Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám

Vajtai István: Móra Ferenc

Ha az író mögött rejtőző ember legjellemzőbb tulajdonságát keresem Móra Ferencben, azt kell mondanom, hogy a szív embere volt, a szívével élte legbelül az életét. Mindvégig hű maradt a szülői ház, a kirepítő fészek érzelmi világához – mondhatnók úgy is: érzelmi naivságához – és paraszti beszédéhez. Mórának sem a világnézete, sem a stílusa nem változott: naiv maradt embernek és írónak egyaránt olyan értelemben, hogy megőrizte örökségül kapott érzelmi kincseit, és mindvégig a szülői ház „szívhangjain” beszélt magáról is, másokról is, és azon a nyelven, amelyet szüleitől kapott ajándékba.
Ez az emberi és írói állásfoglalása – világnézeti és esztétikai magatartása – meggyőzően tárul elénk első művéből, egyetlen verseskötetéből, a Könyves könyv-ből. Móra Ferenc költőnek jelentkezett a magyar irodalomban, először különböző álnevek alatt, később – 1920-ban – az említett kötettel, és aki a magyar lírának Ady-körüli nagy stílusforradalmára gondol, könnyen eshet abba a hibába, hogy a Könyves könyv szívhez szóló verseit és megindító történeteit csak afféle „családi költészet”-nek könyveli el, egy megkésett Petőfi vagy egy kelleténél tovább ittrekedt Szabolcska Mihály kedves, üde és néha Reviczkyesen szomorkás, de végeredményben mégis csak „naiv” döngicsélésének. Akinek kedve telik műfaji szőrszálhasogatásokban és aggodalmaskodó összehasonlítgatásokban, hamar kijelentheti, hogy hát igen, a századforduló konzervatív lírájának a szele csap felénk ebből a verseskötetből: az aprócska dolgokat megnőttető rímjáték csengő-bongó, megvesztegető muzsikája, a naiv impresszionizmusnak az a formája, amely úgy szeret beszélni, hogy „ami a szívén, az a száján”. Igen, konzervatív líra, és mégis több: épp azért több, mert a költő ellenkező stílustörekvések és esztétikai igények idején is a maga hangján mert és tudott beszélni. Móra – a makacs kiskun fejével – a maga nótáját fújta, és ez a költészet ösztönös nyitánya a később teljesebben és mélyebben megmutatkozó írónak, úgyhogy mindent kiolvashatunk belőle, amit Móra – szíve szerint – mondani szeret, és ahogyan mondani szereti.
De hát mit is mondott a költő, és hogyan mondta, amit mondani akart? Nincs terünk arra, hogy a kérdésre részletesen megfeleljünk, csak a lényegre akarunk néhány megjegyzéssel rámutatni. A kötet ciklusai – Mi hárman, Körülöttünk, Történetek, A rettenetes évekből – a költő mondanivalójának fokozatos tágulását mutatják, az alaphang azonban nem változik. Az emberi szív ősi és természetes impresszionizmusának a muzsikája ez a hang, a férj, az apa, a gyermek és a barát „szívhangjai”. A Mi hárman-ban még a kisebbik családnak szólnak ezek a hangok, a többi ciklusban – egyre több színeződéssel és egyre elmélyülőbb embersors – megérzéssel – a nagyobb családnak: a barátokkal és embertársakkal bővült családnak. Igen, a családi tűzhely tiszta melege árad ezekből a versekből, néha annyira, hogy a szív pohara már-már túlcsordul a szeretetáradástól, különösen ott, ahol az apai szív ritmusa imádott Pankájának minden csöppecske megmoccanásához hangolódik hozzá. Szelíd zsoltárok szállnak a feleség felé, sóhajtásnyi emlékezés az „öregek” felé – íme, ez a nyitány. De az alaphang – mint már mondottam – később sem változik. A költő csak széjjelebb néz, de ugyanazzal a látással és belső hozzákapcsolódással. A Körülöttünk a barátokkal tágult család költészete – Tömörkény, Pósa és Dankó Pista ezek a barátok –, viszont a Történetek líra, életképei, de a paraszti sors keménységét is megmutató versei már jelzik, hogy érik és készülődik a költő lelkében a nagy parasztcsalád eposza, az Ének a búzamezőkről. És végül az utolsó ciklusból az egyetemes emberiség féltése árad felénk, a négy éven át meggyötört szeretet fel-felcsukló férfisírásán keresztül.
