Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Sági Farkas István: Tanár úrnő, kérem!

Amikor Micike beiratkozott a tanárképzőbe, az egész család szent áhítattal leste, amikor az első reggelen Micike sárga irattáskával a hóna alatt begyes, komolykodó, nagylányos léptekkel indult a nagyváros szíve felé. Még a házmesterné is tudomást szerzett a nagy esetről, mert most köszönt először nagy kezét csókolommal, s mintha a kapu is nagyobbra nyílt volna, amikor Micike kilépett rajta.
A mama nem tudott otthon főzni, a papa egy félórával előbb jött haza a hivatalából, még öcsi is, a harmadikos gimnazista Sanyi gyerek, felmászott az ablakba, és izgalomtól remegő hangon jelentette:
– Mama, jön Mici! Itthon van Mici!
Pedig az első nap igen színtelenül telt el. A professzor úr még szabadságon volt, és helyette egy raccsoló, szemüveges, fiatal tanársegéd jött be az előadásra. Unott arccal, nagyvilági mosollyal beszélt a nevelés fontosságáról, amelyet ő is inkább csak az egyetem sötét folyosóin, nagy munkatermeiben sajátított el, aztán idegesen nézegette a zsebóráját, mert valahol vártak reá, és csak azért maradt itt tanársegédnek, hogy biztosabban megalapozza a jövőjét. Utána nem történt semmi, ide-oda topogtak a dékáni hivatal előtt, egyesek, a felsőbb évesek a tanárképzős indexüket lobogtatva alkalmas igazgatótanácsi tagot kerestek, akikkel az indexet aláírassák.
Otthon azonban roppant nagy eseményt jelentett Micike megérkezése. A mama ijedtében odaégette a legszebb szelet borjúhúst, a papa elfelejtett újságot olvasni, még Sanyi is megilletődött csendben várta, hogy mikor szólal meg az előszoba csengője, hogy idejében rohanhasson ajtót nyitni.
…Ó, nagyon régen volt ez, több mint tíz esztendeje.
Micikéből azóta majdnem vénkisasszony lett, a sokéves tanulásban egy kicsit meggörnyedt, egy kicsit elfáradt, az ötéves tanítás maga is barázdákat szántott kissé megfakult arcára. Két évvel ezelőtt szemüveget kellett vásárolnia, igaz, hogy az orvos csak olvasáshoz és íráshoz rendelte, de azóta annyira megszokta, hogy sokszor már beszélgetés közben vagy az utcán is szemén felejti – lassan egészen megszokta, és most már egyáltalán nem szégyelli, ha olyan szemüveges vénkisasszonynak tartják, mint Sárköziné őnagyságát, a város legöregebb tanárnőjét.
Micike csupa fiúkat tanít. Kivételes eset, mert kevés a férfi tanár, a fiatalabbak alig várják, hogy elvégezzék a tanárképzőt, aztán az oklevéllel a zsebükben hátat fordítsanak a soványan fizetett tanári pályának. Akárhol, de el tudnak helyezkedni, s a főiskolai végzettséget mindenütt jobban honorálják, mint éppen a nehéz tanári pályán.
A fiúk jók is, rosszak is. Olyanok, mint általában a fiúk szoktak lenni. Micike szereti is őket, nem is. Amikor valamelyik fiú nagyon rossz, olyankor mindig az öcsike jut eszébe, aki hírhedt diákja volt a harmadik kerületi gimnáziumnak, s szegény édesanyját sokszor hívatták miatta a tanárok.
Először megpróbálta, hogy halkan figyelmeztesse a fiúkat, de hogy azok a német elöljárók helyett füzetes regényeket olvastak, vagy viszketőport hintettek egymás nyakába, egy nádpálcát is vetetett, s lassan rászokott arra, hogy nádpálcával a kezében járjon a padsorok között.
Ilyenkor a fiúk félve néztek rá, mert Micike orrán a szemüveggel, kezében a nádpálcával és a német olvasókönyvvel valóban komor, cseppet sem nőies jelenség volt.
– Miért nem megy férjhez? – kér[548]dezgették a nagyobbak –, akkor talán nem lenne olyan szigorú.
– Csakugyan, miért nem megy ez a leány férjhez? – kérdezgették titokban az ismerősei is. – Lassan felőröli önmagát, de önmagával együtt a gyerekeket is! A nő sorsa a férfi, még akkor is, ha kenyérkereső. Milyen más lenne az, ha meleg, nyugodt, családi körből járna az iskolába!
