Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám

Papharkay Dénes: Sík Sándor

A magyar katolikus költészetnek már három évtizede áll első helyén Sík Sándor. A huszadik század irodalomtörténete is úgy tartja számon mint „katolikus költőt”. Erre a megjelölésre Sík Sándor hivatása, állásfoglalása és témaköre ad alapot, jelentősége azonban általános irodalmi szempontból sokkal több ennél. Paul Claudelt vagy Mauriacot senkinek sem jut eszébe katolikus íróknak mondani, holott beállítottságuknál fogva ők mégiscsak azok. De ők éppúgy nem szólnak a francia olvasóközönségnek csupán egy rétegéhez, mint ahogyan Sík Sándor lírájában is az egész művelt magyar közönség gyönyörködhet. Bocsánatot kérek a triviális szóért, de jobbat, amely őszinteségemet kifejezné, nem találtam. Rám a meglepetés erejével hatottak Sík Sándor versei, és valóban gyönyörűséget szereztek a szónak ebben az egyszerű, köznapi értelmében.
Mert szégyenkezve bevallom, hogy csak rosszul ismertem Sík Sándor költészetét egészen a legutolsó évekig. Mentségemül szolgáljon, hogy a „katolikus” jelző mindenütt hangosabb volt, mint a „költő” szó, s a rendszerezésnek ez a túlzása, azt hiszem, nemcsak bennem, de az egész magyar irodalmi közvéleményben az egyoldalúságot, sőt a kisebb értékűséget jelenti.
Néhány év előtt a Vigiliában olvastam két versét, azóta szeretem Sík Sándor költészetét. Lassan barátkoztam vele, bűnbánattal és csodálattal a szívemben, egy-egy versénél elidőztem, megpihentem, mint a fáradt vándor az öreg fa jótékony árnyékában. Nem kerestem, csak véletlenül akartam találkozni vele, mint a kezdődő szerelemmel egykoron, de ezek a véletlenek mind gyakoriabbakká váltak. A minap aztán végleg megadtam magam: egy egész éjszakát töltöttem verseivel.
Harminc év munkásságát foglalja magába a testes kötet: összes verseit. Egy kiteljesedett költői világról tesz tanúságot ez a könyv, amely a magyar költészet utóbbi éveinek egyik legszebb ajándéka.
Az első verseket friss, fiatal optimizmus jellemzi, a költő hangja tele van rajongással; Istent és a természet szépségeit dicséri, képei tisztaságával pedig a prerafaeliták művészetét idézi. Még nincs benne a vallásos költészetet annyira jellemző áhítat – ez nem kísérőtünete későbbi verseinek sem – csak az ifjúi hévből eredő rajongás tölti be a dobpergésszerű sorokat, ez árad, hömpölyög feltartóztathatatlanul verseiben.