Íme, így van benne, ebben a kötetben a későbbi Móra, az igazi Móra, a lényegében családi krónikásnak maradt író. Móra ott remekelt igazán, ahol otthon érezte magát. Akkor írt a legellenállhatatlanabbul, a legtöbb emberábrázoló igazsággal és a legkifogyhatatlanabb frissességgel és ötletességgel, mikor magáról és övéiről írt – népi dolgai is ide[505]számítanak – szóval mikor családi költészetet művelt. Írói erejének nagyszerű bizonyítéka, hogy ennek a témakörnek szinte zsarnoki módon jelentkező veszedelmét, az érzelmi szétmállást is el tudta kerülni: paraszti valóságérzéke és ingerkedő humora még a legmeghatódottabb állapotában is őrt állt a „szívhangok” mögött, és nem engedte alaktalanná szétfolyni a bőven áradó szeretet-folyamot.
Móra írónak is ott a legnagyobb, ahol a szív embere tud maradni, és a Móra család – szülői ház – nyelvét beszélheti. Móra szülei szegény emberek voltak, annyira, hogy már megengedhették maguknak az abszolút jószívűség fényűzését. A szeretet ebben a családban elemi jelenség volt, mint kint a mezőn a napfény. Öröklött rang, naponként aprópénzre váltható családi vagyon, és ebből a vagyonból – egyéb javak híján – bőven pénzeltek is.
Az írónak is ez a szeretettőke volt a nemesi rangja, ne csodáljuk tehát, hogy felfedezők örvendezése: együttélésről van itt szó, családi, szerves közösségről. A családi nótát fújta egész életén keresztül. Ne keressünk tehát családi költészetében – lényegében egész költészetében – csak esztétikai magatartást, mert akkor tényleg „szűk” témakörről fogunk beszélni, hanem gondoljuk meg, hogy Móra azt a nagy valamit – a legnagyobb valamit – akarta kibeszélni, amit egy kiskun parasztcsalád életéből tudott meg: azt, hogy semmi sem fontos a világon, csak egymás megértése és megbecsülése.
Mórának tehát az emberszeretet szállította az írói témákat – azért maradt legszeretnivalóbb embereinél, szóval családján belül – de ez a szeretet diktálta a stílusát is. Felesleges dolog lenne ebben a stílusban csak hagyományokat – mondjuk: lírai realizmust – keresni. Egyéni stílusról van szó, a formálás és színezés egyedülálló erejéről, égi ajándékról, hiszen már kezdő újságíró korában is éppen őrá hárult a feladat, hogy a legreménytelenebb híranyagba színt és humort vigyen bele. Az intimitásnak, a családias, baráti hangú beszélgetni tudásnak olyan fokáról van itt szó, melyet már elemi jelenségnek kell elkönyvelnünk. Nem hagyományból és rákészülésből született; egyszerűen csoda, esztétikai, formai csoda, amely azonban mindig csak akkor következik be, mikor az író arról beszélhet, amiről igazán szíve szerint tud beszélni.
