Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám

Banner János: Gubitza Kálmán emlékezete

Emlékeim között egy képet őrzök a nagy béke utolsó esztendejéből, annak is a legutolsó hónapjából. A kép Budapesten készült, a régi Néprajzi Múzeum közelében, a Városliget némi enyhet adó fái alatt.
Huszonnyolcan vagyunk rajta, két előadóval. Huszonhat javíthatatlan ember, aki a szarajevói tragédia után is derülátó, és a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének hívó szavára, nyári szünidejének két hetét szívesen áldozza fel, hogy néprajzi ismereteit gyarapítandó, a Néprajzi Múzeum szakembereitől tanuljon, s újabb ismereteit a magyar múzeumügy szolgálatába állítsa Temesvártól Besztercebányáig, Pozsonytól Máramarosszigetig.
A huszonhat ember között nincs öt, akinek főhivatása volna a múzeumi szolgálat. Csupa tanár és tanító, aki iskolai munkáján kívül minden szabad idejét évi 200-300 korona „tiszteletdíj” ellenében a múzeumnak szenteli. Csupa olyan ember, akit nem ez a „jövedelem” állított a helyére, hanem az a veleszületett lelkesedés és ügyszeretet, amely nélkül múzeumi ember senkiből sem lesz, ha még akkora kanállal ette is a szaktudományt.
Ha ehhez a huszonhat emberhez legfeljebb még ugyanannyit veszünk, azokat, akik három évvel előbb Kolozsvárt hallgattak régészeti tanfolyamot, körülbelül együtt is van az a kis hadsereg, amelyik a magyar vidék kisebb-nagyobb művelődési központjában hallatlan erőfeszítéssel küzd a nemtörődömséggel és a közönnyel, legtöbbször egyedül, ritkábban egy-két megértő lélek támogatásával. [517]
Ennyi lelkesedéssel csak azok dolgozhatnak, akik emberformálásra szentelték egész életüket. Ezek nélkül sohase fejlődhetett volna oda a magyar múzeumügy, ahol ma áll, amikor szakemberek látják el a közgyűjtemények szolgálatát.
Aki kritikát akar mondani ezekről az emberekről, elvégzett munkájukról, az előbb élje bele magát azokba az időkbe, amelyben dolgozniuk kellett, igyekezzék megismerni a viszonyokat, amelyek között küzdeniük kellett a magyar művelődés vidéki intézményeiért.
Csak harminc esztendővel kell visszamennie!
Én is harminc esztendő távlatából nézegetem a féltve őrzött képet. Jól ismert arcok sorakoznak rajta. A legtöbb olyan, akinek a tulajdonosával már csak a másvilágon találkozhatunk.
Ezek között szerénykedik Gubitza Kálmán jellegzetes, vékony, csiptetőt viselő arca, törékeny alakja. A hátulsó sorban is két társától félig takarva néz a fényképezőgépbe; csendesen visszahúzódva, mint mindig, ha nem munkáról van szó.
Gubitza Kálmán ebben a csoportban egy a sok közül, de munkahelyén első az elsők közt, s testi erejét messze túlhaladó teljesítménnyel igyekszik maradandót alkotni, hogy tanítsa azokat is, akik forma szerint már elvégezték az iskolát, akik kinőttek az igazgatása alatt álló monostorszegi, majd zombori állami elemi iskolából.
Ízig-vérig tanító, és nem is akar más lenni. Egész embert kívánó feladat annak, aki iskolán belül és kívül tanítani akar.
Nincs még harmincéves, amikor belekapcsolódik a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat munkájába. Abba a nagy, máig is tiszteletet érdemlő nemzetnevelő munkába, amelynek a nyolcvanas évek eleje óta, de különösen a magyar millennium táján a Bácska minden lakója nemzetiségi különbség nélkül hatása alatt áll. Zomborban ég a honismertető munka tüze, s a társulatba összeverődött tagok nem világrengető dolgot akarnak, csak megismerni azt a földet, amelyen őseik egy évezreden át küzdelmes életüket folytatták. Megismerni ennek a földnek a múltját és jelenét, népét a letűnt korokban éppen úgy, mint a jelen kaleidoszkópszerű tarkaságában.
