Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

Ha váratlan-hirtelen nem hull az asztalunkra, keresni kellett volna valakit, hogy megírja, annyira hiányzott. Köszönjük hát Gergely Boriskának, hogy megajándékozta vele a vajdasági magyarságot. Mert mindannyiunké ez a 159 oldalas meséskönyv. Nemcsak a kicsinyeké, hanem a nagyoké is. Egyformán kicsinyek vagyunk mindannyian a tudásban. Az öregek, a régiek nem ismerik a szerb irodalmat, az újak, a kicsinyek a magyart. De hányan akadnak, akik egyiket sem isme[726]rik. Milyen könnyen jegyzi meg kicsi és nagy, hogy Vuk Karadić az egyszerű pásztorgyerek miként jutott arra a gondolatra, hogy a nehéz és komplikált ószláv írás helyett megcsinálja a sokkal használhatóbb és engedelmesebb cirill ábécé-t. Vagy milyen érdeklekötő és értékes mese pl. az, amelyikben Gergely Boriska elmondja, hogyan lett a kezdetben németül író August Šenoa később a horvátok egyik legnagyobb prózai írója s hogyan ihlette és újította meg lelkét a nemzeti nyelv. A Kőrösi Csoma Sándorról szólón kívül, ez egyike a könyv legszebb s művészileg is legmegkomponáltabb írásainak. A magyar őshaza bölcsőjét kutató, szegény székely fiú meséje azonban messzire kiemelkedik a kötet többi darabjai közül. Oly megrendítően emberi magányosságban áll, mint Kőrösi Csoma síremléke Ázsia belsejében, Dardzsilingben.

Gergely Boriska különösen azokban a mesékben erős, ahol szilárdabb valóságrétegekben csákányozhat magának tárnát. Ilyenkor nem hamarkodja el a véget, s a meseburok hibátlan, töretlen, sehol sem horpadt. Idetartozó írásaiban mindig megtaláljuk a szívét. Nagy, reális érzéke meséiben sokkal biztosabb útmutató, mint a fantáziálás. Ha a lágyan hullámzó képzeletrétegekbe fogódzik, többször érezzük, hogy keze bizonytalanná válik, s ilyenkor mi is vele ingunk. Nem tudjuk, hogy jó helyen járunk-e, nem halljuk tisztán a szavait, s megtörténik, hogy pillanatokig hiába nyújtogatjuk a kezünket. Ily helyeken nosztalgiával gondolunk Andersen meséire, ahol minden szónak megvan a maga helyzeti súlya, szerepe, fontossága. Mindezt azonban az olvasóknak csak egy egészen kicsiny rétege érzi. S ez egyébként se von le semmit abból a nagy kultúrmisszióból, melyet Gergely Boriska könyve számunkra jelent, mert nem szabad elfelednünk, hogy az övéin kívül nekünk nincs mesekönyvünk, de nincs olyan sem, melyből élvezet nélkül, a száraz irodalomstatisztikai adatok elskatulyázásával hozzájuthatnának gyermekeink szellemi nagyjaink életéhez. Mert szegények vagyunk. Meg kell tehát bocsátani a könyvnek néhány anakronisztikus beszövését és fogyatékosságát, mellyel szemben az objektív mesekritika követeléseket támaszthatna.