A költői nyitányból így rajzolódik elénk az író ihletforrása és formai hogyanja, és most már az a dolgunk, hogy későbbi alkotásaiban is megkeressük ennek az ihletforrásnak a hajtóerejét és a formai hogyannak a jellegzetes sajátságait. Hogy pedig mindjárt a lényegre térjünk rá, a szűkebb család írója után a tágabb család íróját – a nép íróját – akarjuk Mórában jellemezni, és fejtegetésünket mindjárt egy megállapítással kezdeni: Móra Ferenc éppen a szívének köszönheti – a szívbéli, szerves odatartozásának –, hogy először tudott a magyar parasztról egészen szándéktalanul hiteles képet rajzolni. Írói érdeklődése voltaképp emberi érdeklődés: emlékezésből táplálkozik, nem megfigyelésből, azért van írásaiban annyi családi melegség. Persze, azt mondhatná valaki, hogy igen, igen, de épp ez a melegség teszi családi-népi írásait is „érzelmessé”. Az igazság azonban az, hogy érzelmes históriákat inkább Mikszáth írt a parasztról, és – takarékoskodóbban, kevesebb színnel és szemérmesebben – Gárdonyi. Móra érzelmességének más az értelme: belülről táplálkozik, az emlékező szív vérkeringése viszi szét testébe-lelkébe. Szerves valami, együtt nőtt az íróval, nem is tud róla. Még csak nem is „élményekből” táplálkozik, mert ebben a táplálékban mindig van valami másodlagosság, valami később beléje nőtt gazdagodás. Sőt még az is hibás megállapítás lenne, ha oda akarnánk egyszerűsíteni a dolgot, hogy Móra a szívével nézte a paraszti életet. Inkább azt kell mondanunk, hogy tovább élte ezt az életet, benne maradt a természetes sodrásában és atmoszférájában: ezért nincs semmi lehajlásíze a népi írásainak – mint annyi lelkes és szívvel író kívülállónak –, de azért nincs lazító, elvi, szociológiai íze sem.
A legmeggyőzőbben ezt majd parasztregényénél fogjuk látni, de míg addig eljutunk, próbáljuk mérlegre tenni az író szociális látását és az érzelmességét is, hiszen éppen ez indítja arra, hogy a paraszti élet szociális mélységei mögött is megkeresse a tartó erőket, a lelkiséget. Persze, a ténybeli hűség kedvéért meg kell említenünk, hogy Móra is kacérkodott a kívülálló írók parasztkliséjével, a [506] figurás paraszttal, de igazibb, szíve szerintibb parasztképei azok, amelyek az egy-két holdas, kínlódó, látástól vakulásig robotoló szegény emberek verejtékbe és adósságba fulladt életét tárják elénk. Valósággal eposzi arányú nyomorúság és tudatlanság sötétlik e mögött az élet mögött (1. a Parasztjaim-nak különösen a Földhözragadt Jánosék c. képsorozatát), csakhogy itt a régi eposzok istenei helyett végrehajtók rajzanak a „hősök” körül és az eposzi seregszemle aszott testű öregeket, korán megvénült asszonyokat és maszatos-éhes gyerekhadat sodor elénk.
