Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Palóczi Edgár: A zombori kávéfőző diadalútja

Franjo Đuro Kolčić elfelejtett tricentenáriuma
Minaretek árnyékában elindul egy élet.

Négyszáz évvel ezelőtt, 1543 őszén II. Szulejmán kezére került Czoborszentmihály. A Czobor család ősi vára a lángok martaléka lett, és az ősi magyar telep Zombor néven megkezdte török életét.
Nem telt bele egy évszázad, és az új község merően keleti képet mutatott.
A Szegedi szandzsákhoz csatolt vára megtelt hitvalló harcosokkal. Melléje épült Szulejmán kán dzsámija és fürdője. Medreszéiben a nagy reményű ifjúság tanulta a Korán szúráit. Külső vára területén török kereskedők ütötték fel sátorfájukat. Itt állott Szeri pasa és Metin pasa dzsámija meg vagy tizennégy kisebb mecset. Rácsos kertek és szőlők vették körül a várost, amelynek rossz szelleme 1640 óta az országfosztó latornak mondott Piri pasa volt. Magyarok, törökök, szerbek, oláhok és moldvaiak lakták a város kétszáz keramitfedeles házát.
Ebben a környezetben született 1640-ben Franjo Đuro Kolčić, az egyetlen bácskai, akit regényes életútja világhírhez juttatott. Származásáról nem jegyzett fel részleteket a krónika, de annyi bizonyos, hogy ő is azoknak a nem egyesült óhitű szerbeknek volt ivadéka, akik a török elől menekültek északnak, és aztán a török hódoltság területén rekedtek.
Zombor városa a török seregek felvonulási vonalában feküdt. Az élénk forgalmú kereskedőváros jó nevelő iskolája volt azoknak, akik nyitott szemmel tekintettek az itteni sürgő-forgó életbe. Így nőtt fel itten a kis Franjo Đuro. Megtanult magyarul, törökül, szerbül, és amikor férfikorba serdült, ott állott a nagy válaszúton: merre menjen.
Keletre – vagy Nyugatnak?
A XVII. század második felében az oszmánok hatalma veszíteni kezdett erejéből. A janicsárok lázadásai, a szultáni udvar palotaforradalmai megingatták a török kard erejét. A török hódoltság területén élő élelmes szerbség ráeszmélt arra, hogy Nyugat felől új nap van felkelőben, amely a sápadt félhold fényét Magyarországon hamarosan fel fogja váltani. A császári hadsereg egyre fokozódó magyarországi vállalkozásai, a Habsburgok Kelet felé irányuló gazdasági kapcsolatai sok alkalmat nyújtottak hódoltságbeli keresztényeknek a Nyugat felé való orientációra. Az élelmes hazai rácság soraiból egyre többen állottak a császár zsoldjába. Ezek mint katonák, kémek, tolmácsok, kereskedők egyaránt megállották helyüket. Így került a fiatal Kolčić is Bécsbe, és ott hamarosan elsajátította a német nyelvet is. Élelmessége rövidesen megnyitotta előtte az érvényesülés kisebb kapuit. Egy császári követség személyzetének tolmácsaként többször megjárta az Aranyszarvat, majd a Keleti Kompánia nevű kereskedelmi szervezetnél lett tolmács, s mint ilyen Bécsben, a Lipótvárosban megszerezte a polgárjogot, és családot alapított. Igaz, hogy még előzőleg Belgrádban is szerencsét próbált, de ott mint a bécsi Kereskedelmi Testület kirendeltségének hivatalnoka elszámolási nehézségekbe bonyolódott, s ezért visszatért a császárvárosba. E sokféle tevékenysége közepette Kolčić töviről hegyire megismerte a törökök szokásait, nyelvét és életmódját. Ezek az ismeretek segítették elő azt a világtörténelmi szerepét, amelyre a sors őt szemelte ki kortársai közül, és amely még ma is nemcsak Bécsben, hanem az egész világon valóságos legendakörrel veszi körül alakját.
