Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Lázs Sándor: Júlia

Csak az őszi szél zúg itt,
s miként a könny szomorú arcomat,
úgy veri az eső az ablakom.
Sivár szobámban magam vagyok,
a tűz sem ég már,
s szemedben is kihunyt a remény utolsó parazsa.
Óh, Júlia, hova röppent aranyhajadról a napsugár,
hol van szemedből az ég kék mosolya,
s miért takarja komor, őszi felhő
arcodnak hajnali rózsás hamvait?
Úgy álmodom rólad, mint sötét subában hernyó
a virágban álló almafákról.
Óh, Júlia! Szárnyam voltál, mézem, virágom és kertem.
Most a fájdalom megnyeste szárnyaim,
ajkadnak méze megkeserült számban,
a hideg, őszi szél szétszórta virágom szirmait,
s sárrá dagadtak kertem szép, fehér utai.
Nemrég még virágzó fa volt a szívem,
galambok turbékoltak rajt, s rigók raktak rá fészket.
Ma tar ágakon károgó varjak ülnek,
s siratják a piros nyár örömét.
Nemrég még vers voltál, és csupa rím,
szavaim íze voltál, s szíved üteme
lüktetett soraimban.
Óh, Júlia, nem vers a vers nélküled,
félszegek és ostobák a szavaim,
amit a kín és a siratás lökött ki ajkamon.
Sántán ér hozzád e költemény,
két mankón bicegve, mint rokkant katona
kedveséhez.
Kérlek, ne vesd meg!
Mellén aranylik az érem, s benne a szó, hogy
Szeretlek.