Az író azt mondja könyve egy helyén, hogy a Földhözragadt Jánosok bemutatásának azért választotta az irodalmi formáját, mert enyhíteni akart a tények szörnyű valóságán. Mi azonban azt gondoljuk, hogy azért enyhített a dolgokon, mert emlékező író, és tudta, hogy nincsen eposz csodás elem nélkül. Azért írta meg ugyanazzal a tollal, melyet a Földhözragadt Jánosok nyomorúságába mártott, a Georgikon-t, ezt a paraszti-homoki élet csodás elemeiből szőtt hitvallását. Himnuszt ír a fákról, virágokról, méhecskékről, pókokról és csigabigáról, de hát ez a költő dolga, mondhatná valaki, mi köze hozzá a parasztnak? A paraszt a virágot lekaszálja, a fát kivágja, a csigabigát eltapossa, és dehogyis érez meg valamit is a tölgy úri méltóságából, a juhar derült nyugalmából és az akác szelíd bánatából. És mégis, a költő szívbéli elgyönyörködése a paraszté is, valahogy azon az alapon, hogy aki „ilyet se látott, még semmit se látott”. A paraszt természetszeretete nem a kirándulók és költő lírai megindultsága, a formai többlet – szóval a kifejezés – látszatra megnagyítja a dolgokat… A szavak zengése a költőé, de az érzés a paraszté is: az örök paraszté, aki a föld termékenységet lehelő ölén és a napfény glóriájával a feje körül életigenlő – a természet akaratát teljesítő – magvető. Nem véletlen tehát, hogy a Georgikon írója a mindennapi kenyér himnuszát is megírta. Ez a mindennapi kenyér a legreálisabb csodás eleme a paraszti életnek még akkor is – és ez a legcsodálatosabb a dologban –, mikor nincs meg. Mert a paraszt nem jut hozzá mindig még az elvetett maghoz sem, de azért nem vicsorgatja a fogát, mert szegénységében is bizodalmas, és nem csúfolja meg magvetői rangját káromló, mocskolódó szavakkal. Vár – a paraszt tud várni, mert ősidők óta gyakoroltja –, és a darabka kenyér vándorútja a fiútól az anyáig, az anyától a mezőre induló apáig és onnan vissza a fiúig (Mindennapi kenyerünk) a paraszti szív, a bizodalmas, várakozó szív természetes szeretetáramlását mutatja.
Íme, itt a család, a fészek melegének meghatározó ereje, ahogy a természet ihlető, ösztönző akarata a paraszt nehéz életében is döntő tényezővé tudja formálni. De ha valaki azt mondaná, hogy ez a szeretet árnyalta, szeretet táplálta paraszti élet csak kivételes eset, és Móra ellágyítja a nagyon is robotos, küzdelmes paraszti sorsot, annak – cáfolatul – kezébe adhatjuk parasztregényét, a búzamezőkről szőtt énekét (Ének a búzamezőkről). Ez a regény mindenképpen nagy diadala Mórának, az írónak: a szíve ellen tudta megírni a paraszti életnek ezt a nagy szintézisét, és az „érzelmességét” – amely mindig a dolgok ellágyításával fenyeget – itt döntő módon meg tudta fékezni. Ez a tárgyilagosságának és valóságérzékének döntő bizonyítéka, ezért marad az Ének a búzamezőkről mindig is legnagyobb írói teljesítménye.
Ha most már a lényegét akarjuk összemarkolni az epikus szélességgel hömpölygő cselekménynek, az „öregek” és a „fiatalok” sorsának, jellemének a mérlegelésével tehetjük a legmegfelelőbben. Problémaregény is lehetne – az első világháború nagy megpróbáltatásai alatt ropognak és recsegnek a paraszti élet eresztékei is –, de az író legyőzi a profetizmusát és a társadalomtudományi ingereit is, ahogy legyőzte a szívét is. A lényeg az ebben a paraszt-regényben, hogy az „öregek” – Mátyás és a szüle – erősebbek, mint a „fiatalok” – Ferenc és Etel – éppen azért, mert gyökeresebben és tántoríthatatlanabbul parasztok tudnak maradni. Az öreg Mátyás látszólag passzív hős, és nemcsak a nagy közösség gyötrő kérdése, a háború hagyja hidegen („Isten röndölése, hogy ritkuljon az embör, mert így se tud egymástól élni”), hanem közvetlen környezetének az emberi kínlódása is – még fia sorsa is – csak az ősi, paraszti reflexmozdulatok erejéig (résen levés, védekezés) ren[507]dítik meg. Az öreg Mátyás nem véletlenül éli túl a fiatalokat: ezeket előbb eszi meg a föld, az élet, mert „lelkiproblémáik” támadtak, valahogy a szívük hatalmasodott el rajtuk, énemberekké váltak, és ezt az egyéni stílust, az egyéni utakat a paraszti sors kemény és ősi parancsa – első a föld és a munka – nem fogja megtűrni sohasem. Az öreg Mátyás ezt jobban tudja – persze, öntudatlan tudás ez –, azért tud közömbös és szinte már lelketlen is lenni: fiát, a hadifogságban sínylődő Rókust nem hozatja haza, mert erre a „szívbéli” dologra, bizony, rámenne a földje.