Kép 04

Még nem pap szól felénk a költő hangján, hanem egy fiatal óriás, aki szemben áll a nappal, és boldog, hogy erős, hogy az élet szép és egyszerű, ha Isten az ember szívében él. Elszántan, magabiztosan néz előre, a veszélyeket még nem ismeri, nincs mitől félnie:
Mindegy, akármi vár az árban,
Ha napsütés, ha viharok.
Megfürdöm a tüzes sugárban,
a széllel versenyt dalolok.
Ha napsütés, ha viharok,
Szemem a végtelenbe vész.
Kezem a kormányrúdra tettem:
Átkozott, aki visszanéz!
Bizonyos, hogy a fiatal Sík Sándor ezekben a versekben még nem találta [523] meg egyéni hangját, Ady harsány éneke elől ő sem menekülhet. A Hajnal szerelmesében és a Hollókban csaknem teljesen átadja magát a nagy kortárs hatásának. De hogy erős egyéniség volt, azt bizonyítja későbbi kötete, amelyben már nyomát sem találjuk Adynak. Itt talán a szelídebb, a szomorú szürkeség és a bánatos hétköznapok költőjével, Kosztolányival tart rokonságot. Az ő szeméből azonban nem a tehetetlen búsongás csal könnyeket, hanem az önmarcangoló, férfias fájdalom. Határozott alanyi költészet, amit művel, s nem szimbolizmus. Nem emlékek gyötrik, hanem a jelen való szenvedés. Láthatára is szélesebb, költői forrása gazdagabb. Általánosabb is, és ez az, ami nem mindig hoz szerencsét a költőnek. Az irodalomban gyakran több a kevesebb, és egy kis világ izgatóbb tud lenni, mint az, amelyben benne élünk. Hogy Sík Sándor Ady mellett már abban az időben nem kapta meg az őt megillető helyet, az talán éppen ennek a feljebb kifejtett körülménynek tulajdonítható.
Pedig Sík Sándor költészetének ez az időszak: a Belül valók mécse és a Költemények a legjelentősebb állomása. Amit ez után, huszon-egynéhány év alatt kibontott költészetében, az mind innen ered. Mintha ez a két kötet lett volna a híd az ifjúság és a férfikor között. Az érett költő profetikus magatartása már itt jelentkezik, a nyelv is későbbi gazdagságából vesz előleget, és a versekben biblikus képek bukkannak fel:
És Te azért el nem feledtél.
Rossz, langyos vizet undorodva
A szájadból ki nem vetettél.
Te vártál rám, és megkerestél.
És mikor tegnap hazajöttem,
Hideg és síró őszi estén,
És sírva, fázva, megtörötten,
Magamtól csúffá csömörlötten,
A lámpát lassan eloltottam
És végigdőltem ágyamon:
Akkor a bús sötétben, ottan
Lassan-lassan, hallgatagon
Az ágyam szélére leültél.
Megértő emberiessége, erkölcskeresése már ekkor betölti költészetét. Az embert nem látja eredendően rossznak, hanem a bűn és erény hordozójának, a sötétség és világosság esendő eszközének.
Ember vagyok, a szürkület fia,
Félig pacsirta, félig denevér.
Sík Sándornak ezután következő kötetei már nem hoznak meglepetést. A költő útját megszabták első versei, hű maradt hozzájuk, hű marad a magatartáshoz, sőt ma talán vissza is hajlott a bölcsek gyermeki derűjével és a boldogok ujjongásával ifjúsága éveihez.
De közben küzd az árral, a bűnnel és a gyalázattal, és folyton könyörgi a kegyelmet Istentől az embernek. Formaművészete a Sarlós Boldogasszonyban éri el a tökéletes tisztaságot, de csak azért, hogy következő könyvében, a legnépszerűbb és legkedveltebb Fekete Kenyérben elvesse a művészet minden díszét, és kozmikus költőhöz illően csaknem nyersen panaszolja el a forradalmakban küzdő emberek életét és a maga életét, amely annyira egy és összeforrott a magyarokéval. Most fontosabb számára a pátosz, s talán eredményesebb is, mint a zárt forma szépsége. Ezek a versei olyanok, akár a prédikáció. Emberszeretete itt csúcspontjára jut el. S talán jó jel, hogy éppen ezt a könyvét szerette meg az ifjúság.
Harminc év munkásságával egy költő rendszerint elmondott mindent. Amivel a költészetnek tartozott, azt lerótta Sík Sándor is. De nála a versírás sohasem volt öncél, hanem csak eszköz. Ma újra sötét felhők borítják Európa egét, Sík Sándor könyörgésére szükségünk van.
Ne aludj, Uram, már sokáig!
Az utakon a vér bokáig,
A hullapára köldökig,
S a bűn, a bűn:
Fojt szinte már szemöldökig!
Ha még soká késik a reggel:
Uram, mi lesz az emberekkel?
A jókkal! – olyan kevesek!
Belőlük is
Hiéna lesz, és tigrisek?
Virrasszon még sokáig fölöttünk Sík Sándor emberséges szelleme, mert miként a jók kevesen vannak, igaz, emberséges költők is kevesen dalolnak ebben a romvilágban. [524]