A török Bécs ostromába fog.
1683. július derekán Kara Musztafa török nagyvezér megkezdte Bécs ostromát. Seregébe kényszerítve ott tengett-lengett Thököly Imre, a kurucfejedelem is hadával. A török hadvezér ez alkalommal utoljára kísérelte meg, hogy halálos sebet üssön a Habsburgok hatalmán. Tudta mindkét fél, hogy ez a játszma sorsdöntő lesz a kereszt és félhold harcában. A török közeledésének hírére I. Lipót családjával sietve menekült császári székvárosából, és Linzig meg sem állt. Az uralkodó mene[544]külését Bécsben oly tömeges futás követte, amelyhez csak napjaink városkiürítéseiben találunk hasonló jelenségeket. Hatvanezren hagyták el Bécset. Boldog volt, aki valamely jármű sárhányójára kapaszkodva menthette életét a háború kérlelhetetlen fúriája elől.
Bécs polgárai hősi elszántsággal csoportosultak a város védelmére Rüdiger von Starhemberg gróf városparancsnoksága köré, hogy a felmentő sereg megérkezéséig megvédjék „a kereszténység pajzsát”.
Most jött el Kolčić ideje. Aki a XVII. századbeli török hódoltság területén nőtt fel, már az anyatejjel szívta magába a harc világát. Gyenge mécsesként imbolygott akkor magyar földön a halandók földi útjának életlángja. A mai európai ember sorsához oly hasonlóan: senki sem tudta ottan, mire virrad másnapra.
Kolčić tehát beállott Bécs város hős védői közé. A bécsi vendégfogadósok szabadcsapatában Frank Ambrus kapitánysága alatt bátran küzdött a bástyákon, és hősiességének számos tanújelét adta.
Ám hiábavalónak látszott a védők minden hősiessége. A felmentő sereg egyre késett, a szüntelen tömegtámadások egyre jobban megritkították a védők sorait, járványok tizedelték a város lakosságát, s mindehhez járult az élelmiszerkészletek rohamos fogyása.
Egy hónappal az ostrom megkezdése után úgy látszott, hogy már csak a csoda mentheti meg Bécset.
Kolčić megmenti Bécs városát
Azon fordult meg most már minden, hogy sikerül-e az ereje fogytán lévő védőseregnek felvennie az érintkezést a város felmentésére készülő Lotaringiai Károly herceg seregével. Csak a gyors felmentés reménye adhatott erőt az elcsigázott hősöknek a további kitartásra. A nagy feladatra a török nyelvvel és szokásokkal teljesen ismerős Kolčić vállalkozott.
1683. aug. 13-ának éjjelén Kolčić és szolgája, az ugyancsak szerb Mihálovits György, aki előzőleg Casanova császári rezidens szolgálatában állott, török álruhában az ellenség táborába lopództak. Félúton valóságos ítéletidő szakadt a nyakukba. Napfelkeltekor előttük feküdt a török tábor megszámlálhatatlan sátortengere. Kolčić vidám török dallal ajkán, amelyet még Zomborban gyermekkorában tanult, bátran haladt előre a sátorváros fő útvonalán. Egy török aga figyelmes lett a víg vándorra. Megkérdezte tőle, honnan jön, és kit szolgál. Kolčić a világ legtermészetesebb hangján elmesélte, hogy belgrádi kereskedő, és szolgájával követi a török sereget, amelynek ő is egyik élelmezési szállítója. Az agának tetszett ez a beszéd. Sátrában bőségesen megvendégelte a két bőrig ázott „hitrokont”, s végül azzal a jóindulatú figyelmeztetéssel engedte őket útjukra, hogy ne menjenek túl messzire, mert a Leopoldsberg lábánál már a császári sereg előőrseire bukkannának. Most már mindent tudott Kolčić. Erdőkön és szőlőkerteken át lopva eljutott Donát Heiszler tábornok elé, aki aztán a főhadiszállásra kísértette: Lotharingiai Károly herceg császári fővezér színe elé.