De ne higgyük, hogy ez a „lelketlenség” sötét és mérgező erőként dolgozik a regényben! Az érdekes éppen az, hogy Mátyásban sok a derű és rokonszenves bölcsesség. Móra egyetlen pillanatig sem kacérkodik a zolai naturalizmus dogmatikájával: a magyar paraszt életét rajzolja, és ez lényegében kiegyensúlyozott, rendíthetetlenül szívós és erőivel bölcsen gazdálkodó. Az öreg szüle példája ezt talán még meggyőzőbben mutatja. Maga az élő zsörtölődés, de végül is mindenbe beletörődik, mert hát minden „Isten röndölése”. Még meghalni is szépen tud, sőt szebben, mint élni, és épp ez a bizonyítéka, hogy a lélek csak hallgatott benne, készülődött és várt arra a pillanatra, mikor valóban a parasztnak is csak lelki embernek lehet lennie.
Ferenc és Etel túl korán akartak a lelkük, a szívük szerint élni, ezért kellett idő előtt elpusztulniuk. Többször hangoztatott kérdés, hogy mért állított be az író ebbe a „lelketlen” környezetbe – egy realisztikusan megalapozott regénybe – látomásoktól és rögeszméktől (lelkiismeret-furdalástól) gyötört parasztokat: Ferencet és Etelt. Mi azt hisszük, azért, mert a szívével inkább az ilyen alakokról álmodozott. Ferenc és Etel sorsa, alakja tehát valóban szívügye volt, de azért az egész paraszti életnek a végső értelmével, indítékaival, stílusával, lehetőségeivel, sokkal inkább tisztában volt, semhogy – a szíve miatt – vétett volna ennek az életnek alapvető törvényei ellen. Ferenc és Etel lelki emberek, de a paraszti élet – a maga egészében – túlnő az ilyen egyéni kivételes sorsokon és helyzeteken, és így végeredményben a „lírai” költő, a szív embere – önmaga „jobb én”-je ellen is – hitet tesz a paraszti sors örök meghatározottsága mellett. Talán ez az önmagával való bölcs megbékülése az oka, hogy a regényben semmi sincs a naturalista regények sötétségéből, a Zola- (vagy akár Móricz Zsigmond-) féle parasztok biológiai lelketlenségéből. Nem, ezek az emberek sors, és élethordozók, ezért nem sietnek, ezért nem dúvadak. Inkább bölcsek és rendíthetetlenül élettisztelők – ez adja meg a regénynek valóban a búzamezők elemi erővel ható derűjét, az élet, a valóság természetes ízeit.
Móra Ferenc tehát meg tudja fékezni a szeretet sodró erejét, ha arról van szó, hogy esetleg meghamisítja miatta az életet. Ezt nemcsak a paraszti életről rajzolt, összefoglaló képével bizonyította be, hanem úgynevezett „politikai”, újságírói munkásságával is, amely pedig nagyon alkalmas arra, hogy túlzásokba és elvakult hadakozásokba sodorja az embert. Igaz, az elvakultság vádját ellene is hangoztatták – „pacifista” volt egy véres világkavargás harci erényeket követelő örvénylésében, és „liberális, destruktív” író a keresztény nemzeti összefogás idején –, de mi éppen azt akarjuk bebizonyítani, hogy ez a vád – belső okokból – tarthatatlan.
