Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Fiala Endre: Államfenntartás

Amikor Szent Ágoston az Isten államáról szóló 22 könyvét megírta, akkor már kiforrott, alkotóképességének teljes birtokában lévő férfiú volt. A szent püspök a lángész fölényes alkotóerejével olyan világosan dolgozta fel rendkívüli tapasztalatait, ami szinte – egy harcos élet végén – a túlvilágról sugárzik át. Tanulmánya középpontjában a leghatalmasabb impériumnak, Rómának pusztulása, összeomlása áll. S hogy jelenleg a Civitas Dei-re emlékezünk, ez azért szükséges, mert csak a Szent Ágoston-i gondolat világának messzesége és mélysége elegendő napjaink történetének megértéséhez.
A nagy egyházatya Isten-államában benne van a teljés világrend, az egész emberiség, illetve annak két csoportja: akik a világosság honába tartoznak és azok, akik lelküket eladták a sötétség birodalmának. A világrendet éppen ez, a világosság és a sötétség harca jellemzi, de ott dúl az minden ember szívében és minden nép lelkében. Ahura Mazda, a jó emberek feje állandóan harcban áll Angra Mainjuval, minden rossz okozójával. Ez a perzsa vallásból vett példa nem más, mint a Mihály és Lucifer. Krisztus és az Antikrisztus közötti ellentét jelképe, s e harc végigvonul – időnként más-más formában – az egész világtörténelmen. Manapság is igen sok titkos erő jelenik meg a nagy politikai színpadon, s hódítva behatol a legkeresztényebb országok szívébe, és szinte nap nap után összetör egy darabot a keresztény kultúrából, elsöpréssel fenyeget évezredes javakat, mételyezi és gyilkolja az amúgy is vergődő lelkeket. Ezzel a szörnyű jelenséggel szemben nem elegendő néhány propagandaszerű szót elejteni, társaságokban, egyesületi gyűléseken, műsoros előadásokon erkölcsi felháborodást mutatni, sőt még a fegyver sem elegendő, nem az egyedüli eszköz arra, hogy keresztény kultúránkat megmentsük. Mellette éppen olyan fontos, sok esetben talán még döntőbb a szellem, a vallásos hév, azonkívül a bizonytalanság megszüntetése, a lelkek nyugalmának visszaadása. A háború nemcsak azért tombol, mert a politikában megoldatlan feladatok voltak és vannak, hanem inkább azért, mert e problémák mögött világnézeti mélységek állnak, melyeknek ellentéte állandó bizonytalanságban, feszültségben tartotta és fokozódva tartja a lelkeket, ami szintén lehet olyan romboló hatású, mint maga a háború. Ha a világosság fiai annyian lennének, mint a sötétség gyermekei, akkor tiszta lenne a politikai égbolt, de majdnem minden ez utóbbiaknak a szolgálatában áll. Szövetségeseik mindazok, akik az iskolából és a nyilvános életből már régen kiküszöbölték a kereszténységet. Barátaik ama könyvek, cikkek és egyéb iratok, színdarabok, újságok szerzői-szerkesztői, akik a hitet támadják, és a keresztény erkölcsöt szétrombolják. Társaik azok a politikusok, akik üzletkötőkké alacsonyodnak, és mindenki, aki e sötét világ bármelyik bálványa előtt meghajol.
A jó-rossz eme küzdelmében nagy, nehéz munka vár a kereszténységre, mert éppen ott harcol, ahol az állam felmondja a szolgálatot. Nyilvánvaló ugyanis – és ez manapság igen gyakran hangoztatott igazság –, hogy az állam válságba jutott, reformokra szorul. Mindenütt reformok jönnek létre, s ez jó néhány évtized óta így van, a XIX. század államát XX. századi modern állammá gyúrják át. Abban a tekintetben azonban, hogy melyek ennek az új államnak a jellemző vonásai, igen sok tisztázatlan és zavaros gondolattal találkozunk. Hogy ma – nagy általánosságban – a demokráciák és a tekintélyállamok szemben állnak egymással, ez ne zavarjon meg bennünket, mert nem az a fő probléma, hogy melyik a jobb, hanem egy egész sorozat más kérdés.