Micike maga is sokszor gondolt erre, amikor otthon elkészítette az óravázlatokat, és kínos pontossággal kereste a példákat az összevonható elöljárókra, mint például an dem Baume helyett, am Baume, an dem Bahnhofe helyett am Bahnhofe, in dem Friedhofe helyett im Friedhofe.
Ennél a példánál hosszasan elidőzött. Egyáltalán, illendő-e a temetőt példának felhoznia a kis kamaszok között? Im Friedhofe. Még németül is olyan komoran, olyan gyászosan hangzik. De a példák egyre szaporodtak, az óravázlat olyan pontosan készült, hogy azt nemcsak az igazgató, hanem maga a főigazgató is nyugodtan megnézheti, Micike szíve pedig egyre keményebbé, egyre merevebbé vált, mintha a február fagyos lehelete lopózott volna valahová, ahol más embereket az érzések melegítik.
Ölbe tette a kezeit, és kinézett az ablakon. Mi is volt annak a Wells-regénynek a címe, amit egyszer, még bölcsész korában olvasott? Ja, igen, megvan. A szív titkos rekeszei. Értelmetlen, zavaros regény, sokkal zavarosabb, mint Wells bármelyik írása.
Aztán egy másik Wells-regény jutott eszébe, a Joan és Péter. Istenem, milyen szép regény volt, mennyire különbözött más regényektől, a Dr. Moreau szigetétől vagy a Láthatatlan embertől. Milyen együgyű, csacska kislány volt az a Joan, hogy kellett könyörögnie Péternek, hogy észrevegye benne a nőt, ne csak a mindenre kapható bajtársat, jó játszótársat lássa benne.
Míg a tanárképzőbe járt, benne is a jó bajtársat, a jó kollégát látták. A fiúk szívesen elvitték akárhova, mindig olyan szelíd, olyan megértő tudott lenni, még akkor is, ha mások vidáman zsongtak körülötte. Joan volt ő is, de nem akadt Péterre, aki a szívét lángra tudta volna lobbantani.
– Miért olyan hideg maga, Micike? – kérdezte tőle még másodéves korában egy negyedéves fiú. – Pedig olyan szép, barna szeme van, s haja is úgy csillog, mint az ében.
Akkor este órák hosszat nézegette magát a tükörben, s maga is úgy találta, hogy nem csúnya leány. Nem is szép, olyan csak, mint a többi.
Hirtelen letette az óravázlatokkal teleírt füzetet, és az állótükörbe nézett.
Szemüveges, rideg arcot látott a tükörben. Olyat, amilyenről a fényképész lencséje is csak rossz véleménnyel lehetne. Fáradt, munkában megereszkedett vonások, a két karakterránc is felszakadt már a bőrtől, és vékonyan, de élesen rajzolódik a két szájszögletbe.
– Hány éves is vagyok? – kérdezte befelé.
A tükör felelt helyette.
– Húsvétra harminc leszel. Eljár az idő, itt az ideje, hogy magaddal is többet törődjél. A mai férfiaknak inkább a húszéves, mint a harmincéves leány kell!
Sokáig nézett a tükörbe. A választéknál előcsillant egypár ősz hajszála. Nem kell rá sokat adni, családi vonás, édesanyja negyvenéves korában majdnem teljesen megőszült.
Most azonban fájt az ezüstös csillogás, mintha jeges vízben fürdette volna meg valaki azután, hogy kilépett a reggeli, meleg ágyból.
– Gyerünk dolgozni – sóhajtott magában. – Holnapra a negyedik bében dolgozatot is kell javítani, a harmadik ában új lecke, a második cé felel, az első bében pedig iskolai versenygyakorlatot kell íratni. Ha még egy óra helyettesítés is akad, eltelt az egész délelőttje.
Megint a vázlatfüzet fölé hajolt, és szorgalmasan, lassan rótta a betűket. A sok elöljáró ott zsongott az agyában, összefolytak a betűkben, s lassan, szinte észrevétlenül beköszöntött az alkonyat. [549]
Az ablakon jégvirágok rajzolódtak, mintha művészi ecset kente volna őket fehér lakkal maradandóvá. Kint az utcán vígan folyt a mindennapi élet, fával, szénnel, ládákkal megrakott kocsik és szánok suhantak, gyerekek szánkót húztak, nini, ott egy fiatal pár karol egymásba, olyan lassan lépegetnek, olyan önfeledten nézik egymást, mintha senkit sem látnának a kerek világon!
