Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. december 15) 12. szám

Molter Károly: Köszöntő

Hölgyeim és uraim, néhány perc múlva délmagyar éghajlatba szelídül hegyeink csípős légköre. Szülőföldem, „a lomha Bácska” elküldte ide legjobb fiait, hogy megérezze Erdély is: mennyire egyek vagyunk! Mindkét tájról egyformán hordta el a török az életet, java gyermekeinkből a janicsárokat, virágainkról a mézet, és egyformán dúlta, perzselte otthonainkat a Kelet és a Balkán annyi kalandora! Aztán huszonkét évig ma élő nemzedékünk mindkét helyen egyszerre hallgatta a halálharangot, s szinte egy időben szabadultunk föl a roskasztó bizantinizmusból, mely elől közös oltárhoz menekültünk, a kisebbségi magyar irodalomhoz!
Az erdélyiek már kialakult könyvtermelők voltak, amikor szülőfalum szomszédságából, Ószivácról első művét küldte nekem Szenteleky Kornél, akiből halála óta Kosztolányi-szabta lobogó lett: „nem bot és vászon, de zászló!” Lelkek halk útmutatója, aki lágyan álmodott „Isola bellá”-ról, a gyógyulás békés szigetéről, míg kemény harcban állva magyar szellemet sajtolt ki fekete, zsíros rögökből. Követői pedig, akik itt vannak most, nálunk, ezek a csöndes, ízléses vallomástevők – ahogy mi – ugyanazon a fojtott hangon mondták versbe, novellába, regénybe és tanulmányba, folklór- és falukutatásba népi „nyepozvolim!”-ukat. Ők is védekezve szerették tájhazájukat, akár Erdély előharcosai, és mint európai évezredünkben valamennyi színe-java magyar…
Tudom, senki se lehet Erdélyben, aki nálam jobban örülne a délvidéki magyar írók látogatásának. Hiszen ifjúkoromból, édesanyám sírja közeléből jöttek. Mégis azt hiszem, egész Székelyföld testvérként köszönti őket, mert egy anya szólaltatta meg őket velünk együtt a legnagyobb szorongattatása idején. Ők is akkor kaptak hangos szóra, mikor az egész Trianon előtti magyar gyepű zengeni kezdett a fájdalomtól. A központi Magyarország volt közös zöngeszekrényünk, annak hangja modulált északon, délen és keleten, fölhorgadtak újra Balassa századának sebei, és sírva vezekeltünk saját bűneinkbe szerelmesen a jövendőben helyreálló birodalomért. Ez volt megtartó erényünk, ez a vezeklés, melynek a halott Ady volt a karmestere. Azért nem véletlen, hogy a délmagyarok, a felvidékiek és mi, erdélyi magyarok, előbb magunkat revideáltuk, hogy a rossz béke revízióját ne csak szóval, hanem a megújulásunkkal is siettessük. S amennyit elbírtunk a kisebbségi soron, eszmeileg legalább ugyanannyira edzettek legyünk egy holnapi jobb Európához!
Jellemző – hölgyeim és uraim –, hogy a három kisebbségi magyar nyelvterület szószólói nem kértek egymástól tanácsot, hogy mit csináljanak. Az önállósághoz szokott Erdélytől nem kértek jelvényeket vagy jelképeket, nem tanultak egymástól dallamot, stílust, nem cseréltek eszmét és ideológiát, sőt eleinte alig levelezhettek – mégis hamar bukkantak rá közös tennivalóikra. De milyen bajos volt ezeket a tennivalókat idegen megszállók ellenőrzése alatt kifejezni!? Emlékszem, hogy Ungvárt a cseh megszállás alatt üdvözölt minket, erdélyi írókat a munkácsi református püspök a szláv hatóság és nagy magyar közönség előtt. Erre meglökött engem Tamási Áron, hogy válaszoljak hirtelenében. Rémülten engedelmeskedtem, de csak a következő mondatot tudtam rögtönözni: „Minden jó szellem annyit nyer súlyban, amennyi az általa kiszorított ostobaság súlya.”
