Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Majtényi Mihály: A székely lélek nyomában

A távolság, a messzeség szent és megszépítő. Az igazságért mégis közel kell menni a dolgokhoz. Csak az eszmék tűrik az égő csipkebokor távlatát.
A székelyek eszmei tartalmat töltenek ki a magyar életben. Kétszeresen nehéz az országjárónak – levetve saruit bár – közel menni városaikhoz, falvaikhoz, hegyeikhez és lelki síkon: zárkózott borongásukhoz, furfangjukhoz; százszorosan nehéz, ha alföldi, idegen az országjáró.
Idegen? Kemény szó ez, és hibás. A magyar lelkek nagy olvasztótégelyében nem egymás mellett úszkál a pusztai atom és a ködbe borult hegyek székely molekulája? Történelmünk, kultúrtörténetünk ismer-e másfajta ábécét, mint az összetartozó századok alfabétumát? S ha nevek követik egymást, nem egyformán magyar nevek ezek? Ha bánatokról esik szó, nem egyformák ezek a bánatok?
Erről beszélgettem Székelyországban. És megegyeztünk.
– Áhítat nélkül testvér, és csak őszintén! Mint ahogy a családon belül is szabadabb a száj – ezt mondták a székelyek.
És úgy bocsátottak el maguk közül, mint vérükből való hírmondót. „Vidd el a tájunk, lelkünk üzenetét és mi meghatalmazunk téged szószólásra a székely népfenség jegyében” – ezt mondta tekintetük.
Nem tudom, hogy teszek eleget a nagy bizalomnak.
*
Marosvásárhelyre úgy robogtunk be, hogy az a székely főváros.
– Csak részben – világosítottak fel. – Az igazi székely lelket beljebb kell keresni. Ez csak a kapu a Mezőségből Székelyország felé.
Az udvarhelyiek már vállalják maradéktalanul a székelységet, „De azért jó lenne Csíkba is elmenni” – mondták elgondolkozva. A Hargitán túl. És Gyergyóba.
A csíkiek nyakasok, büszkék, de hozzátették, hogy Háromszék adta a legnagyobb szellemeket a székelységnek. A háromszékiek – úgymond – a legreálisabbak.
Azok meg délről, az ország csücskéből a háromszékiek visszafelé dicsérték a csíkieket, udvarhelyieket. Hogy ott milyen ősi szüzességben él a népviselet például! Náluk bizony megromlott nagyon.
Hát nem kérkedő fajta, az biztos.
Fővárost, központot egyik sem vállal. „Majd megosztjuk valahogy ezt a székely sorsot, három-négy vármegyék, meg azok is a hegyeken túl, meg a határokon túl, azokra is jusson. Jó és rossz. Inkább jó, úgy adja az Isten. De a rosszat is megbírjuk. Meg bizony.”
Székelyek.
*
Marosvásárhely.
A kultúra szomjúságát a keret is mutatja. Ahol három évtized előtt olyan arányú épületet emeltek a művelődésnek az akkor még alig 22 000 lakosú városban, mint a marosvásárhelyi kultúrpalota, ott a lelkekben hevesen él a vágy a nemes és a szép felé – az ősök nyomán.
Az ősök példája: tanulság és okulás. Mindenütt Erdélyben.
A közművelődés házát, Marosvásárhelyt már a XX. század teremtette meg. De nem lenne homokvár a múlt nélkül? Az ember úgy érzi: igen.
A Teleki-tékában született meg bennem a bámulat. Az ősi református kollégiumban fokozódott. Beszél a magyar múlt nagy szellemekről, kitartó, kemény ősökről.
Hordták, mint a hangyák a szellem kincseit! Az ódon folyosókon és termekben az ősök képei és a könyvhegyek alatt felvillannak a láthatatlan goethei sorok:
…Und Marmorsäulen stehen
und sehen mich an… [531]
Márványoszlopok helyett itt a könyvhegyek néznek kutatva, néznek, bámulnak minket, kései, didergő vándorokat, akik üres kézzel jöhettünk csak egy olyan világból, ahol örökké fáj a gyökértelenség, a gyökértelen lélek. Mondhatjuk, hogy miénk a legdicsőbb múlt, de van-e egyetlen sorunk, bizonyítékunk, papírunk, írásunk erről?
Lázárok voltunk ott a könyvhegyek alatt és talán a könny is megcsillant szemünkben. Reánk nem maradt a magyar múltból csak a – miatyánk.