Micike szívén jeges fuvalom suhant át. Letette a füzetet, két könyökére támasztotta a fejét, és a mindjobban pirosló, világló kis vaskályhára nézett. Otthon is így szoktak a kályhába nézni, csakhogy ott nagy, piros cserépkályha volt, s amikor a kiadós gyertyánfa parázzsá égett, kinyitották a kályhaajtót, a kiömlő parázs mellett melegedtek.
Valaki mintha kopogott volna.
– Szabad! – rezzent fel Micike. – Sebtiben lesöpörte az ebédtől ottfelejtett kenyérmorzsákat, és fölállt.
Félénken nyílt az ajtó, s még félénkebben óvakodott be rajta egy kisfiú. Sapkáját már odakint levehette, mert most összegyűrve tartotta a kezében. Ijedtében köszönni is elfelejtett, legalábbis a „Szebb jövőt” alig hangzott, mintha csak magában gondolta volna.
– No, mi az? – kérdezte Micike. – Ja, te vagy az, Kléber?
Kléber József harmadik á osztályos tanuló ott állt a kis szoba közepén, kezében a sapkáját gyűrögette, és nem tudott szóhoz jutni.
– Küldött valaki? – kérdezte idegesen Micike. – Mit akarsz?
– Semmit – felelte tompán a fiú, és még jobban gyűrögette a sapkáját.
Nagy, dermedt csend telepedett közéjük. Micike érezte, hogy a fiúk lelkétől az évek folyamán olyan messze eltávolodott, hogy ugyanannyi évnek kellene azt helyrepótolnia. Tőle is sok mindent elvett az élet, s ezért nem törődött mások életével.
– Mit akarsz, miért jöttél hát? – kérdezte ismételten, most már tanáros szigorúsággal. – Mondd meg!
Kléber lopva a tanárnőre tekintett. Tekintetében félelem és alázatos kutyahűség húzódott meg, mintha parancsszóra várna, s képes lenne akármire.
– Nem küldött senki, magamtól jöttem – mormolta alig hallhatóan. – Én akartam a tanár úrnőhöz jönni… Tanár úrnő, kérem…
Micike most már magára talált. A „tanár úrnő, kérem!” megszokott alázatossága egy-kettőre visszaterelte a megszokott mindennapokba. Türelmetlenül, sürgetve kérdezte tovább a gyereket:
– Mondd meg, hogy miért jöttél, én nem érek, nekem nincs időm még itthon is veletek foglalkozni!
Kléber József harmadik á osztályos tanuló nagyot sóhajtott, és két kerek könnycsepp ült ki a szempillájára. Pedig milyen szépen kiszínezte már előre ezt a jelenetet. Nem lehet az, hogy a Karcagi tanár úrnő annyira szívtelen legyen. Meg aztán otthon édesanyjával előre jól megbeszélték, hogy mit kell mondania, hogy a tanár úrnő ne haragudjék, de édesapját ne ingereljék a betegágyban, mert az orvos szerint amúgy is csak pár napja, legföljebb pár hete lehet még hátra, hát legalább ezt az időt nyugodtan töltse velük.
– Tanár úrnő, kérem! – robbant ki belőle most már az elfojtott izgalom, édesapját látta a betegágyon, édesanyja kisírt szemét, a hangtalanul átsírt éjszakákat, amikor tanulni sem lehetett, és bátran, az otthonra gondolva folytatta: – Tanár úrnő, kérem, nagyon beteg az édesapám, ne tessék négyest adni a német dolgozatomra, mert azt tetszett mondani, hogy mindenkinek haza kell vinni a dolgozatot, és alá kell íratni az édesapjával, még akkor is, ha halálos betegen fekszik. Az én édesapám is halálos betegen fekszik, az orvos azt mondta, hogy gyomorrákja van, és nem sokáig bírja. Hát édesanyám is sírt, hogy én ne írassam alá édesapával a dolgozatot, mert akkor hamarább meghalna, és édesanya tudja, hogy én nem bírom a német nyelvet sohasem jól megtanulni, és arra kéri a tanár úrnőt, hogy legalább [550] ő írhassa alá, nagyon szépen le tudja ám írni az édesapám nevét, és aztán…
Micike nagyot nézett. Ilyen apróságokkal, kegyes kis csalásokkal zavarják meg az ő magányos szentélyét. Ha idejében nem tiltakozik, a gyerekek majd rászoknak, hogy minden apró ügyükkel idejönnek, s itt igyekeznek kikönyörögni azt, amit az iskolában elmulasztottak.