Erre a munkára jelentkezik Gubitza Kálmán, a bodrogmonostorszegi igazgató-tanító. Joggal teheti, hiszen már évek óta végzi falujában azt a munkát, amit a társulat a vármegyében folytat.
1898-ban már két ízben is hírt ad addig végzett kutatásairól Zomborban s a következő esztendőben Budapesten is. Ennek elismeréseként 1899-ben már működő tagja a társulatnak, s megindíthatja azt az – adott viszonyok közt – nagyarányú munkát, amely az őskortól a magyar középkorig, az éremtantól a magyar néprajzig mindenre kiterjed, amit szűkebb hazájának emlékekben gazdag területe nyújt s amelyre hét év múlva, mint zombori múzeumőrnek valóban szüksége van.
1898-tól 1916-ig megjelent dolgozatai tanúskodnak lelkes és mindig megbízható munkájáról és arról a szaktudásról, amely egy hajszállal sem maradt alatta annak, amit tőle és a vidék többi múzeumának munkásaitól abban az időben joggal elvárhatnak.
Bodrogmonostorszeg leletekben gazdag földje adja kezébe az ásót, hogy szerény eszközökkel dolgozva, tizennyolc év alatt olyan anyagot kutasson fel és hordjon össze, amely nélkül nem lehet a Bácska földjének múltjáról beszélni.
Egymásután jelennek meg közleményei a falujából, amelyek – a különböző határrészek szerint – hol az újabb kőkor1, hol a népvándorláskor germán ideje2, hol a magyar középkor3 emlékeit ismertetik. [518]
Már ezekben látható az a ritka önkritika, amellyel a jelenségeket kezeli. Nem elégszik meg azzal, amit maga megállapít, hanem elismert szakemberek tudását is igénybe veszi, amikor az újabb kőkor állatainak maradványait vizsgálja, amikor mentora rossz megállapítását a maga véleményének szinte eldugott nyilvánításával – mértékadóként közli, s amikor az építészeti emlékek feldolgozásában szaktekintély – mert abban a korban élünk – meghallgatásával adja meg a helyes eredményeket. A pálos monostor feltárásával valóban mintaszerű munkát végzett.
Még nem áll a múzeum élén, amikor tanító társainak figyelmét az emlékek megmentésére hívja fel4 s tévedésektől éppen nem mentes dolgozatát minden tanítónak a kezébe juttatja, akik már az ő idejében is sokkal többet tehettek volna a régészet érdekében.
Már falujától távoli lelőhelyekre irányítja a figyelmet5, végigjárja a Tisza vidékén Ada, Mohol, Senta, Titel területeit, s leletközléseivel megbízható adatokat szolgáltat a vidék településtörténetéhez.6 De eljut a Maros-szögbe is, s részletesen elsőként ad hírt a csókai Kremenyák7 páratlan kőkori anyagáról ugyanazzal a módszerrel, mint első közleményeiben.
A zombori múzeum jelentős anyagot kap kutatásaiból. Már mindenki ismeri lelkiismeretes munkáját, mindenre kiterjedő megfigyeléseit. Így csak természetes, hogy amikor a zombori elemi iskola igazgatását átveszi – bizonyára nem utolsósorban eddigi régészeti tevékenységének jutalmaként is, mert abban az időben ilyen szempontok is voltak –, 1906-ban ideiglenesen, 1907. március 10-től véglegesen átveszi a múzeum igazgatását is. Csaknem tíz évi jelentése8 és a Trencsány Károllyal közösen írt Múzeumvezető9 tanúskodik arról a tiszteletet parancsoló munkáról, amelyet itt végez.
A múzeum sokirányú munkája mellett természetesen még nagyobb arányú ásatási tevékenységet fejt ki, mint eddig.