*
A Teleki-tékát így írja Kazinczy Ferenc 1816-ban megjelent Utazásaiban: „Bémenetel ide az alsó sor folyosójáról esik a bibliotéka hajójába, az ablakok erányában, pilaszter és pilaszter közt vasrostély könyökök hagyattak, így a hajó elég világot kap. A könyvek sárga rézdrótból font ajtók megett állanak a karokban, hogy a könyvek címeit látni lehessen, s a szép tolvajságnak vétetik így eleje. Az építőmester értelemmel s nagy szerencsével téve rajzolatát.”
Minden úgy van ma is, mint 130 év előtt!
Három császárnak volt kancellárja gróf Teleki Sámuel, az erdélyi főúr – olvasom –, nyolcszázezer rhénusi forintot költött a gyűjteményre. Nyolcszázezer forintért akkor egész falvakat, uradalmakat, országrészeket lehetett vásárolni! Ő azonban könyvet vett. Hatvanezer kötet sorakozik egymás mellé. Azzal alapította a gyűjteményét, „ha öregkorában megpihen, lelje ott a tudást a palotájában, a polcokon.”
Mutatnak egy régi vasajtót, hálószobájába vezetett a lánglelkű magyar gyűjtőnek. Erről úgy nyilatkozott: „Ha kétségeim lesznek álmatlan éjszakáimon, gyertyaláng mellett találjak magyarázatot könyvtáramban, ahová akár éjszaka is betérhetek…”
*
A református kollégiumot teljesen betölti a két Bolyai szelleme.
A számok tudósa volt az apa. A fiú: a számok zsenije. Száz és ezer emlék hirdeti: itt voltak, itt jártak, Bolyai Farkas és fia, János. Kegyelettel megtapogathatod testi emlékeiket. Ami azonban erősebb ennél, a lelkük, az is ott lebeg a kis múzeumban.
Találtunk egy urnát, tele hamuval. Ebben elégette Bolyai János azon alkotásait, amelyeket nem talált jónak, tökéletesnek. Ide hamuzta be a nagy lélek lelke darabjait, ha csonkán kelt ki belőle a gondolat. És rávéste maga:
Ami nem éri el a tökéletest, hamuvá esik.
Mondják, hogy Márai Sándor megdöbbenve állt az urna előtt, leomló lélekkel a szörnyű bizonyíték előtt. Mert bizonyíték ez, a lélek fölényes bizonyítéka, hogy akadt magyarköltő, aki az önkritika lépcsőjén elmerészkedett a szellemi öngyilkosság mélységéig. A szakadékig.
Szédítő távlatok ezek!
*
Az udvarhelyi katlan – hangtalan tragédiája egy nemzetnek. Szabják a határokat örökké felettünk és a székely vármegyék legszékelyebbje kiesett a világból, de úgy kiesett, hogy most már vasútja sincs. Mert csak belül kocsikázhat, aki vasparipára vágyik. Nyugatról a román határ állja útját a sínpárnak, Segesvár felé, keletnek a Hargita. És ott büszkélkedik tövében az udvarhelyi ősi szék városa: mint kisugárzó erő világít iskoláival, műemlékeivel. Hallgatag, nehezen melegedő emberek lakják, idegen közöttük legfeljebb az örmény, az is csak vérségre. Olyan néprajzi múzeumot kanyarított a református kollégium ősrégi falai közé néhány lelkes ember, olyan kerek egészet, hogy a legtudósabb és legszakszerűbb gyűjteményt túlszárnyalja. Mert a székely életet adja nyersen, utánozhatatlan őszinteséggel.
Hallgatag és nehezen melegedő emberek lakják Háromszéket. De ha megnyílik a szívük, olyan szépen és virágo[532]san jönnek elő a szavak és az eszmék, hogy ma is hatásuk alatt állok. Megtanultam, hogy a székely lélek fatalista, hogy zárt világot lát az életben, amelyben a maga formái szerint építi ki a legjobbat. És végtelen fúrás-faragásában benne van a tökéletesség felé vezető iparkodás.