Az erős állam legfontosabb és elengedhetetlen feltétele mindenekelőtt az állami tekintély, amely a főhatalomban van. Ám ez az állami főhatalom a demokratikus államokban nem magában az államban, hanem az államon belüli pártokban van, a tekintélyállamokban pedig egyetlen pártban. A valóságban tehát nem állam, hanem csak egy államszerű felkészültség, valami állami apparátus létezik, állami gépezet működik, amit a párt vagy a pártok kisajátítanak, lefoglalnak, sőt tetszés szerint kihasználnak. Azonban az állam nagysága és az államszerű gépezet működése között nagy, igen nagy különbség van. Az erős államot nem a különböző felkészültségű és erkölcsi beállítottságú [538] egyedekből álló párt vagy pártok, politikailag egybekapcsolt elemek építik fel, hanem csak az erkölcsi felelősség teljes tudatában lévő férfiak, akik hivatva vannak az államot az igazság és erkölcs keretein belül vezetni. – Az állam akkor virágzik –, mondja Szent Ágoston, ha eszményi értelemben vett férfiak irányítják. Ahol az állami tekintély hordozójának van felelősségtudata, annak tekintélye is van az alattvalók előtt. S viszont az is egészen bizonyos, hogy az az államférfi, aki lelkiismeretét kis dolgokban is megvizsgálja, s keresztény szellemben nevelődött és él: az nem lehet híve a gonosztevő moráljának, hanem mély tisztelettel viseltetik minden emberi kérdéssel szemben. Az ilyen előtt nemcsak az egyszerűbb alattvalóknak, hanem a politikailag és általában az állami élet problémáiban esetleg iskolázottabb egyéneknek és a közülük alakuló pártoknak is meg kell hajolniok.
Az állami tekintély megtépázásában, sőt lehet mondani: lealacsonyításában legfőbb szerepe a nagy francia forradalomnak és következményeinek, a XIX. századi társadalmi, gazdasági, szociális, vallási stb. mozgalmaknak van. Ezek mind forradalmi jellegű mozgalmak voltak, márpedig az ember mindenfajta forradalomban elsősorban mindig államellenes merényletet látott. Jóformán az egész XIX. és a jelen század első évtizedeit betöltő osztályharcok, liberális és marxista mozgalmak az osztálymentes társadalmat tartották ideális állapotnak, s hogy ezt elérhessék, magát az államot kellett hatalmukba keríteniük, mert csak így remélhették, hogy uralomra jutnak. Egyenesen azt lehet mondani, hogy végső céljuk nem is lehetett egyéb, mint az állam teljes megsemmisítése, mert szemükben az volt a legrosszabb kizsákmányoló, a vagyonos osztály uralmának legfőbb eszköze. Amilyen mértékben előretörtek ezek az államellenes erők velük párhuzamosan fokról fokra gyengült az állami tekintély, s végül is e forradalmi erők a teljes államtagadáshoz vezettek, de sohasem diadalmaskodtak volna, ha az állam a jog gondolatát és a kiegyenlítő igazságot megvalósítja. Úgy látszik tehát, hogy az állam ekkor már nem volt a közjó őrzője, a jogot és igazságot szolgáló, erkölcsileg jogosított és indokolt hatalom. Céljai között a közjó megvalósításának kérdései háttérbe szorultak, s lassan-lassan a hatalom megtartása és a nagy politikai problémák foglalták le.
Államtörténeti és jogi szempontból a következő ítélet mondható: e társadalmi mozgalmak az állam tekintélyét nagyban aláásták, szerkezetét lépésről lépésre gyöngítették és rongálták azzal, hogy a pártküzdelmek és osztályharcok támadásainak kiszolgáltatták. Pedig ha azokat az egyéneket, akik az állami főhatalom és annak törvényei ellen szegülnek, a bíróság elé állítják, és börtönbe vetik, akkor ugyanazt kellene tenni az összes pártokkal és osztályokkal is, amelyek az állam tekintélyét és szuverenitását veszélyeztetik, mert elméletileg nincsen különbség egyéni és együttes bűntett anarchiája között.
