Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám

Herceg János: Juhász Gyula

Hiába indult a Holnaposokkal, hiába vett részt a század eleji irodalmi forradalomban, amely az egész magyar szellemi életének üzent hadat, Juhász Gyula a haláláig vidéki költő maradt. Petőfi, az országjáró garabonciás a magyar tájak szintézisét adta költészetében, Ady az erdélyi magyarság helyett a nemzet költője akart lenni, Juhász Gyula azonban kivetettnek érezte magát Pesten, s boldogtalannak az ország különböző vidékein, ahova kényszerű sorsa vitte el rövidebb-hosszabb időre. Ő hazamenekült, bezárta magát szülőföldje falai közé, hogy lelke rezdüléseit és a vidéki csend neszeit felfogja.
A látszat íratta velem ezt az utolsó fél mondatot, de ha visszagondolunk Juhász Gyula szerencsétlen életére, akkor emberi és költői magatartásában súlyos ellentmondásokat kell felismernünk. Akkor rájövünk, hogy a lélek megnyilatkozásaira nála kevésbé senki sem figyelt. Ha neki lett volna ereje ahhoz, hogy megírja, mily szörnyű terheket bír el az emberi lélek, ha fölébe kerekedhetett volna kiméráinak, ha végigkísérhette volna lelke kegyetlen játékát hullámhegyekről hullámvölgyekbe, akkor a világirodalom számára fedett volna fel titkokat. Ő azonban átadta magát a szenvedésnek, s a betegségével leélt második életéről nem volt mondanivalója a költészet számára. Versei egy egészséges, kiegyensúlyozott lélek gyermekei; modora fegyelmezett, formája kötött, s az a fájdalmas melankólia, amely rímei között leng, mini halk esteli szél, semmi esetre sem e beteg költő ismertetőjele. Az ő lírája két roham szünetében zengett, de a leghidegebb téma is átforrósodott leheletétől – mert hiába lángolt el a betegség tüze, a szenvedés varázsa ott izzott a megnyugvás hamuja alatt – s a holt tiszai táj, amelytől váltig elvágyakozott, de amelyet elhagyni sohasem tudott, felgyúlt, tündöklő színekkel csillogott bánatos, szomorú verseiben.
Juhász Gyula l’ art pour l’ art költő volt a szó szigorú és nemes értelmében. Témákat keresett, azokat formálta, öltöztette, s még az alkalmi verstől sem sajnálta a virtuóz nehéz tornáját. Petőfi és Ady költészetében a magyar nép izgalma remeg, a kor vágya vagy panasza szólal meg a géniusz hangján, Juhász Gyula verseiben azonban csak az Alföld, helyesebben Szeged vidékének hangulata él búcsúzó pasztellszínekben.

