Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

Az olvasás: kirándulás egy-egy ismeretlen lélektájra. Egyik útra több poggyászt kell magunkkal vinnünk, a másikra kevesebbet, a harmadikra semmit. Egyszer irdatlan magas, hógyapjas hegycsúcsokat kell megmásznunk, máskor kormos lélekmélységekbe ereszkednünk vagy teljesen sík pusztaságnak nekivágnunk. Olvasmányaink folyton változó horizontot adnak.

Kicsiny darabka föld az a világ, ahol Cziráky emberei élnek, hamar be lehet járni. De hamar otthonossá is válhatunk benne, ha levetjük túligényes gúnyánkat, s tiszta, hétköznapi öltönyünkben vágunk neki az útnak. Így nem kényelmetlenkedik se a vendég, se a vendéglátó. Mindig azokhoz alkalmazkodjunk, akikhez indulunk. Csak így kerülhetünk közel a lelkükhöz s igazságukhoz, csak így hozhatunk becsületes ítéletet. Mert minden embernek megvan az ő külön, kisebb igazsága, mely azért néha mégis erősebb, mint az általános igazság. Ha valaki igaz kultúrmissziót teljesít, annak még a szigorú kritika salvus conductust ad, ha abszolút értékelési szempontból el is marasztalná.

Közel esik ide Czirákyfalva, így hát csak gyalogszerrel vágunk neki, elhagyott országút mentén, keményre taposott, régi ösvényen. Sokkal több errefelé az apostollovas, mint a sebes kocsin járó. Autó nem veri arcunkba és szemünkbe a kátyúban rekedt, nehéz, őszi sarat. Nem nagyon sietős itt az emberek dolga. A vonat is a harmadik határban mennydörög keresztül.

Nagy, meleg, őszi csend hallgat körülöttünk, csak messze, az egyik dűlőúton nyikorog békésen, rozoga járom sorsába törve egy fáradt parasztszekér. Fölülről: tiszta, álomkék szemmel néz reánk az égbolt, s a távoli napnyugat aranyló fényeket verdes. – Megállt az idő, s megállt az élet? – kérdjük csodálkozva, hogy itt még mindig a régi vasalású kerék jár lassan csikorogva. – Vagy talán csak álmodtuk, hogy háború volt, [723] hogy földokádó gránát bombázta az országutakat, és soktonnás, dübörgő harci szekér szántotta végig?… Hogy történhetett, hogy ezt a darabka világot szinte változatlanul itt feledték, mint a perzselő nyár völgymélyedésekben a szűz havat?… Mert az új világból csak néhány olajszelíd képet aggattak a régiek mellé a patinás falakra: az új tanfelügyelőét, Kraljević Markoét és az iskolaigazgatóét, bár ezeket már régebbről is ismerjük kissé. – Megállunk és széjjelnézünk. Aranyhatárban görgyedten álldogál a földruhás, magyar paraszt, s ezüsten villanó ekéjét mélyen belenyomja a zsíros darabokban kiszakadó, fekete ugarba. – Csak nézzük, nézzük, mint valami régi, múltba visszaaltató csodát, és tovább-ballagunk…

Már jobb tenyerére hajtotta fejét a fáradt nap, mikor vendéglátó gazdánkkal a fehérre meszelt házikó előtti, ráncos, szürke padra telepszünk. Lassanként a szomszédok is átszállingóznak csendes tanyázásra.

– Ma hamar befejezték az őszi munkát – gondolom –, vagy talán nem nagyon sietős a dolguk, hogy odakünn feledték a zsíros, fekete mezőkön. No de mindegy. Ottfeledték – így is jólesik hallgatni őket, ha nem is igazi magukról beszélnek mindig, hanem csak a szép, világos szűrről, amit néha pihenőnap magukra aggatnak, vagy a jóízű kedvnek gyönyörűséges keszkenőjéről, mellyel a gondverítéket szokták nehéz, csomós kezükkel letörölni. Melegen duruzsoló szavuk, melybe néha csutorás kacagás csurran, szinte álommal pillézi szemünket.

Hagyjuk őket mende-mondázgatni. Tudjuk, hogy jólesik nékik újra és újra elmesélni azt a sok furcsa történetet, ami a faluban, a közeli faluvárosban esett meg. Hol egyik, hol másik kanyarint le egy darabkát a falusi, földízes beszédcipóból – hol egyik, hol másik csippent hozzá még külön egy-egy morzsányit. Így jobban kiadja – azt hiszik –, pedig néha csendesen meg szeretném fogni a kezüket, és visszatartani: „Na, itt talán álljunk meg, bátya…” De nem merem megtenni és megmondani, hogy nem kellett volna olyan hosszúra nyújtani a mesebocskor orrát – vagy hogy: kár volt ráadásul adni azt a happy endet, mint teszem a: Meggyónt a Kerekes Gábornál, amiben olyan mélyen visszhangzó billentyűt ütött le, mikor Kerekes Gáspárral e szavakat mondatja:

– Tudod-e te, mi a pap élete? Egy ilyen tanyai plébániában ragadt, mindenkitől elfelejtett, öreg pap élete…

Hogy fel kellett figyelnem. Itt most az élet szíve fog felverni, a hiábavaló életé. S patinás hangulatával Juhász Gyula sorait hallom felcsendülni: [724]