Történelmi találkozás volt a felmentő sereg vezérének és Bécs követének találkozása. Kolčić megrendítő szavakkal ecsetelte a város végső nyomorát és kétségbeesését, és végül azzal a további hősi kitartást biztosító örömhírrel indult haza, hogy a felmentő sereg már Bécs kapujánál áll, észak felől pedig Sobieski János lengyel király közeledik hőseivel a város felmentésére. Augusztus 17-én Kolčić szerencsésen visszatért Bécsbe. Az örömhír új lelket öntött a már-már csüggedőkbe. Még a betegek és sebesültek is fegyvert ragadtak, és folytatták a védelmet. Kolčić hírvivése nélkül Bécs védői lelkileg nem bírták volna a felmentésig terjedő közel négyhetes utolsó harcokat, mert a közben egyesült német-lengyel sereg csak szeptember 12-én szabadította fel Bécs városát.
A hős szerb átalakul lengyel kávéfőzővé
Kara Musztafa seregének futása után mérhetetlen értékű zsákmány jutott a török táborban a győztesek birtokába, mert az oszmán harcosok minden vagyonukkal szálltak táborba. A bécsi hagyomány szerint Kolčić a nagy osztozkodáskor igen furcsa kérelemmel állott elő.
A török táborban maradt több zsák nyers kávét kérte jutalmul. Mosolyogva utalták ki neki „a zöld babokat”, amelyek ügyes felhasználásával Kolčić megnyitotta Bécs első kávéházát az első közép-európai kávéházat, a „bécsi kávéház” ősét, miután előzőleg a hálás császártól bécsi kávéfőzőszabadalom-levelet nyert. [545]
Azonban nem egészen így történt. Voltak Bécsben már előtte is kávéfőzők, köztük magyarok és szerbek is. Így Pálfy Keresztély (1663-1706), Hadzsi József és a rahoncsi származású Krachovitz Péter megelőzték őt mesterségében, de egyben senki sem előzte meg Zombor élelmes fiát: az élelmességben.
Kolčić mindenekelőtt ráeszmélt arra, hogy mily előnyt jelent majd számára, ha katolikusnak meg lengyelnek adja ki magát. Az elhatározó felismerést nyomban meg is valósította. Nevét ezentúl „Koltschitzkynek” írta, és a galíciai Sambor katolikus szülöttjének adta ki magát. A török ostrom előtt érdekei úgy kívánták, hogy német néven szerepeljen. Akkor „Georg Francz Goldschütz” néven vétette fel magát a bécsi vendégfogadósok céhébe. Végül, hogy hitet tegyen jó katolikus voltáról, még Lorettóba való zarándoklásra is elhatározta magát, és erre a célra a grazi Császári Helytartótanácstól pénzbeli támogatást kért.
Franz Georg von Koltschitzky Kávéháza
Tény és való, hogy soha senki Közép-Európában nem apostolkodott lelkesebben a „fekete leves” népszerűsítésén, mint a derék Kolčić, aki minden téren a megtestesült leleményesség volt.
Még alig tért magához Bécs városa a szörnyű megpróbáltatások napjaiból, Kolčić török ruházatban megjelent a császárváros utcáin, mint vándor kávés. A csészéket és kannákat egy tálcán vitte maga előtt, és éles szóval dicsérte boldog-boldogtalannak cukrozatlan kávéjának zamatját meg jóságát. Csakhamar helyiséget bérelt a kis Bischof-hofban, és ott török ruhában főzte a kávét, és népszerűsítette a divatba jött török italt. Nincs kizárva, hogy tőle eredt az a kitűnő eszme, hogy a péksüteménynek a nagy ostrom emlékére ő adatta a félhold alakot, s így benne tisztelhetjük a „kifli” feltalálóját, amely nevét a bécsi Szent István székesegyház tornyának tetején – „gipfel”-jén – elhelyezett emlék félholdtól nyerte. Míg a csillag alakúra hasogatott zsemlye a félhold csillagának emléke e napokból. Lehet az is, hogy az ő lojális szíve sugalmazta e napokban a „hős” I. Lipót tiszteletére elnevezett „császárzsemlye” gondolatát is. Bármint legyen is, a „lengyel nemes úr” kávéfőzdéje rövidesen gyűldéje lett a bécsi közönségnek, mert mindenki kíváncsi volt arra az érdekes férfiúra, aki a veszély legnagyobb órájában „hősi” útjával reményt és bátorságot öntött a bécsiek szívébe, és ezáltal Bécs megmentője lett.