Kép 03

Mert vidéki költő volt. Nem tudatosan, nem programszerűen az, hanem kényszerűségből. Ő már fiatalon magában hordta betegsége csíráit; gyenge volt, gyámoltalan, depressziós zavaraival egyedül, idegenben nem tudott megküzdeni. Ösztönösen hazamenekült, a világ egyetlen biztonságos helyére, az Ipar utcába, édesanyja oltalmába. S mint minden menekülőnél, nála is az elvágyódás hangulata él a legerősebben. A menés és maradás birkózó erői feszítik költészetének kereteit, s verseiben nem a meggyőződés, hanem a beletörődés fájdalma az alapigazság. [511]
Juhász Gyulát nemcsak a sorsa s nem csupán a magatartása tette vidéki költővé, hanem a kortársak közönye is. Ő szegény, már pályája kezdetén érezhette a mellőzöttség fájdalmát, védekezni is megpróbált ellene, de rossz harcos volt, s erőtlen küzdelmében érdemtelenül elbukott. Szegedre nemcsak kezdődő betegségét vitte, hanem egy indokolt lelkifurdalást és szívében a sérelem tüskéjét is.
Ha ő kényszerűségből vállalta is a vidéki költő szerepét, azt már nehéz volt elviselnie, hogy e jelző kicsinyítő értelmét alkalmazzák költészetére. De az ő idejében még inkább Pest volt a szellemi élet központja, mint ma, s így aki kívül rekedt a határain, az úgy érezhette, hogy a Parnasszusról lökték a mélybe.
Juhász Gyula, aki már első verseskönyvében kész, befejezett költőként jelentkezett, a húszas években érte el pályája legmagasabb pontját. Testamentum című kötete a megbékélt, sorsába beletörődött emberről ad rokonszenves képet, s ez idő tájt írott versei a magyar táji költészet legszebb darabjai. A vízcseppben éppúgy benne van a végtelenség, mint a tengerben, s egy világot nem a határai tesznek azzá, hanem a törvényei. Juhász Gyula pedig Szegedből egy külön világot tudott kialakítani, ahol a paraszti élet kemény törvényei szerint élnek az emberek. Nem a felfedezés izgalmával eleveníti a tájat, hanem a hűség és a megbékülés tárgyilagosságával. Ebben a kötetében a már-már dekadenciába hajló magatartása egyszerre megkeményedik, képei sűrű realizmussal telnek meg, de ezt a realizmust, amely a magyar vershagyományokon épült, átvilágítják a költő démonainak színes lámpái. A táj siváran áll a vers elején, s úgy emelkedik a földről, ahogyan a költő lélegzetvétele, hogy a valóságot lassan felváltsa a sejtelem bűvös játéka. A kontúrok élesek, kegyetlenek, de a kép már két dimenzióban áll ott, ahol még nem ért véget a valóság, de már megkezdődött a mese.
A magyar tájnak ez a lebegése kétségtelenül nem Juhász Gyula felismerése. Népmeséinkben sokkal határozottabban fellelhető, de míg ott szinte a mese elemét jelenti, addig a szegedi költő a sorsát teszi hozzá bizonyságul képei hitelessége mellett. Ő a regionális irodalom céljaival ellentétben nem hírt akar hozni a vidékről, hanem feloldódni benne. Szeged volt az egyetlen hely, ahol zavartalanul elmondhatta panaszait, s ahol vigaszra találhatott. Ez a vigasz sohasem volt édes, sohasem volt tartós, de férfias erővel megnyugodhatott benne, akár a halál gondolatában.
S szegény Juhász Gyulának a húszas években még volt ereje ahhoz, hogy énfájdalmát eltakarva kis népe sorsában keressen vigasztalást. Még üzent nakonxipáni hazájába betegségében is társának, Gulácsy Lajosnak, de ez az üzenet már a megnyugodott ember szájából száll el, s csupán az emlékeket ébresztgeti. Költészete most a magyar tájakban talál magára. Tömörkény elhagyott kocsmai asztalánál darvadozik, az alkonyi Tisza partján kóborol, s Annától is úgy búcsúzik, mint a hervadástól.
A Testamentum után azonban nemsokára ismét elhomályosulnak lelke ablakai, újra a halált kell keresnie, hogy megszabaduljon a szégyentől és a gyötrelemtől. Ha az elismerést nem is kapja meg úgy, ahogyan megérdemelné, de ami olcsóbb, a szánalom feléje fordul most már. Az ifjúság egy ideig – nagyon helyesen – benne látja a hangjában és témájában is igazi magyar költőt, megértéssel és rajongással fordul feléje, de amilyen arányban a népi mozgalom előtérbe nyomul az országban, olyan arányban lohad ez a lelkesedés. A nyugati ideálok idején nem volt elég modern, a magyar népi irányzat korában nem eléggé népi.
Ideje még ma sem érkezett el. Ha azonban a regionális irodalom egyszer eljut kristályosodási állapotába, akkor végre felragyog Juhász Gyula felhők mögött bolyongó csillaga, mert vidéki költő volt, de mint ilyen – a legnagyobb. [512]