Öreg szemek magyar tájra néznek,
melyen némán szállanak az évek…

S várom vágyódva a gyér szavú s messzi keleti pusztaságok felé tűnődő nagy, magyar bánatot, melynek csak egy-két ritka hangjegye van, s mely annyira rokon az orosz Csehov Ványa bácsijáéval. De Cziráky eltrillázza a kezdő hangulatot, más hangnembe játssza át, mintha csak érezné gyengeségét a feltárulkozó probléma vállalására, s mintha csak a beidegzett, könnyebb zenedarabok variánsait tudná lejátszani. Igaz, hogy ezekben tökéletes technikájú, s hogy alig fog hamis hangot. Azt hiszem azonban mégis, hogy nem tévedek, mikor azt mondom, hogy Cziráky lélekpalettájáról hiányzik néhány mély árnyéklású szín. Pedig nem igazi fénysugárzás az olyan, melynek nincsen árnyékháta. Sok könnynek kell titokban hullania, hogy igazi mosoly virágozzék ki belőle. Az igazi öröm gyémántkönnyet hord szemében.

Többször az az érzésem, hogy Cziráky a népszerűség és közönségképesség kedvéért forszírozza anekdótaszerűen fonódó írásait, s nem csak lelki hajlamosságból. Nálunk, a Vajdaságban nagyon is érthető az ily álláspont, hisz az utóbbi időben is több oly kijelentés hangzott el, hogy itt a magasabb irodalomnak nincsen létjogosultsága, csak a szórakoztatónak. De bárhogy is legyen, az élet – különösen ma – nagyon is súlyos gondok betegágya. A jövendő kaotikusán elénk ködlő horizontját alig szúrja át néhány fénycsillag. De van-e nekünk lélek-közösségünk ezekkel az új csillagokkal? S ha ez a helyzet, ma reális vagy szimbolikus formában egyetlen író sem vonhatja ki magát az alól, hogy legyen ennek az időnek a gyermeke. Mert elkeverten jóleső érzéssel hallgatjuk a kedvderítő történeteket, de nem járhatunk mindig azon a lakodalmas úton, melynek nyomát soköles hóval fújta be az 1914. esztendő. Különösen várjuk ezt Czirákytól, aki legreálisabb világításban látja valamennyiünk között a vajdasági magyar parasztot, de amelyet csak néhány novellájában ábrázol igaz művészettel (Mari néni meg Marika az Úr koporsójánál, Csendes mise, Megkerült a félbocskor). Mert máshol: egy-egy fonákját csípi ki, s azt fejleszti tovább sajátos következetességgel, a helyzetkomikum folytonos fokozásával a stílusos befejezésig vagy a balkezes happy endig. Mintha csak egy-egy penzumot adna fel magának, hogy kijárja a fonákság egész szíve táját, s az olvasó nagy gaudiumára az utolsó hajszálérig kivesézze. Van ebben valami csúfotűzés. Nem rosszmájú, de mégis az. Bizonyos, hogy Cziráky ezt a gyönge szatírát, mint pl. Az orvosi rendeletben nagyszerűen oldja meg. Ez is írásművészet, de a Mári [725] néni történetéhez képest csak földszintes érték. Sokkal komolyabb írás az Andriska megszelídül c. Ebben hiánytalanul megkapjuk egy tanyáról iskolába került parasztgyermek igazi lélektáját, mint a gyermeklélek mélységébe bevilágító, de kevesebb művészettel megírt Kié legyen a faklumpa című novellában, mely után a kitűnő megfigyelőre valló A doktorék Lacikája és a Csat bödj c. írásai következnek.

Cziráky vagy megtörtént eseményeket másol, vagy feladatot jelöl ki önmagának. De a megtörtént események lekopírozása, ha hiányzik az eszmei tűzmag, nem irodalom, még ha irodalmi eszközökkel is dolgozunk. Czirákynak penzumos novellái néhol problematikus hangulatig emelkednek, bár igazi problémájuk nincs. Gyermekarcait szinte teljes megvilágításban kapjuk, de felnőttjeinek figurális kezelése inkább tipizáló, mint egyénítő. Cziráky elkendőzi előlünk az igazi vajdasági magyar parasztot. Aratógép, traktor, mostohagyermekes földnincstelenség nem sír, nem jajgat lehulló, gondgyötrött éjszakákon. Hallgat a panasz, mintha nem is lenne mit felpanaszolni az Úristennél az öreg világ válságosra fordulásán. Hiszen igaz, igaz, a magyar paraszt nagyon türelmes tud lenni. Eleget járt igába fogva évszázadokon át, s az igasors vérébe marta magát; de a vállára tört keresztfa-kín egy-egy magába roskadt, sugártalan órán – úgy kellene, hogy mégis feljajgattassa. Cziráky künn hagy bennünket a ház előtt ácsorogni, s nemigen vezetne be, hogy széjjelnézzünk. Mert mit tagadjuk, nagyon szeretnők tudni, hogy miként élnek az emberei, ha magukban vannak, ha nem látja őket senki. Így csak mosolyos arcukat mutogatják, de mi a másikat is látni akarjuk: a mosolytalant, az elszótalanodót, a gondkérgeset, a haragban rángatódzót s azt, amelyik megenyhülten a feleséghez vagy a karon ülő gyermekhez hajlik.