Akkor ott, Csehszlovákiában barát és ellenség egyformán megértette: ostobaság alatt az elnyomást, a nemzeti fennhéjázást értettem. A parvenü sovinizmust, némely kis népek önteltségét, mi[529]kor nem szellemi és erkölcsi kincseikkel, hanem hatalmi ábrándjaikkal dicsekszenek világgá. Még most is emlékszem, amikor húszéves fejjel indultam el Londonba, és nagyapám, egy Rajnát járt, finom, vén cipész és nyugalmazott negyvennyolcas honvéd őrmester a kezembe nyomott egy ezüstforintot, hadd legyen pénzem a világ fővárosában. Az öreg csöndesen tette hozzá:
– Kár Londonba menni, fiatalúr! Ott legföljebb angolul lehet megtanulni. Ellenben hasznosabb volna, ha elmennél a szomszéd falunkba, Kucorára. Ott a kisbírónak is öt nyelven kell értenie: magyarul, németül, szerbül, tótul és kisoroszul!
Azóta sokszor gondoltam vissza erre a bölcsességre! A kisebbségi sajtóban emlegettem is, de ma még fontosabbnak tartom. Európának csak egy Svájca van, de nekünk magyaroknak három: a Felvidék, ahol magyarul, németül és szlovákul beszélnek, aztán a Délvidék, ahol magyarul, németül és szerbül, végül Erdély, ahol magyarul, németül és románul közlekednek a népek. E három Svájcot pedig összefogja a Németh László-i emeletes haza, a központi történelmi szervezet, a magyar kulturális vonzás, a nyelvközi és népközi magyar tisztesség, mely az első Árpádok óta birodalmat varázsolt a Kárpát-közi népmozaikból. Trianon után annyiszor tapasztaltuk, hogy központi ereje és elterjedtsége miatt fajták közt érintkezési nyelv lett a magyar, melyet írói a nemzet legnagyobb válságában összekötő intézménnyé nemesítettek – öt országszerte!
Pedig 1918-ban azt hirdették a megszálló zuávok a Bácskában, hogy Magyarország vajmi kicsiny lesz. És anyám, aki erről értesített engem nagy szomorúan, megérte még, hogy körülkerített és összeszorított országunk erősebb lett, mint a békebeli, szunnyadó nagy haza. Egyetlen kifejezője maradt a kis hazának, a nyelve, mely azonban elég volt arra, hogy előcsalja véle minden feszítőerejét. Ilyen nyelvi kürtösök ezek a délvidéki magyar írók is, akiknek hangszere és üteme, tehetsége az egykori tehetetlenségben a mosolyuk és könnyük, önzetlenségük és áldozatkészségük, még volt vezérük tüdőbaja is az összmagyarság hangját erősítette kint, a kontinensen. Megint bebizonyult, hogy az irodalom a nemzeti erő első verbunkosa…
Azért esik jól ma este délmagyar vendégeinknek még a városneveit is ejtegetnünk: Zombor, Újvidék, Szabadka, Zenta és Baja, aztán hány falujuk, tanyájuk lelki jó íze! Még most is tudom a bácskai népdalt, hogy „Fölment a rózsám a hegyesi dombra!” – és hallom a topolyai tamburások remegő hangszereit… Ősi zene, délmagyar kobzosoké, vidék, amelynek külön költői árnyalata: a Duna-Tisza folyóközének Petőfit megejtő bűbája, a búzaúsztató csatornák öntözött partjai, a telecskai nyájas borok, egy magyar Lombardia, melynek páráitól délibábos a róna, s amelynek északra fekszik a Rómája, Budapest. Ennek a viharvert vidéknek üzenetét lássuk meg íróiban, és mérlegeljük őket úgy, hogy mennyivel nehezebb a lapályról az égbe szállni! Nagy dolgú zsellérek, amerikás proletárok, hajnaltól napestig nyűgös kisgazdák, nagypénzű birtokosaik s most legújabban már csángó és székely telepeseink is melegítik a szívünket, ha művészetük hallatára a Bácskába és Bánátba száll képzeletünk. Darabja ők a magyar testnek, és lángja ők a magyar léleknek; magunkat ünnepeljük hát, amikor boldogan és büszkén köszöntjük őket… [530]
1 Molter Károly bevezető-előadása a délvidéki írók székelyföldi irodalmi estjein.