A XIX. század mozgató eszméi között az egyik legfőbb a nemzeti gondolat. Ennek szintén roppant nagy, talán a legfőbb államrobbantó, de egyben államalkotó ereje van, mert az az érdeke, hogy az államhatalmat megfelelően erősítse. Közös síkon mozog tehát a liberalizmussal, marxizmussal, osztályharcokkal, de hogyha az államot az erkölcsi világrend egyik nagyságának tekinti, amint ezt a keresztény filozófia tanítja, akkor az államot nem fenyegeti a megsemmisülés veszedelme. A történelem jelen korszakában ugyanis a nemzeti gondolat, illetve maga a nemzet a legfőbb államalkotó közösség, ezért az államlét feltételeit a nemzet határozza meg. Nemzeti politika pedig nem lehet más, mint a nemzeti értékek megmentése, ápolása, fejlesztése, a nemzet lelki és anyagi javainak biztosítása, ez pedig egyben emberi, keresztény cél is. Az ezekhez vezető eszközök: a szegények, nincstelenek, üldözöttek felemelése, a megnyugtatás, kiegyenlítés, tehát az emberiesség, a keresztény méltányosság elve, s ezért az ember lelki adottságai, a Teremtő akarata miatt kívánja és ismeri el az államot, melyet az emberi természet, akarat és politikai közösség szükséges kellékének tart. Sőt minden egyén maga is egy kis „állam dióhéjban”, s természetszerűleg, közvetlenül magából, saját öntudatából a jogos kívánságok egész sorát termelheti ki. Már az állam eszmei bölcsőjénél, az „állam előtti állapotban” ott találjuk ezt a sok államkívánó vágyat, akaratot a népközösségben, habár csak öntudatlanul, szervezetlenül, politikailag kialakulatlanul. Ebből a népközösség államkívánó vágyából származtatjuk az er[539]kölcsi állameszmét. Ám ennek az államvágyakozó akartnak feltétlenül az a háttere, hogy a megszületendő állam a közjó, azaz egy erkölcsi eszme szolgálatában álljon. Ez még olyan államokban is így van, amelyek a keresztény politikától meglehetősen távol állnak, avagy nem is ismeretes előttük a kereszténység.
Ennek a felfogásnak, mely az államot a népakarat függvényének tartja, csak bizonyos korlátok között van jogosultsága, mert minden állam előbb-utóbb igyekszik függetleníteni magát a népakarat hullámzásától, saját törvényeinek kíván hódolni, fennmaradásának feltételeit maga óhajtja biztosítani, s a néppel úgy bánik, mint akaratának tárgyával. Ez csak akkor hatékony és sikeres, ha a mindenkori népakarat mellett saját maga is alapos, beható, intenzív életakarattal rendelkezik. Egyenesen szükséges, hogy a népközösség akaratának alakulását és fejlődését irányítsa, nem tűrheti, hogy ez elgyengüljön vagy megbénuljon, mert ez végeredményben az állam létét veszélyeztetné, mivel külpolitikai és belső biztonsági szolgálata is hatékonyabb akkor, hogyha ez az akarat határozott és cselekvőképes.
De miképpen lehetséges az államot kívánó népakarat fenntartása és fokozása? Irányát és erősségét igen nagy mértékben az érzelemre és értelemre ható külső tényezők határozzák meg. A nemzeti érzés mint államalkotó tényező elsősorban – bizonyos fokig – valósággal is érzelem, hiszen a nép vagy nemzet egymáshoz kötöttsége, az összetartozandóság érzése a kölcsönös vonzódásnak az eredménye, ezért az érzelemnek igen nagy szerepe van az államot kívánó népakarat megteremtésében. De éppen ilyen fontos az értelmi erők figyelembevétele is, mert ez a népakarat csak abban az esetben érvényesülhet erőteljesen, ha az értelem előtt világossá válik, hogy az állam a körébe tartozó egyének érdekeit a legnagyobb mértékben ki tudja elégíteni. A népakarat előidézése és fenntartása részben tehát a megismerésnek is terméke, s igen fontos erősítője még az igazság és szabadság érzetének biztosítása, megadása. Ez is egészen természetes, mert ha az állam megvalósítja az igazságot, és gondoskodik az államfenntartó erők közötti összhang zavartalanságáról, akkor az állam ép, egészséges, erős. Elhibázott politika lenne ezeknek az erőknek bármelyikét is elnyomni, erőszakot alkalmazni az észszerűség és elnyomást a szabadság ellen ott, olyan közösségben, amelyben az erőknek a szabad kifejezése természetes folyamat. Az igaz, hogy egyetlen állam sem engedheti meg az akaratával ellentétes különvéleményt, tehát a szabadság sem fajulhat el korlátlanul államon kívüli szabadossággá, hanem államon belüli éltető nedvvé kell lennie. Ha a különvélemények államrobbantó módon érvényesülhetnek, akkor az állam nem méltó a nevére. Minden külön érvényesülésre való jogcím a felmutatható eredményektől, a teljesítményektől függ, azonban ismét hangsúlyozni kell, hogy ezt az állami akarattól irányított és fegyelmezett szabadságot sehol sem lehet a közjó ellen, annak kárára sokáig elnyomva tartani, mert végső elemzésben a legzsarnokibb kormány is függ a közvéleménytől.