Évekig dolgozik a kishegyesi avar temető feltárásán10, de emellett Dávodon és Bácsfeketehegyen is újabb avar sírokat fedez fel és közöl.11
Feldolgozza a Zombor-sáponyai kora vaskori és a kladovói IX-X. századbeli páratlan ezüstleletet12 s közben a megye kőkori temetkezéseivel is foglalkozik13 s ezzel megörökíti nemcsak a saját eddigi munkájának eredményeit, hanem Cziráky Gyula hasonló irányú kutatásainak értékeit is. Egyidejűleg kerül sorra a regőcei kelta és szarmata leletek közlése is.14 [519]
Nem sokkal utóbb Posta Bélával együtt dolgozik a bácsi török fürdő feltárásánál.15) Majd újabb utat tesz a Tisza mellett Zsablyán, Csurogon, Mozsoron, Sajkáslakon, Titelen, Tündéresen, Alsókabolon, s ezzel rátereli a figyelmei a titeli fennsík csak részben ismert leleteire.16 Az őskor – közelebbről meg nem határozható – emlékei s a magyar középkor maradványai kerülnek innen a múzeumba. De erre az időre esik a Borsai-gyűjtemény feldolgozása is.17
A múzeum anyagának teljes ismeretében ő lesz a leghivatottabb arra, hogy Bács-bodrog vármegye őskori településének történetét megírja. Mondanivalóinak egyszerű és világos fogalmazásával, fantáziájának tudása általi korlátozásával és az adatok lelkiismeretes kiértékelésével máig is használható munkál végzett.18
Bácson19 Árpád-kori emlékeket tár fel, Zomborban20 az első honfoglalás kori sírt.
1911-ben részt vesz azon a régészeti tanfolyamon, amelyet a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége Kolozsvárt rendezett. Talán semmi sem jellemzi jobban, mint ezután következő munkásságának bevezető része. Úgy érezte, hogy azt, amit a tanfolyamon tanult, tovább kell adnia azoknak, akik a Bácskában is tanulni akarnak.
Gondosan készített jegyzeteit – Pósta Béla, Kuzsinszky Bálint, Buday Árpád és Kovács István előadásairól – három terjedelmes közleményben juttatta el az érdeklődőkhöz.21 Mi sem bizonyítja jobban e kor iránti érdeklődését, bár ennek már régebben is tanújelét adta.22
Közben az éremtan magyar vonatkozásai is foglalkoztatták.23 Majd a néprajzi tanfolyam eredményeként egy már régebben megjelent közleménye után24 újra a néprajz felé fordult, s gyűjtőútjainak eredményeit foglalta össze.25
Mikor ezt írta, már súlyos beteg volt, de még két közleménye látott napvilágot. Mind a kettő visszatért a bodrogszigeti pálos monostor falai közé.26 Az építészeti emlékekkel foglalkozott az egyik, egy XV. századi nagy fontosságú verőtővel a másik, amely még egy jelesebb múzeumi tárgyat is ismertetett.27
Nem sokkal később, 1916. július 21-én örökre lehunyta szemeit. Élte delén halt meg, akkor, mikor még sok tennivalója s amikor kipróbált munkaerejére a legnagyobb szükség lett volna.
Csak az hal meg, aki semmiféle emléket nem hagy maga után.
Gubitza Kálmánnak itt vázolt munkássága olyan emlék, amely nem egykönnyen pusztul el. A Bácska földjének történetéből merített közleményei maradandó alkotások, s azok is maradnak, ha értékükről nem is mindig vélekednek egyformán.
A Bácskai Múzeum történetének egy eredményekben gazdag korszaka zárult le munkájával. Egy korszak, amely – [520] bizonyára sok apró hibája mellett – sok maradandót, értékeset is tudott alkotni.
Úgy gondoljuk, hogy most, amikor a Bácskai Múzeum közeli újrarendezésével új korszak kezdődik, illő dolog a régi korszak egyik legértékesebb és legtöbbet dolgozó egyéniségéről hálás szívvel és legteljesebb elismeréssel emlékezni.28
1 A monostorszegi ősemberi telepekről. Évk. 1904. 55-75., 133-142., 171-176. 1. – Ásatás az Opoljenik ősemberi telepen Monostorszeg határában. Arch. Ért. 1905. 241-249. 1.
