Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

Írás Hangya Bandiról

Ezen a lomha, gőgös, álomgyilkos tájon ritkán lobban fel a megszentelt tehetség félénk fénye, s ha olykor születnek is [727] csillagos homlokú emberek – kifulladnak, megrokkannak a szenvtelen közöny ellen vívott tragikus küzdelemben. Az istápoló szeretetnek itt nem épült temploma, a támogató és az egyetemes kultúra gyújtópontjában találkozó szolidaritásnak nem fakadnak forrásai, ahol szomját olthatná a szépségek szomjazója. Feltűnnek, megvillannak, és a sötétségbe zuhannak ritka értékeink, mert nincs, amibe megkapaszkodhatnának, és amitől ellendülhetnének. A kezdősebességet nem fokozza a támogató és áldozatokat hozó érdeklődés röpítő ereje, itt minden tehetség előbb-utóbb a középszerűség holtpontjára jut, és nyom nélkül elenyészik.

Ez a sors var talán egy nemrégen felfedezett festőtalentumra: Hangya Bandira is, hacsak csoda nem történik. Ezt a tizenkilenc éves fűszeresinast a napisajtó kikaparta a hamuból, egy jóindulatú magánvállalkozás sietve feltálalta a nyilvánosságnak a friss gyümölcsöt. Hangya Bandi képeit kiállították Suboticán, és később néhány, éppen a legfrappánsabb alkotás kivételével – Becskereken is. Akárki emberfia ez a Hangya Bandi, a tehetséget nem lehet elvitatni tőle. Ezen a kék szemű, szenzibilis fiatalemberen, aki a mi szikkadt buckáinknak csodálatos, ismeretlen nedveiből hajtott ki, vajon beteljesedik-e a végzetszerűség? Azok az erők, melyek a foglalkozás szürkeségén és a proletársors színtelen kenyérküzdelmein is átsajtolták az intuitív tehetség kétségtelen fényjeleit, észrevétetnek-e, megértetnek-e, vagy Hangya Bandit is ott fogják felejteni a beteljesületlenség várótermében, mint egy sétabotot?

Ki ez a Hangya Bandi?

Egy szegény iparosnak a fia. A perifériák égövében nőtt fel, négy elemit végzett, azután a parancsoló szükség munkába vezényelte. Fűszeresinas lett, és még ma is az. Sőt csomagolt, rizst és kávét fuvarozott a hátán a kundschaftokhoz, és pofonokat kapott az öreg segédektől, mert a pult mögött többet foglalkozott a rajzolás technikájával, mint a kávépörkölés törvényeivel. A csomagolózacskókra könnyedén felvázolta a vevő fejét, a faszén nála nem kereskedelmi cikk, nem áru, hanem nemes anyag volt, amellyel a raktár falára nagyszerű alakokat lehetett rajzolni. Az első lökést, amely a »magasabbrendű művészet« felé lendítette, tulajdonképpen egy öreg vásári szentképfestőtől kapta, akivel egy házban laktak. A »mester« remek giccseket festett tucatszámra a vásárokra, bibliai jeleneteket és más hasonlókat örökített meg, de főleg azt a »művét« szerette, amelyen az oroszlánok üldözött keresztényeket reggeliznek az amfiteátrumban. A Hangya gyerek itt látta [728] először, hogy ecsettel és festékkel színes csodákat lehet művelni. Rajzolgatni kezdett. Ekkoriban idegződhetett bele néhány perspektivikus tévedés és egy sereg rajzbeli modorosság, melyektől máig sem tudott megszabadulni. Rajzolni kompetens személytől sose tanult, természetes, hogy emiatt nincs tisztában számos, egészen egyszerű, de szükséges technikai fogással sem.