Az államot ugyanis kormányán keresztül lehet hatásosan megismerni, mert ez az államakarat legfőbb szerve, nép és állam rajta keresztül találkoznak, de az előzőekből következik, hogy egyetlen állam kormányának sincsen, nem lehet igénye állandó hitelre csak azért, mert kormány. Sem az állam, sem a kormány nem lehet öncél, és a törvényhozó testület sem kizárólagos központja a nemzeti életnek. A közelmúltban több államban a törvényhozó testületek és általuk a kormányok tagjai a legtúlzottabb mértékben annyira függetlenekké váltak a lakosság nagy tömegeivel szemben, hogy országok kormányzása pártok gépezetének, a néptől elszakadt, sőt attól mindenkor távol álló, személytelen egyéneknek volt kiszolgáltatva. Ebben a viszonylatban – már reakcióképpen is – a fejlődés közelebb fogja hozni egymáshoz a kormányzókat és kormányzottakat, mert nincs hatalom magának a hatalomnak kedvéért. A hatalom vagy a hatalmat gyakorló kormány nem önmagában véve jó. Jósága vagy rosszasága attól függ, hogy mit tesz, s milyen eredményeket biztosít működése. S ezenkívül nemcsak azért van hatalma, hogy a rendet kikényszerítse és fenntartsa, mert a rend nem a legfőbb jó, hanem az is csak eszköz a nála felsőbbrendű javak, a közjó eléréséhez. Bizonyos, hogy a kormány is tévedhet, és visszaélhet a hatalommal; akaratlanul vagy tudatosan azonosítja magát valamelyik osztály, párt vagy csoport érdekeivel, s ezek érdekeit az egész közösségével egynek, azonosaknak vélheti. Államnak és kormányának [540] létjogosultságát tehát cselekedeteik karaktere határozza meg, s ezért minden viszonylatban, célkitűzésben, azaz törvényhozásban és végrehajtásban egyaránt tökéletessé kell válnia a cselekvésre, az alkotásra, a nemzet szükségleteinek legjobb kielégítésére. Mindezeket demokratikus és tekintélyi formában is meg lehet valósítani, s céljait sokkal könnyebben valóra válthatja, hogyha maga iránt kedvező hangulatot bír teremteni, jó vélemény kialakulását tudja elősegíteni. S mivel erre az állammal szemben táplált érzelemnek és értelemnek a keletkezésére és fejlődésére nemcsak a felmutatható pozitív eredmények lehetnek döntő hatással, hanem azok az öröklött vagy szerzett tulajdonságok is, amelyeket az egyén közvetlenül a szellemi és lelki élet köréből merít, azért a népet körülvevő kultúrvilágba, az egész neveltetési rendszerbe bele kell nyúlnia az államnak. Itt sem mehet azonban a végletekig, mert akkor kedvezőtlen hangulatot teremthet maga ellen, s ezzel gyengíti az államfenntartó népakaratot, és így önmaga vét a közjó ellen. Márpedig az egyénnek teljesen magára kell találnia az államban, úgyszintén az egyes társadalmi osztályoknak, szervezeteknek, intézményeknek is harmonikusan kell beleilleszkedniük, hogy az államnak így egyre gazdagabb és intenzívebb életében a haladást előmozdító tényezők lehessenek. Az állam nem nézheti előzetes bizalmatlansággal sem az egyéneket, sem azoknak természetszerű vagy isteni rendeltetésű egyesüléseiket, mert egyetlen állam sincs, mely formájában vagy anyagában maradandó, avagy örök valami lenne, hanem egyszerűen csak egy pillanata a történeti időnek. Nyilvánvalóan különleges szükségletek szülték, és átalakulni kénytelen, mihelyt nem tudja többé kielégíteni azokat, vagy maguk a szükségletek eltűntek. Egyének és tömegek, osztályok, intézmények és egyesülések nem érezhetik magukat az államhatalmon kívül állóknak, a hatalom tárgyainak, hanem a hatalom részeseinek, az állammal együtt érző, aktív tényezőknek.