Rövidesen szűk lett hősünk első kávéháza, és ezért a Kék Palacknál új helyiséget bérelt. Itt nemcsak igaz bécsi hangulatot teremtett, s mindenkit „Bruder Hertz”-nek szólított, hanem az üzleti reklámnak is korai előharcosa lett. Röplapokat nyomatott, amelyekben töviről hegyire elmondta a hősi vállalkozását az ostrom idején, és közölte benne rézkarcú szövegképben képmását is, amely kicsinyített mása annak a festménynek, amelyet ma is kegyelettel őriz a bécsi kávéiparosok ipartestülete hivatalos helyiségében.
E képen előttünk áll Kolčić nem lengyel nemesi, hanem hódoltsági rézköntösében. Fején fez, oldalán tarisznya meg tarsoly, övén puska és puskaporos szaru, meg tűzszerszám és szablya. Az oszlop feliratszalagán neve és volt tolmácsi címe olvasható, lábánál szerencsés vállalkozásának német nyelven megörökítése. Kolčićnak ez az arcképe sok változatban terjedt el azóta. Alakját valóságos nimbusz vette körül nemcsak Bécsben, hanem mindenütt, ahol a kávé és kávéház történetével foglalkoznak, s így nem meglepő, hogy valóságos irodalma támadt ennek az érdekes embernek, akinek ügyességénél, élelmességén, és gyakorlati észjárásánál egy volt nagyobb: a hiúsága.
Franjo Đuro Kolčić életestje
Bécs város levéltára érdekes beadványokat őriz hősünk tollából. Ezek érdekes bepillantást vetnek Kolčić jellemére. Át volt hatva attól a tudattól, hogy kortársai korántsem hálálták meg kellően azt a szerepet, amelyet Bécsért vállalt. Épp ezért azon volt, hogy hálátlan kortársaitól az őt megillető jutalom sommáját kicsikarja. Beadványaiban követeli „a legmegérdemeltebb jutalmat”, még pedig oly mérvűt, aminőt „a rómaiak a hős és önfeláldozó Marcus Curtiusnak, a lakedaimóniaiak Pompiliusnak, az athéniek pedig Senecájuknak” juttattak. Követelését [546] száz dukátban, egy házban és egy iparjog megadásában állapította meg.
Jellemző, hogy Bécs város tanácsa rövidesen három házhely között való választásra kérte fel az „önzetlen” hőst, de ő ezek értékét kevesellte, és legalább 900-1000 forint értékűre tartott igényt. Végül is be kellett érnie egy kisebb értékűvel, amelyet 1685-ben bizonyára nem ok nélkül élete párjának, Mária Ursula asszonynak nevére íratott, de már egy év múlva jó haszonnal eladott.
Sokáig nem élvezhette Bécs híres kávésa a világhírt. 1694. február hó 20-án, 54 éves korában tüdővész sírba vitte. A Belváros szívében levő lakásáról, a mai Rennwegről, ahol háza helyén ma szobor hirdeti emlékét, vitték földi maradványait abba az érdekes temetőbe, amely akkor még körülvette a Szent István-főszékesegyházat. E temető az ő sírjával is azóta nyomtalanul eltűnt, de halottjai közül talán senki sem élte túl nagyobb hírrel elmúlását, mint zombori születésű nagy halottja: Franjo Đuro Kolčić, az egyetlen bácskai, akinek a hálás császárváros napjainkban még szobrot is emelt.