Folyóiratok
Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám |
| Kristály István: Hangay bort iszik… |
| A féllábú Hangay még egy litert rendelt: – No, még egy litert, Vera! Kint novemberi, csúnya, embert ölő havas esőt csapkodott a megvadult, iránytalan alföldi szél. A szép, izmos, testes asszony csendesen szólt a magas cserépkályha mellől: – Menjen má’, Sándor! Késő van. Éjjel lesz, mire hazaér! Az út is rossz ilyenkor, aztán mit csinálna, ha az úton baj érné! – Ne törődj te avval. Add a bort! – Nem én többet, egy cseppet sem! Hangay szemében meglobbant a parázsló tűz, amivel eddig szótlanul nézegette a fénylő, tornyosra rakott fehér cserépkályha mellett melegedő asszonyt. A szíve megtellett haraggal, persze, ez kellett neki! A gazdagság! Aztán kirobbant belőle a megbántódása nehéz, keserű szavakban… s a régi, visszafojtott régi fájdalom, ami éget… – Kocsma ez, vagy nem kocsma?! Vera ki akart térni a tűz lobogása elől, de csak mikor kimondta a szókat, akkor vette észre, hogy hiszen ő is ég… – Nohát, ha akarja: kocsma! Hangay két öklére csapta sovány, fekete fejét. Bizony, összetört ember volt. Csak csont és bőr… Érzi. – Vera – suttogta igen fájón –, Vera… Vera mintha megértette volna Hangay vergődését… Hogy leromlott, hogy összetört ez az ember!… Csak a szemei voltak élettől gazdagok. Mélyek, csillogók, ölelő nézésűek… – Nézze, Sándor, én tudom, hogy maga haragszik. – Lassan a söntéshez ment, és egy hosszú nyakú poharat simogató mozdulattal megtörölt. Aztán színültig töltötte frissen csillogó borral! – Ez a legjobb borunk. Igya meg egészségemre. Meg a magáéra. Aztán… ne legyen olyan szomorú. Hangay lehajtotta a fejét. A szót úgy tépte ki magából: – Tudom, nyomorék vagyok! Senki vagyok! – Ne beszéljen így! Családja van! Hangay felkapta a fejét. Ahogyan az asszony szólt – abban fájás van. Különös, messzi, de élő fájás. Ami úgy fáj, mint a seb, amiről tudjuk, hogy nem gyógyul be soha! Nem fáj, és mégis fáj! Csak egy kis lámpa égett a söntés fölött. Nemigen járt ebben az ítéletidőben erre vendég. A falu is alszik már. A szél üvölt árván, tehetetlenül… nekiveti magát ennek a faluvégi csárdának, mint aki ide menekült egy kis vigaszért: mámorért… Ő is ilyen árván jött ide… – Erre jártam, hát együttem – mondta Hangay. Az asszony érzi ebben a kis igazolásfélében az emlék melegét… – Jól tette, Sándor. Hangay fölengedett a jó szóra: – Tizenöt éve nem láttalak, Vera. Pedig tizenegy éve járok erre. Ez a nehéz őszi idő fogott el. Hát csak begyüttem. Aztán még olyan messzi van a mi falunk. Így mondta: a mi falunk! Vera most leült az asztalhoz. Az egyfalusi rokon melegével. – Mi újság arra, nálunk?… – A szeme ölelgette most az embert. – Megvagyunk. – No, igyék! – unszolta Vera. Hangay ajkához emelte a bort. De nem ivott. Vera figyelte, látta. – Él még az anyja, Sándor? – Meghalt. Vera elsápadt. – Meg? – Meg. – Mikor? – Nemsokára, hogy meggyüttem. – Fáj… Nem tudtam. Igazán! Hangay a szemébe nézett. – Hát neked hogy megy? Az asszony nagyon elpirult. – Jól. [535] – Látom… fiatal maradtál… szép! Vera gyorsan felelt: – Hallom: négy kisgyereke van. – Az. – Egyiknek Vera a neve? – Honnan tudod? – rázkódott meg Hangay. Vera nem felelt. Hangay azért tudta. Mert kérdezősködött. Alig tudott szólni: – Én akartam ezt a nevet. Én választottam. – Má’ szép lehet… nagy? – Szép kislány! – Boldog lehet maga, Sándor… Most