2 Bodrogmonostorszegi leletekről. Évk. 1898. 105-107. 1. – Jelentése a bodrogmonostorszegi leletekről. Arch. Ért. 1899. 264-268. 1. – Bodrogmonostorszegi sírleletekről. Arch. Ért. 1902. 338-342. 1.
3 A bodrogmonostorszegi ásatásokról. Évk. 1899. 9-19., 65-69. 1. – A Sziga-szigeti ásatások eredményeiről. Évk. 1899. 82-84. 1. – A Sziga-szigeti ásatásokról. Évk. 1901. 14-20. 1. – A Bodrog-szigeti pálos monostor. Arch. Ért. 1902. 1-7. 1. – A monostorszegi fonatmintás kőtöredékekről. Arch. Ért. 1911. 377-378. 1. – A bodrog-szigeti pálos kolostor építészeti emlékei.
4 A bácskai ősemberi telepek kinyomozásának kérdéséhez. Évk. 1903. 173-184. 1.
5 Zsablyai leletek. Évk. 1901. 83. 1.
6 Régészeti emlékek a Tisza vidékéről. Évk. 1904. 176-179. 1.
7 Ásatás a Csókai Kremenyákon. Arch. Ért. 1906. 446-448. 1.
8 Évk. 1907. 38-44., 1908. 39-47., 1909. 24-30., 1910. 17-27., 1911. 54-59., 1912. 32-37., 1913. 64-73., 1914. 38-44., 1915. 35-43. l.
9 A Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat múzeumának képes kalauza. 1908. 78. 1.
10 A kishegyesi sírmező. Évk. 1906. 23-26., 77-92., 1908. 124-131., 176-182., 1909. 79-84., 117-123. 1. – A kishegyesi középkori temető. Arch. Ért. 1907. 346-363. 1. – A kishegyesi régibb középkori temető. Arch. Ért. 1911. 122-134. 1.
11 Újabb népvándorlás kori lovassírokról a Bácskában. Arch. Ért. 1908. 419-421. 1.
12 A Zombori bronzleletről és a kladovói kincsről. Arch. Ért. 1908. 262-265. 1.
13 Kőkori temetkezés emlékei megyénkben. Évk. 1907. 76-80. 1.
14 Regőcei leletek. Évk. 1907. 120-122. 1.
15 A bácsi török fürdő feltárása. Évk. 1909. 143-145. 1.
16 Újabb régészeti adatok a Tisza vidékéről. Évk. 1909. 179-183. 1.
17 Borsai-féle gyűjtemény. Évk. 1909. 30-34. 1.
18 Bács-Bodrog vármegye őskora. Magyarország vármegyéi és városai II. kt. 1-27 1.
19 Bácsi honfogaláskori sírleletről. Évk. 1910. 169-172. 1.
20 Zombori honfoglalás kori lovas sírlelet. Évk. 1912. 27-28. 1.
21 Tájékoztató a római régiségekről. Évk. 1912. 116-135., 153-168., 1913. 87-161. 1.
22 Begecsi romok. Évk. 1907. 80-82. 1. – A bácsi feliratos kő. Évk. 908. 137-138 1.
23 A bácsi Árpád-házi éremlelet. Évk. 1915. 9-24. 1.
24 Adatok Bács néprajzához. Évk. 1911. 101-112. 1.
25 A lábasjószág bélyegzése Bács-Bodrog vármegyében a múlt század első felében. Népr. Ért. 1916. 75-84. és Évk. 1916. 8-19. 1.
26 A Bodrog-szigeti pálos monostor építészeti emlékei. Arch. Ért. 1916. 56-62. 1.
27 Középkori verőtő és XVIII. századi éremmérleg a Bács-Bodrog vármegyei múzeumban. Arch. Ért. 1916. 206-209. 1.
28 Itt említjük meg a róla szóló, inkább csak halálát bejelentő rövid megemlékezéseket, amelyek az Évk. (1916. 3., 24., 28-30. 1.), az Arch. Értesítő (1916. 239. 1.), a Múzeumi és Könyvtári Értesítő (1916 216. 1.) hasábjain jelentek meg.