jó mentsvár lehetett akkor, amikor „minden kötél szakadt” a Duna-Tisza közén. Talán azért is maradt ez meg jobban, mert ezt építették a legerősebbre.
Ha most, ezen a gyönyörű őszi alkonyaton egy kissé szabadjára engedjük képzeletünket, és a geopolitika magas álláspontjáról tűnődünk el országok és népek sorsán, kísérteties összefüggések kezdenek felderengeni bennünk.
Fent északon az ismeretlen történelmi távlatokból ittmaradt Csörsárokkal pontosan párhuzamosan húzódott a volt Csehszlovák állam erődítményvonulata. Kiserődök sorozata próbálta feltartóztatni az igazság erejét, illetve a hegyvidékek állama az Alföld népei ellen építkezett, hogy erkölcsi erejének hiányát betonfalakkal pótolja. Erdély felé a Carol-vonal nagy bunkerei ugyancsak párhuzamosan futnak az őskori védőművel; a jugoszláv állam szétrombolt kiserődei is az alföldi, harcra termett néptől igyekezett védeni a hegyvidékekből leereszkedett népek államtákolmányát. Az Alföldre nyíló völgyek nyílásaiban viszont közép- és újkori várak romjai sorakoznak a török idők legendás ostromait juttatva eszünkbe.
Ahogy a tekintet innét, a sáncmű sarokpillérétől messze-messze távlatokat ölel fel, úgy a képzelet is évezredeket fog át pillanatok alatt, rejtett összefüggések, csodás törvényszerűségek világosodnak meg, a föld és az ember együttélésének, egymásra hatásának, egymásra utaltságának csodás harmóniája.
Hol, merre keresse az ember a biztos nyomokat? Ha lent, Mezopotámiában lenne ugyanez az építmény, világhíres múzeumok ásatnák fel árkait, kutatnák ki sírjait. Mert ilyenek is vannak. Kerek dombok emelkednek ki az asztallapszerű mezőből, őskori temetkezőhelyek, kunhalmok, kurgánok, gyakran nagy tömegsírokat takarnak. Gigászi lovasrohamok emlékei; kelet és nyugat, észak és dél, az alföldek lovon száguldozó pásztornépe és a lankák földművelője ütközött itt meg; elfelejtett, de annál elkeseredettebb csaták emlékei rej[555]tőznek az alkonyatban vörösödő felhők országútja alatt. Régészek és történészek, mérnökök és geopolitikusok munkájára vár a vidék, hogy világot vessenek a magyar medence őskori múltjára.
A Duna völgye sok népet elnyelt már, a népek bölcsője és népek temetője volt a Duna-Tisza köze, de felszívódtak, eltűntek, szétszóródtak aszerint, hogy erősek, vagy gyengék voltak. Vagy ki tudná megmondani, milyen sorsok alakultak itt, a végtelen síkságon? Milyen is a magyar fajta? Szőkék és barnák, alacsonyak és magasak, széles vállúak és keskenyek vannak közöttünk, ki tudná megmondani, az itt élő néptöredékeknek hány vércseppje van bennünk! Különös hangsúllyal köszönt ránk a Bukovinából idetelepített székely, és barátságosan köszönt Szebb jövőt a fekete szemű szerb levente. Nagy kohó ez a vidék, amelyben feloldódnak az ellentétek, ha erőskezű, államalkotó nép vigyáz a rendre a Kárpátok-övezte Duna-medencében.
A Fruška Gora vonulata gyorsan távolodni látszik az alkonyatban. Őszi köd száll a síkságra, messziről mintha a Dunáról gőzfelhők szállnának fel, Újvidék tornyai elsüllyednek a párás messzeségben, alig vesszük észre, hogy este van. A különös, titkokat rejtő tájat nézve elfelejti az ember, hogy háború van, és hogy a látóhatár peremén, Pétervárad falai alatt már egy másik ország és egy idegen világ kezdődik: a Balkán.
Amint a gépkocsi megindul visszafelé, némán, titokzatosan húzódik vissza a régi töltés. Lovas megy végig a töltésen, akinek alakja lassan elvész a földtöltéssel együtt északkelet felé, ahol a Tiszát sejtjük.
Hova lettek a mű építői, hova tűntek, hova sodorta őket a népvándorlások forgószele? Ki tudná megmondani? Vagy nem mentek el? Itt vannak? Közöttünk élnek?
Porfelhő emelkedik az ősi táj és a gépkocsi közé. Eltűnt a titkot rejtő építmény, mint egy ifjúkori álom. Búcsút intünk. A viszontlátásra.