– Nem engedem meg – hangzott olyan keményen a felelet, hogy Klébernek torkán akadt a szó, s csak két könnycsepp csillogott mozdulatlanul a szemében. – Kikérem magamnak, hogy holmi átlátszó mesékkel a nyakamra jöjjetek! A dolgozatod négyes, és holnap alá fogod íratni az apáddal, megértetted???
– Igenis, megértettem – hangzott a válasz, és a kis Kléber szótlanul fordult ki az ajtón.
– Még a szobát is kihűti – dohogott Micike. – No, nézd a taknyosát, azt gondolja, hogy mindenféle dajkamesével megveszi a szívemet. Jaj, Istenem, hová tettem az eszemet, amikor tanárnőnek mentem? Ma orvos lehetnék valahol egy tiszta rendelőben, bundáim lennének, autóm, itt meg alighogy a mindennapi kenyeremet megkeresem, még a tüzelővel is takarékoskodnom kell. Ilyenek ezek a mai gyerekek!!!
Most már nem is tudott tovább dolgozni. Föl s alá járkált a szobában, megigazította a tüzet, de mintha a tűz sem melegített volna. Aztán kinyitotta a fél ablakot, beemelte a tegnapi szalonnát és töpörtyűt, hogy a szobalevegőben fölmelegedjék.
Amint becsukta az ablakot, véletlenül megint az utcára nézett.
A kis Kléber ott állt az ablak alatt, sapkáját még mindig a kezében gyűrögette, s ijedten nézett a tanár úrnő ablakára.
– Még majd megfázik, és azt mondja, hogy miattam történt – dohogott tovább Micike. – Milyen rakoncátlan gyerekek ezek! Ahelyett, hogy rendesen tanulnának, képesek idejönni a nyakamra, és mindenféle dajkamesékkel altatni a lelkiismeretemet. De nem engedek nekik, mert ha egyszer engedni találok, akár ott is hagyhatom a tanári katedrát, mind a nyakamra ülnének!… A hentes is milyen vacak töpörtyűt adott! Azt gondolja, hogy a háborús világban egy tanárnőnek már mindent odadobhat! Csőcselék!!!
Lehúzta a függönyt, és kicsit korábban lámpát gyújtott. Az asztali lámpa mellett éppen a harmadik á dolgozatai feküdtek, holnap javítás lesz abban az osztályban. Haza kell küldeni a dolgozatokat, s ezért egy kicsit még szigorúbban is osztályozott. Hol is van csak ennek a Kléber gyereknek a dolgozata, hadd lássuk!… Persze, megint négyes, már a második dolgozata négyes, és még neheztelt, hogy megbuktatta a félévben! Lássuk csak a hibáit! Itt rendetlenül írt, nem lehet tudni, hogy i vagy e betű akart-e lenni. Ott az elöljárót nem jól vonta össze, bár ez nem olyan nagy hiba! Mégis jobban kell már a harmadikban vigyáznia! Utóvégre őt azért fizeti az állam, hogy rendesen tanítsa a gyerekeket. Nem jószántából gyötri őket a némettel, ma úgyis szüksége van erre a nyelvre minden tanult magyarnak… No, hát három hibáját még menteni lehetne. Hármast is megérdemelt volna, de most már nem javít rajta. Akkor mind a negyvenegy dolgozatot elölről át kellene nézni, mert ma kivételesen még szigorúbban osztályozott. Lássák a drága szülők, hogy milyen haszontalan gyerekeik vannak!
– Az orvos azt mondta, hogy gyomorrákja van, és nem sokáig bírja – hangzott a gyerek síró hangja a fülében. – Ha akarom, elhiszem, de most nem szaladhatok mindjárt hozzájuk, hogy megnézzem, nem hazudott-e a fiú?
Hosszadalmas, öreges mozdulattal megtörölte a szemüvegét, és még egyszer átnézte a füzetet. Igen, három hibát menteni lehet. No, ez egyszer, de nagyon kivételesen még javít rajta. De ez az első és utolsó eset. [551]
Fogta a nagy, kék ceruzát, és a négyesből hármast csinált.
– Arra kéri a tanár úrnőt, hogy legalább ő írhassa alá…
– Hát írja alá az édesanyja, de hozzám ne jöjjenek a lakásomra, az én váram az én otthonom, itt még maga a kultuszminiszter sem parancsol!!…
De hiába volt minden. A kályha egyszerre melegíteni kezdett, és a sok parázs olyan volt, mintha tündérkék lettek volna, olyan bolondosan, vidáman táncoltak a februárban. És a lámpa is szelídebben, enyhébben adta a sugarait, mint máskor, és minden mintha megszépült volna. Talán az este tette, talán a kis Kléber dolgozata…