Magasabb rendű szintézisben kell tehát összevonni az egyént és társadalmat, olyan államban, mely elismeri, és a legnagyobb mértékben kifejleszti az egyén jogait, de ugyanakkor a törvény szuverenitása felett is őrködik, megerősíti a fegyelmet és az államhoz való tartozás tudatát. Ezért sem egyének, sem egyes osztályok nem tekinthetik ellenségüknek az államot, mert végeredményben ez az a forrás, melyből a parancsolásra való jogos és törvényes hatalom származik. Minden, ami kevesebb a szuverén államnál, nem más, mint anarchia, mert hiányzik az emberek magatartását szabályozó végső kútfő.
Az államnak az egyénnel szemben való eme fölénye az erkölcsi államideálból is következik, mert az erkölcsi célkitűzés már magában véve ad bizonyos jogokat a fölényhez. Ez azonban nem elegendő, mert egymástól független, sőt egymásnak homlokegyenest ellenkező célkitűzésű államok lehetnek, amelyek külön egyéni életet élnek. Ennek az erkölcsi állameszmének a gyökere: a nép feltétlen ragaszkodása az állami közösséghez. Ha az állam minden tagjának – legyen az nép- vagy osztályállam – egyenlő joga és igénye van a közjót biztosító hatalomhoz, illetve magához a közjóhoz, a jóléthez, tehát akkor, amikor az állam és az azt akaró nép között bensőséges viszony áll fenn, hogyha a nép törhetetlenül ragaszkodik államához: akkor az állam erkölcsi fölénnyel rendelkezik, amelynek értelmében a közösség tagjait saját akaratának alárendelheti. Ezt a hatalmát pedig köteles állandóan gyakorolni, folytonos megszilárdítására kell törekednie, mert ha állandóak is a hatáskörébe vonzó erők, éppen így előfordulhatnak széthúzó erők is, melyek bomlasztó hatással lehetnek. Az ilyen erők összeférhetetlenek a közjó megvalósításával, s ezért eltávolítandók, mert jelenlétük nem az egész közösség javára használja fel az állam cselekvőképességét, s az állam ennek a kisebbségnek az eszközévé válnék, de lehetnek bármily súlyos ellentétek az egyes csoportok között, ott, ahol bizonyos életközösség áll fenn, egy erősebb egyesítő törekvés szükségképpen a többi fölé emelkedik, és létrehozza az államot. Az állam fogalmának ez a függősége az, mely megőrzi és biztosítja a folytonosságot. Pl. a Karoling-monarchia bukásakor az állam elemeire bomlott, s jogai, működési ágai közül más, kisebb szervezetek, testületek sokat magukhoz ragadtak. Az életviszonyokat pedig továbbra is szabályozni kellett, s ezért a szükségletek kielégítéséről különböző módokon történt gondoskodás: a társadalom egyes osztályai saját érdekeik megvédése céljából társulatokba, egyesületekbe tömörültek, és minden más hatalom meg[541]kérdezése nélkül alkottak maguknak törvényeket. Ebben és más ilyen esetben az állami lét nem más, mint a jognak megszilárdulása küzdelem és erőpróba árán. A harcból győztesen kikerülő jogi elemek állami jogrendszerré nőnek, s fokozatosan fejlődnek akaratot kifejező törvényekké. Világos, hogy ez az akarat nem függhet egy másik akarattól, mert akkor ez az utóbbi lenne az államalkotó. Csak a teljes fensőbbséggel bíró hatalom lehet államhatalom. Félig teljhatalmú állam csak fél állam.
Az állam tekintélyének ez a megszilárdulása, életképessé való fejlődése, fiziológiai élete úgy folyik le, hogy a saját pályája síkjába vonja a körülötte keringő idegen elemeket, azokat állandóan felszívja, s az ilyen egyéni erőkre és kezdeményezésekre rányomja a maga sajátos bélyegét. Valójában ekkor, a beolvasztás és beszervezés kényes munkájakor mutatkozik meg a vezetők államférfiúi erénye. Ha ez nem sikerül, ha nem tudja magát megszilárdítani és megőrizni, akkor át kell engednie helyét a körülötte lévő, más akaratot kisugárzó központoknak, mert ilyen számtalan lehet. Ebben a fogalmazásban az állam nem egyéb, mint egy rendszer gócpontja, melybe összefutnak a sugarak.
