Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám

Csuka Zoltán: Sík Sándor: Összes versei

(Szent István Társulat kiadása, Budapest)

Sík Sándor költeményei diákkorunk legszebb élményei közé tartoztak. Az a nemzedék, amely az első világháború előtti és alatti években járt középiskolába, a magyar cserkészet szárnybontogatásának idejében ismerte meg a cserkészifjúság költőjét, a Szembe a nappal című kötet szerzőjét. Sík Sándor a Zászlónk romantikus fiatalságának volt a poétája, a krisztusi szeretettől és mélységes magyar hazaszeretettől áthatott ifjúságé, amely egy életen át hordozza szívében ezt az ifjúi romantikát, és Sík Sándort úgy ismeri, mint a magyar vallásos költészet modern megújítóját.
Most, hogy Sík Sándor összegezi költészetét, első verseinek olvasásakor ellenállhatatlanul ébred fel bennünk az ifjúkor múlhatatlan romantikája, és úgy látjuk (amit egyébként ő is megénekel magáról), hogy ha belsőleg el is mélyedt, kiérett és ezer csalódás után néha szinte Vörösmarty legkeserűbb korszakára emlékeztető verseket ír, az ifjúkor, a legnemesebb értelemben vett cserkészi kor attitűdje semmiben nem változott, és Sík Sándor ma is, és holnap is az ifjúság költője, azé az ifjúságé, amelyről ő maga így szól: „Csak ami örök, az a fiatal.” Ifjúkorában egész életre szóló verseket írt, ma örök verseket ír a fiatalságnak és mindenkinek. Sík Sándor költészetét úgy érlelte ki az idő, mint a legnemesebb tokaji aszút, az esztendők nem számítanak, ereje annál tömörebb, minél inkább múlnak az évek fölötte, s ha ifjúkori versei ma tán néha zsengének is tetszenek, a harmatos naivság és a feltétlen, mélységes krisztusi hit az, ami fölemeli és megszépíti őket.
Az első világháború kezdeti éveiben elhajlik a „finom kevesek sápadt dalaitól”, a „rejtett lélekzugok” és filozofálgatás helyett a mindennapi élet keserveire döbben, szembekerül a háború borzalmaival, s már ekkor rájön arra, hogy a gyűlölködés mennyire szöges ellentétben áll a krisztusi életfelfogással. Az első világháború romantikája, amely akkor magával ragadott egész sereg költőt, még feltűnik verseiben (A vér himnusza, a Magvető stb.), de pár év múlva már másként versel a háborúról, s a közös, szent emberi könnyet énekli meg. „Testvérek, merjünk hősök lenni már, – Acélozzuk karunkat ölelésre, – És merjük már elsírni azt a könnyet, – Embervoltunk, embernagyságunk könnyét!” – írja „Ének minden emberhez” c. költeményében. A költő háborús imádsága c. versében pedig így ír:
„Csak egyet kérek, Istenem:
Átkot ne engedj ejtenem,
Fojtson meg inkább néma mérge,
de meg ne mártsam ajkam vérbe.
Sírokkal sírni tanulj, szívem,
És várni, várni csendesen.
Halkan, dalom, halkan imádkozz.
Átkozott legyen, aki átkoz.”
És Krisztus igaz papja, a költő immáron egész életén át hűséges marad ehhez a magatartáshoz. Egyik versében a Szentírást idézve mondja: Isten megbánta, hogy embert teremtett a földön, a kétségbeesésig jut el, mert az ember javíthatatlanul gonosz. De mélységes hite megóvja a legrosszabbtól, és meg nem rendül, hogy a végső Jóban bizakodjék. Ez a hit egyre inkább elmélyül későbbi verseiben, s teljessé érik a második világháború elején. Aztán a Csend versei következnek, a költő a természet dolgaihoz hajol le, az állatokhoz, virágokhoz, az örök cserkész ismét feltámad a költőben, s virágos, dalos szívvel járja Isten megújult kertjét. 1928-ban megírja a rádió Passióját, a költő ujjong a nagyszerű találmányon, s így ír: „Lám, a zengő kagyló koszorúja alatt – olyan testvér – egyforma minden arc.” (Jaj, micsoda Bábel, gyűlöletet és uszítást szító Bábel lett ebből a rádióból alig egy évtized múlva!) A Mag és kalász sorozatban életét írja meg, foglalja egybe zengő verssorokban, itt érezni leginkább, hogy a cserkészek költője gyermek és cserkész maradt ötvenéves korában és azon túl is. Aztán a növekvő viharfelhők éveiben S.O.S. címen a süllyedni készülő hajóról sikolt az emberekhez, látja, hogy a józanság mindinkább elhagyja a tömeget. Tépelődő lelkéből előtörnek a váteszi szavak: „Nincsen segítség! Nincs józan ember rajtunk kívül az elítélt hajón.” A növekvő értelmetlenség korszakában az értelemhez ír ódát úgyszólván az utolsó percben, hogy felrázza embertársait: [527]
„E barbár korban, amely megtagad,
És bálványoknak ver oltárokat,
És kegyeikért embert öldököl,
Mikor fő isten az inas ökö,l
És a cselló és az orgona hangját
A boncok dombverői túlrikongják,
És ellened mond minden idelenn:
Mi téged vallunk Isten-örökünknek
s feltömjénezzük hozzád énekünket,
Ó, Értelem.”
Mert Isten a legfőbb Értelem és a legfőbb Jóság, Krisztus az, akihez a lidércnyomás súlyos éveiben a költő menekül. Mindhiába. A sorsot nem lehet megállítani, s aztán már csak a magányos virrasztó szava hangzik az éjben. De ez a hang becsületesen és tisztán cseng, ez a hang a hívő ember szava mindvégig, aki hisz Istenben, és hisz Krisztusban akkor is, amikor már szinte semmi remény sincsen. Sík Sándor ekkor énekli meg az örök Egyházat, az ifjún és üdén megújulót. Istenhez mind közelebb s mind fentebbről nézi a dolgokat, a vallásbölcselő költő eljut a teljes egyszerűségig, versei mind kurtábbá és mind mélyebbé válnak, tömörülnek, ízeik mindinkább az aszúborra emlékeztetnek. Az ötvenéves cserkész hangját halljuk a könyv lapjairól.
„Dús gyümölcs érik szél csavarta ágon.
Kalapom szélét a szememre vágom:
Még elvégzi magáét
Ötvenesztendős fiatalságom.
Te is, anyácskám, ráncos Magyarország,
De kinövöd még mái magad torzát!
Érzem, érzem, újul már
Ezeresztendős, szép, fiatal orcád.”
A hazafias költő szava felszáll, mint a vihar hangja, klasszikussá tömörül, és mélységesen igazzá magasztosodik. Most érti meg csak igazán Krisztust, aki kenyérrel dobatja vissza a gonoszt, szánja ellenségeit. „Jó testvéri szóval lágyogasd fel őt, – Dobd vissza kenyérrel szegény kövezőt.” Harca immár az örök Gonosszal van, s ez a harc egyre keményebb, és egyre hívőbb. S már megint Vörösmarty legsúlyosabb szavaira emlékeztetnek sorai: „Kit ember-okosság beteg ördöggé tett, – Mentsd meg önmagától az emberiséget.” „Szálla alá poklokra, emlékezünk a hiszekegy szavaira, a költő is, bizony, alászáll az emberiség legmélyebb poklaira. Nem csoda, hogy utolsó versei Reményik Sándornál kötnek ki. A legmélyebb poklok után következik a megváltás. Megváltójában pedig rendíthetetlenül hisz Sík Sándor, a költő.