A külső körülmények sok mindenben Móra ellen szólnak. Maga az a tény, hogy egész újságírói munkássága zsidó környezetben folyt le – állandó cikkírója volt a radikális zsidóság lapjának, a szabadkőműves Világnak (a későbbi Magyar Hírlap-nak) – elég volt arra, hogy az úgynevezett nemzeti rétegek szemében ellenszenvessé és gyanússá tegye egész írói munkásságát. De vajon ez a környezet csak az író bűne-e? Nem Ady sorsára kell-e gondolnunk, akiről ma már napnál világosabban látjuk, hogy a legfájóbb magyar bajokat kiáltotta el, és mégis a legnagyobb jelzővel hivalkodó réteg volt a legsüketebb a költő profetizáló, a maga sorsában a magyar sorsot elkiáltó hangjaira. De ahogy Ady nem júdáspénzért vállalta a polgári radikalizmus frázisait, hanem a maga legmélyebb rémlátásait hörögte el bennük, Móra „radikalizmusa” is végső fokon legemberibb tulajdonságából, őszinte emberszeretetéből fakadt. Persze, kacérkodik ő is ennek a polgári radikalizmusnak a stílusával: néha az az érzésünk, hogy ő is valami dogma nélküli, érzelmi gyökerű [508] vallásnak a híve – ahogy szépen szokták mondani: az emberiségvallásnak, és a történelemmel szemben se gyötri valami túlságos tisztelet. Emberszemlélete általában hősietlen, sőt – nem népi tárgyú írásaiban – a radikális berkek nagy bálványának, Anatole France-nak a csillogó szkepsziséből is megvillan valami a tollán, de kérdem, hol van a cikkeiben a radikális kultúrlények fagyos és fölényes tudományoskodásba bújtatott elvi gyűlölködése és végítéletet harsonázó vádaskodása? Mórát valóban a szíve vitte bele a „pacifizmusba” is, a „demokráciába” is, nem elvi elhatározás és politikai szándékok. Az író amúgy is „demokrata”, és az emberekkel való törődés belső parancson múlik, nem külső érdekeken. De – és ez még fontosabb – a szellem embere és még inkább az író épp azért lehet demokrata, mert – született arisztokrata. Rangja van, melyet nem kell féltenie, és Móra ezt a rangját – nemes és bölcsen ítélkező emberségét – nem vesztegette el, nem csúfolta meg semmiféle „politikai” írásában. Író maradt újságírónak is: nincs pongyola, jellegtelen – „szívtelen” – cikke, mert sohasem írt megrendelésre, hanem csak belső parancsra. Ezt kellene figyelembe venniük azoknak, akik az író liberalizmusának csak a politikai értelmezéséhez ragaszkodnak.
Ha most már – a szív írójának jellemzése után – azt kérdeznők, mi hát Móra varázslatos formaművészetének – stílusának – a titka, eléggé zavarba jövünk, talán mert túlságosan is könnyen tudnánk a kérdésre megfelelni. Jelzőket könnyen találhatunk: friss, természetes, tüneményesen ötletes és fordulatos beszéd az író beszéde, hamvas, ízes, erőlködés nélküli, valóban afféle „házi szőttes”: a szeretet szőtte, és a humor jelzi benne a fényvonalakat. Egyszerű és mégis selymes, fényes holmi. Könnyű, mint a pehely, és mégis bizsergető, „fülbemászó” súlya van. Egy naiv lélek, naiv ember beszéde: a naivsága éppen az, hogy mindvégig hazai nyelven mer és tud beszélni. Ez a stílus valóban szabad ömlése a magyar beszédnek: az író ösztönösen, készülődés, számítás és elhatározás nélkül beszél úgy, ahogy a természet akaratából beszélnie adatott.