[Kép 01] Nagy Imre: Csíki vásár (olaj)

Tompa Lászlónál jártunk és felejthetetlen az elmélyedő lélek sodró erejű bölcsessége, ahogy kicsit sután körültapogatott bennünket, alföldi embereket, de mindegyikünk képét megőrizte lelkében – legalább erre vallott néhány elejtett szava: útravalónak velünk adta szerető gondoskodását. Még a legkisebbre is köztünk. Mint az áldást. Mint ahogy útra bocsátja a sérült szárnyú galambot, aki eljött ide, a székely katlanba, és rá kell, hogy leheljen: eredj most, testvér, de én veled vagyok időtlen időkig, mindig…
*
A Hargitán tél van. A Tolvajostetőn negyven centiméteres már a hó – odalent a völgyben még szép őszről ábrándoztunk, csatakos időt gondoltunk legfeljebb. De itt tél van már, és úgy áll a fenyves erdő, mint örök karácsony: az ágak sűrű hótakaró alatt nyögnek! – Hargita – mondom magam elé a székely sors hegyének nevét, és sóhajtok hozzá. A sokarcú, vén hegység szívembe szökik, hogy ne legyen ott más helye semmilyen tájnak, ha a székelyekre gondolok. Csak neki, az egyetlennek, a fenségesnek.
A Hargitán tél van. Még lihegnek a völgyek őszi derűben, lent a mélységben rőt, vörös fák lombjának színe csillog és elképeszt: a Hargitán már tél van. Itt sietve élnek az emberek, és a hótakaró alatt fehérbe burkolt falvak silbakolnak.
Aztán szállunk a mélybe, a hó ritkul, mintha olvadozna – odalent Csíkban csatakos idő köszönt ránk. Szeredán – Csíkszeredán – már igazi hegyi város képe fogad. Egymásra licitálnak a hegyoldalban az épületek, és mint tűnő üze[533]net a Hargita mélykék hegylánca integet.
Madéfalvát emlegetik, és Csíksomlyót. A kettő őrzi a székely sors legmélyebb és legcsodálatosabb állomásait.
A csíki székely halinanadrágján, a híres székely harisnyán fekete a paszománt. És ezzel el is jegyezte magát ezzel a színnel: sorsát mutatja. Ő a legszegényebb. Náluk a legmagasabbak a hegyek, legmélyebbek a szakadékok, legbabonásabb és legdalosabb a lélek – csakhogy ez a nóta, mint fekete zsoltár, olyan. A híres somlyói kegytemplom udvarán fát hordanak a Ferenc-rendi fráterek, és úgy érzed: itt közel van mindaz, amit Megváltásnak, Hitnek mondanak. Elomló lélekkel állok a templom és mögötte a hatalmas hegycsúcsok arányai előtt.
Őszülő öregúr teregeti elénk a csíki határvidéki földek örök kálváriáját, a hatalmas vagyonközösség évszázados harcát a valóságért: paragrafusok villannak fel, és végül valahol a corpus juris mélységeiben bányászkodunk. Itt az élet nem cukros víz, de nem ám!
Itt már olyan hangosan székely az élet, hogy le sem tagadhatják.
*
Előbb volt a Szamos völgye, aztán a Marosé: útban Háromszék felé már az Olttal játszik fogócskát a vonat. Az Oltról azt tanultam, hogy lázadó folyó, mert kiugrik Magyarország vízrendszeréből, és valahol a síksági román földön ömlik a Dunába. Azóta hány ilyen folyónk lett, amely idegenben csavarog, mert eltolták a határokat! Csöndes mea culpával ülök a fülkében, és nézem az Olt vizét. Dél felé megyünk Háromszékben, és Sepsiszentgyörgy felé közeledünk. Ez már a fürdők, nyaralók világa, amelyen áthaladunk.
Sepsi közelében valaki kimondja a szót, hogy Zágon. Tekingetek aztán hátra a bérkocsiból a város felé vezető hosszú úton. Zágon. Amely felé egy halovány csillag integet. Van-e ott, aki tud a bujdosóról?
– Nincs – mondják józanul. Zágonban nem tudnak semmit a rodostói bujkálóról.
Csak a halovány csillag van odafent, az égen. Azt látom én is. Meglestem az alkonyat homályában. És azt senki sem veszi már el tőlem.
*
– Az ott, amarra Barassó – mondja a kocsis, és egy nagy, fekete hegy felé mutat. – Az a Cenk, ahajt ni!
Nyugatról a Gyergyói-havasok integetnek. És itt, a széles fennsíkon búcsúzom Székelyországtól. Este a Székely Múzeumban fellobban még minden kincse, köve, múltja a tájnak, és a Miko kollégium reflektorában, vacsora közben a székely ember lelke.
Aztán jön a végtelen rohanás harminchat órán át, egyre messzebb a székely tájaktól, de egyre közelebb lélekben – úgy érzem. „Gyergyón innen, vagy még azon is túl” – rezonál bennem a régi nóta…
Itthon a templomba térek be először imádkozni. Láttam a székely csodát, és fájó nosztalgiával foglalom imába a magyar fohászt: „Ne legyen bujdosó soha senki köztünk!”