Hangay nem felelt. – Nekem nincs gyermekem, Sándor! – Panaszkodik… – dobbant nagyot Hangay szíve. – Ó, te szegény, te – néz rá az asszonyra. Csend. A szél valahol befú az ablakon. A kis petróleumlámpa pislákol… – Tizenhét novemberében vágta le a lábamat egy nagy szakállú orosz orvos. Gránát roncsolta meg. Ilyen éjjel volt… aztán éppen most jártam erre… Mikor nyomorékul felébredtem, arra gondoltam, hogy én már sohase érek haza… fél lábbal… Meg minek is? Oszt már nem érdemes! – Nem azért lettem más asszonya! Csend. Hangay nem kérdez. – Én becsültem és szerettem magát. Hangay a lelkével nézi az asszonyt. És az megérzi, hogy ennek a nyomorékká lett embernek most nagy perce van. Hogy most vele van egész élete… hogy most fordul el a sorsa… Ez az ember a kisgyerekének – az elsőnek! – az ő nevét adta… – Hallom, a felesége igen jó asszony… – Jó. – Szépen élnek és már van egy kis házuk… – Van! – Énvelem sohasem lett volna! Hangay csodálkozva néz fel: – Miért? Most tisztán hallani az ólomsúlyú eső nehéz zuhogását. Minden borzong… Fázik az ég is… Az asszony lehunyja szemét… fázik… Mintha őrá esne a havas eső mind! De az arca lángol, világít. Egész asszonyi sorsát, szépségét maga köré hinti… Megadja magát, de nem kegyelemre… – Mert én kevély voltam! Vera szép, lángoló szemét – a nagy ismeretlen tüzet – még ismeretlenebb víz borítja el… könnyezik! Hangay felizzik… – A te kevélységed!… Az szép volt. Olyan voltál… mint egy soha nem látott virág! A legszebb voltál!… Senki sem volt olyan, mint te! Mindenkinél különb voltál! Vera az asztalra borultan sír… – Nem születtem én boldognak! Hangay szíven ütötten reszket: – Ó, miket mond ez az asszony?! – Aztán mintha vigasztalni akarná: – Azt, azt nem lehet tudni,… hogy ki született boldognak. Hirtelen nagy, felfénylő mozdulattal felemeli reszkető kezét, és mintha a végtelen, az érthetetlen élet minden szépségét akarná kifejezni – keze végigsimogat Vera bársonyos haján… – Kevély voltál, és szép… szép, és soha, sohase tudtalak felejteni… velem maradtál… Vera némán nézi a sovány, elgyötört, dúlt arcot… a ragyogó, végtelen nézést… – Hát nem felejtett el? – Nem! – De most már, ugye, elfelejt? – Most már másképp nézlek. Ugye, akkor is más asszonya lettél volna, ha épen jöttem volna meg? Vera sírdogál: – Nekem csak a csillogás kellett… – És most boldog vagy? Vera Hangayra emelte tisztult nézését… mint aki felfelé néz… árnytalanul… mert látja magát: – Nem születtem én boldognak! – Vera – mondta meghatottan Hangay –, édes húgom! [536] Vera lehunyta szemét, hogy magába zárja ezeket az erős szókat: édes húgom!… Honnan is tud az ember ilyen nagy szókat ejteni? Ó, néha úgy megfénylik az ember élete… – No, most már mehetek én is, Vera! – Most már inkább itt maradhatna. Olyan csúnya idő van. És egészen éjjel lett! – Nem lehet, Vera. A gyerekek várnak! – Hát akkor… akkor legalább ezt a kis bort igya meg. Hangay felemelte a poharat. – Egészségedre! Az üres poharat pillanatig még kezében tartotta. – Jó bor… az íze tartós… Az urad maga kezeli a bort!… Ejnye, még nem is kérdeztem, hogy hol van az urad? – Borért ment. – No, Isten áldjon! – s felállott. Hangay arca ünnepélyes volt. Igen komoly. Verát nézte… – Mert a csillogás is élet… – mondta sokára Hangay. – Élet az, Vera! Csak az ember nem tudja a szókat hozzá… ahogy a bor ízét se lehet elmondani! |
Fejlesztette: GAS Softwares