Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám

Berczeli A. Károly: Szegény rokon

A dús Dunántúlt járom évek óta,
s e táj kicsit hazám is lett talán,
erdő és rét, itt drága minden,
mint gazdag úr terített asztalán.
És én itt ülök, sok úri lomb közt,
vagy kényes szellő ring, s karon fogom,
s a bús Alföld csak úgy jut már eszembe,
mint régen elhagyott, szegény rokon.
Pedig sokáig éltem kenyerén, s lám,
most mintha szégyelleném, elhallgatom,
– Szegény rokon! – legyintek, és a cserjést
becézem lágy mellű domboldalon.
Pedig te, Alföld, nékem ifjúság vagy,
s hogy messze nézek, neked köszönöm,
Tápé határán, hol csak szürke ég van,
ott törtem én át táguló köröm.
S hogy mást se látok sokszor, csak magam s fönt
a mindig tárult égi kupolát,
ez mind az Alföld, s ő a végtelen vágy,
hogy nincs megállás, s mennem kell tovább.
Ó, bús, szegény rokon, én gondolok rád,
s ha hívnál, boldogan segítenék,
mert kincset adtál, bár porban élsz csak,
mert mérhetetlen kincs: a messzeség. [501]