Ezért áll meg megdöbbenve az ember képei előtt. Szinte elképzelhetetlen, hogy autodidaktikus úton ilyen imponáló magaslatokra fejleszthette készségét. Hangya Bandi önmaga számára valósággal kitalálta, helyesebben feltalálta a festészetet összes fizikai és pszichikai kellékeivel együtt. Egészen ösztönösen, ősprimitív módon kezdte, és anélkül, hogy valaki útbaigazította volna, rátalált bizonyos fizikai törvényszerűségekre, elméleti szabályokra és alapfogalmakra. Ez a procedúra, a »kiválasztódás« nála sokáig tartott, mert rá kellett jönnie azokra a dolgokra, amelyeket festőakadémiai növendékek az első órán túlhaladnak. És abban az idegfeszítő küzdelemben, amelyet ez a primitív lélek az anyaggal, térrel, dimenziókkal, fénnyel és távlatokkal vívott, van valami heroikus. Egyenként kellett neki legyőznie és meghódítani az anyagot és fogalmakat. Gyötrelmeiért talán csak a »felfedezések« szent láza-öröme kárpótolta az álmodozó fűszeresinast.

Később már annyi üde tehetséget sugároztak egyes rajzai, hogy akadtak, akik részben szegénysége iránt szánakozó érzésből, részben valami homályos sejtéstől indíttatva garasokért megvettek tőle egy-két rajzot. A Hangya fiú színes krétákat vásárolt, és mint egy friss, kámforos tavaszi virágágy, ontotta a színeket. Vasárnaponként és éjszakánként az egyik kávéház ruhatárában kisegített, hogy néhány parát kereshessen. A kávéház éjszakai típusai ontották a témát azokhoz a tanulmányfejekhez, amelyekkel telerajzolta a gardrbó fehér falait. Ebben az időben sem eszköze, sem ideje nem volt ahhoz, hogy komolyabb képekbe kezdhessen. 1933 nyarán a Napló egyik szerkesztője, Magyary Domonkos véletlenül felfedezte Hangya Bandit. Nemsokára a hírlapi cikk hatása alatt egy tekintélyes kereskedő szárnyai alá vette a fűszerinas-festőművészt, enyhítette anyagi gondjait, kiemelte a fűszeresüzletből, anyagot vásárolt neki: olajfestéket és pasztellt, s végre Hangya Bandi dolgozhatott.

Régebbi elképzeléseit egymás után valósította meg. Alakjai: az utcai perecesek, kofák, favágók, kubikusok, pályamunkások, aratók, akik eddig csak ködös vázlatokban és a lelkében éltek, a vásznon testet öltöttek. Ugyancsak derék mecé[729]nása támogatásával Hangya Bandi beutazta Baranya és a Tisza mente egy részét, és finom, lenyűgöző pasztellképein elhozta a baranyai dombok szelíd, őszi tájait, a Tisza-vidék napsugaras, forró levegőjét. Kontemplatív egyénisége főleg ezekben a szinte monumentálisan tökéletes pasztellképekben jut kifejezésre. Az anyag bársonyos lágysága mély hatással lehetett rá, mert pasztelljei illatozóan álomszerűek. A kemény színeket is vakmerően használja, át meg átszűri, s végül mint ezüsteső porlad szét a képen megszelídült szín. Határtalanul merész az attitűdök megválasztásában és a tér kihasználásában. A legkomplikáltabb távlat- és fényproblémákat gyakran olyan biztonsággal ostromolja, ahogyan csak fémjelzett, beérkezett mesterek merészelik. Határozott irányról, végleges állásfoglalásról, befejezettségről még korai volna beszélni, éppen úgy azt sem lehet mondani, hogy hibátlan, és nem szorul útmutatásra. Ellenkezőleg. Ezt a ritka jelenséget galléron kell csípni, míg nem késő; míg a tehetség ragyogó aranypénzét fel nem váltja a szükség aprópénzeire; míg ég benne a megszállottak tüze.

Mi a teendő?

Gondolkodni kell arról, hogy Hangya Bandi megfelelő helyen megkezdhesse tanulmányait, hogy ne lásson szükséget semmiben, és hogy ne kényszerüljön visszatérni a fűszeresbolt pultja mögé.

Ez az egész.