Világos, hogy ebből következik minden írói erénye, de természetesen hibája is. Erénye az, hogy nincs a világnak az a szürke témája, amelybe Móra életet ne tudna vinni. Tengernyi cikkében, rajzában azért maradhatott nyugodtan a kicsi dolgok – és emberek – írója, mert minden apróság azonnal jelentékennyé vált, mihelyt a tollára vette. Íme, a „demokrata” lehajlásának az értelme: nincs kicsi dolog, érdektelen eset, eldobható ember. A legcseppebb dolgok is a nagy élet ritmusát beszélik: a kis témák csak alszanak – valami szürke porréteg alatt –, és az író varázsvesszeje mindig a nagy élet ízeit tudja bennük megkavarni. Az Ének a búzamezőkről talán éppen azért a legsikerültebb alkotása, mert írói formája itt tudott a legszerencsésebben megbirkózni úgynevezett mély mondanivalójával. Mátyás és a szüle élete „kicsi dolog”, elég, ha csak cseveg róla az ember, de akinek kedve van, hasonlítsa össze ezt a „csevegő” stílusú regényt Szabó Dezső hallatlan zsúfoltságú expresszionista stíluslávázásával az Elsodort faluban, és el fogja ismerni, hogy Móra a maga problémáját szervesebb életté tudta feldolgozni a tüneményesen könnyed és szinte játszi módon megjeleníteni tudó csevegésével, mint Szabó Dezső, anélkül, hogy a regény „súlyának” ezzel a legcsekélyebbet is ártaná.
De amilyen szerencsésen találkozik tartalom és forma a parasztregényében, annyira problematikussá válik a mit és a hogyan kapcsolódása legnagyobb szabásúnak tervezett alkotásában, az Aranykoporsó-ban, és az eredmény – ha negatíve is – megint az író alapvető stíluskészségét juttatja eszünkbe. Móra ebben a regényében már tudatos stílusformáló; a legkockázatosabb dologra vállalkozik, amit író egyáltalán megkísérelhet: az eredeti írói formája – a stílusa – ellen próbálja megírni élete „nagy” művét. Nincs is hiba sem a korszerűséggel, sem a rajzolt nagyszabású kép valóságízeivel és színeivel. Sőt még a kor stílusával sincsen baj: hanyatló korról van szó – a Római Birodalomnak a vége felé közelgő, belső széteséséről – és csak hanyatló korok termelnek ki magukból olyan beteg arányú formalizmust – túldíszítettséget, nehéz mozdulású, merev selymekkel és még merevebb érintkezési formákkal megnehezített szertartáskodást –, mint amilyet Móra érzékeltet, de ez a stílus, bármennyire kor[509]szerű is, nem a költő szíve szerinti stílus. Talán ezért van, hogy ebben a súlyosan és akartan korszerű regényben is azoknak a sorsát kísérjük igazán a szívünk együttérző rezdüléseivel, akik végső fokon mégsem korszerűk (Quintiporra és Titanilla alakjára gondolok), mert nem exponensei – harcos és cselekvő exponensei – az antik világ és a kereszténység közt dúló harcnak, hanem csak szívük regényét szövik azzal a bájjal, ahogy csak Móra tud „szívügyekről” írni.
Sok mindent mondhattunk volna még el Móráról, de a lényeget talán így is sikerült körülvonalaznunk. A szív írója, azért beszél „intim”, családi dolgokról a legszívesebben, és ezért tudja megteremteni a magyar nyelv legbájosabb elbeszélői stílusát. Vérbeli elbeszélő: csak a dolgokról beszél, nem arról, ami belőlük kihámozható. Ezt ránk bízza épp azért, mert bízik stílusának elhitető erejében. Vérbeli magyar író is, a magyarságnak abból a fajtájából, amely valóságtisztelő tud maradni még álmodozásában is, és ha mégis „cifráznia” kell a dolgokat, csak afféle játékos cicomáskodásra vállalkozik, amilyet a szűcsök művelnek a suba hímzésekor. Móra bölcs nyugalommal, megértéssel, szelíden ingerkedő humorral és minden elvi mérgeskedés és alakítani akarás nélkül nézi az emberek ügyes-bajos dolgait. Nem elemző és elmélyítő bíró – nincs tulajdonképpen elvi pöre az élettel. Vállalja és állja is, ahogy éppen adódik, csak azt mondja – és ez a világnézeti többlete, a „fanatizmusa” –, hogy jobban is állhatnánk, ha – jobban fognók egymás kezét.