Ezt a felsőbbséget biztosító munkát minden államnak magának kell elvégeznie. S valóban, az államok a legnagyobb mértékben igyekeznek a fennmaradásukat biztosító intézkedéseket megtartani. Ezt a célt szolgálja a fegyverkezés, előnyös gazdasági helyzetek teremtése, kultúrpolitika és a külpolitikai tevékenység. Ez az utóbbi azért is fontos, mert az államok egymáshoz való viszonya jogi szempontból nagyon ingadozó, noha ez nem jelenti azt, hogy a külpolitika csakis a biztonságot szolgálja. Ez a kifelé irányuló működés nem egyéb, mint egyszerű létfenntartási ösztön, védekezés, de lehet más célja is, sőt sok esetben hatalmi irányban működik, amikor más államok rovására saját államának akar előnyöket biztosítani, bár van rá eset, amikor ez a hatalmi törekvés is csak a védelmi szükséglet következménye. A kettő között az a különbség, hogy a védelemre való igyekezet egyszerű élettani folyamat, míg a hatalmi törekvés már az erkölcs világába tartozik.
A parlamentarizmus előtti abszolút államoknak ezeket az önmaguk védelmét szolgáló eszközöket az uralkodóház legitimitása adta. A hatalmi gépezetet egy egységes akaratú alany személyesítette meg, a súlypont az államfőben nyugodott, s amilyen tehetsége és szerencséje volt ennek, olyan hatékony tudott lenni az állam. Az újabb államok létjogosultságukat nem fentről, a dinasztikus eszméből, hanem alulról, a nemzeti és népi eszméből származtatják. De ha a népben nincsen államfenntartó erő és tehetség, vagy ha az akarat és bizalom kivesz, akkor a modern állam létjogosultsága megszűnt, míg a dinasztiák legitimitásával ez mindenkorra adva van. A népállamban tehát állandóan hatékonyaknak kell lenniük az állami lét feltételeinek.
Ha pedig magát az államfenntartó népakaratot vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy annak a mélyebb gyökere a közös származásban, történeti múltban, vallásban, azonos kulturáltságban rejlik, tehát azt a természet, a történelem és a kultúrközösség váltja ki, s nem mindig maga az államideál, s főként a politikai életmegnyilvánulás akkor jut kifejezésre egységesen. A népközösségben tehát hatalmas erkölcsi erők rejlenek, amelyek kezdetben, eredetben függetlenek az államtól, s később kerülhetnek felszínre, államideált termelhetnek ki, s ezért végeredményben a népközösség a megteremtője az államnak. S ehhez a népközösséghez, azaz a nemzethez való akarat teszi az államot erkölcsi lénnyé, az biztosítja annak állandóságát, önálló, egyéni életét. Máskülönben az államok egybefolynának.
Vannak vélemények, amelyek az állam dinamikáját területváltozással, földrajzi szükséglettel magyarázzák. Azonban a területi érvényesülésből nem érthető s nem fejthető meg kielégítően a közösséget összetartó erő, mert minden térbeli történésnek és törekvésnek a végső oka az államban tömörültek érdeke, tehát a népközösségnek a tagjai magát a közösséget akarják, ezért jut az állam abba a helyzetbe, hogy egyének felett hatalmat gyakorolhat, s így erkölcsi fölényre tehet szert.
Az államról ismertetett eme gondolatok Szent Ágoston, Szent Tamás és más keresztény államtanok, pápai tanítások iránymutatásain, általában véve a keresztény erkölcstan rendjén alapulnak, ahová a jelen s jövő érdekében vissza kell térnie minden államnak. Nem azon van a hangsúly, hogy valamely állam demokratikus vagy tekintélyalapon épül-e fel, hanem azon, hogy a jog alaptételei és az [542] erkölcstan szerint kormányozzák-e, s azért ebben a kérdésben a kereszténység a legérdekeltebb fél, mert a lélekmentés munkája az Egyház és állam összhangzatos feladata. Építeni csak az az államférfi tud, aki ismeri a Teremtő építő-alkotó titkát, s ehhez pedig az egyház adja az oklevelet. Minden más munkából és kísérletből csak összehányt kövek halmaza lesz. „Aki nincs velem, ellenem vagyon, és aki nem gyűjt velem, szétszór” (Máté 12, 30) – hangzik a Civitas Dei örök értékű alapmondata.