Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám

Ortutay Gyula: Tamás Gergelyné meséli

Ez év júliusában Németh Kálmán baráti meghívására Bácsjózseffalván gyűjtöttem, helyesebben megkezdettem egy beláthatatlannak tetsző újabb gyűjtőmunkát: annyi anyagot lelhetni a Bukovinából hazatelepült székelység körében. Annak idején több memorandumban javasoltam – egyik javaslatom még a hazatérésük előtti hónapokban került illetékesek elé – a bukovinai székelység néprajzi tudásának, etnikai alkatának szakkutatók csoportjai által történendő földerítését. Sőt részletesen rámutattam arra is, hogy egyedülálló néprajzi, nyelvi, társadalmi és távolabbi perspektívában antropológiai megfigyelésekre adna alkalmat a bukovinai székelyek, a bácskai magyarság és a bácskai nemzetiségek kialakuló kapcsolata. Másutt tán módomban lesz ismertetni ezeket a javaslataimat, egyelőre ebből a munkából nem valósult meg semmi. De ez a nyári néhány hetes gyűjtőutam is meggyőzött arról, hogy a bukovinai székelység körében végzendő néprajzi kutatás nemcsak anyagában gazdagíthatja tudományunkat, hanem seregestül ajándékozhat újabb szempontokat, módszeri meggondolásokat is. Így például a bácsjózseffalvai betlehemes játékról szóló s a közeljövőben megjelenő tanulmányom tán nem egy ponton módosíthatja és kiegészítheti a betlehemes játékokról való eddigi tudásunkat, s tán alkalmat ad a betlehemesek gyűjtésének eddigi módját is megváltoztatni. Most két „mesét”, „hiedelmet” (leleplezhetik a műfaji határok kérdésességét ebben a kultúrkörben!) közlök csupán, azt hiszem, azonban jelentőségük minden magyarázó kommentár nélkül is kiderül: végtelenül fontos adatok a paraszti hiedelemvilág, démónia megértéséhez, valamint a kelet-európai népek vallási érintkezésének is jó bizonyítékai. Egyik legjobb bácsjózseffalvi mesélőm, Tamás Gergelyné 33 éves asszony mondotta el, akitől igen sok mesét és hiedelemszerű történetet jegyezhettem le. (Csak zárójelben említem, hogy Tamásné nem igazándi józseffalvai: Hadikfalváról került az áttelepedés során ide; s az már külön vizsgálati kérdés lenne, hogy az egymás közt is különbségeket tudó bukovinaiak hogyan keverednek, hiszen pl. betlehemeseik sem egyformák.) Tamásné mind a két történetet úgy mondotta el, mint igaz történetet, az első egyenesen saját családjabélivel történt. Minthogy Tamásné meséit külön kötetben (kötetekben?) szándékozom kiadni, eltekintek itt a részletező filológiai magyarázatoktól, s csak a szöveget adom úgy, ahogyan elmondotta:
1.
Nannyámnak az annya bábaasszony vót, tuggya, császárné bábája, úgy montuk mi: a város fizette, az ország. Éccaka, tuggya, ű mënt gyermëk fogni, ahogy hívták, éccaka tizenkét órakor. Az úton nagyon nagy sötét volt, és esëtt. Mënëgetëtt haza azután, hogy a gyerëk mëglëtt, az Isten mëgatta az asszonynak, és mëgtalálkozott az úton ëgy nagy békával, lapcsogott előtte a béka. Nannyám erőst félt a békától, és monta, hogy „Jaj, menny el előllem, te csúf állat, mit lepcsegsz, tán nekëd ës bábaasszony kéne?” Hát így mondogatta, ahogy egyedül ment magába, a békával barátkozott. Az mindig jobban lépëtt a nannyám lába alá, s úgy rálépëtt, hogy akkorát sikojtott a béka, hogy majd kéccségbe esëtt nannyám. Most nannyám hazamënt, s a békát otthatta az úton, az is valamerre ellapcsogott a hazájába.
Hazamënt nannyám, és lëfekütt. Hát hajja, hogy nagy csëngetve bëmëntek ëgy kocsi az udvarra nállik, és gondojja magába: esmënt eljöttek utánná, hogy mënnyen gyerëkfogni. S akkor ëccër lássa, hogy nyílik az ajtó, s bëmënt két fe[494]kete embër, ojan vékony lábaszárik volt, mind ëgy pipaszár, s nagy fejik, mind ëgy-ëgy nagy pëtráj (,véka’), és bëmënnek, és jó estét köszönnek neki, és mongyák, hogy „Jó estét, öreganyám, eljöttünk maga után, hogy jöjjön gyerëkfogni.” Öreganyám azt monta, hogy „Kinek?” – hogy tuggya, a bábaasszony úgy szokta. Azt monta az az embër: „Hát maga a feleségemnek elígérkëzett gyerëkfogni az úton.” És akkor gondojja magába nannyám, hogy ű embëri állatval az úton nem találkozott sënkivel, csak ëgy békával. Igaz, hogy monta „Tán nekëd is bábaasszony kéne? Nekëd is fogok, ha këll.” És akkor azt monták: „De në üdőzzön sokat!” De azt monta nannyám, hogy „Nem mëgyëk, hát én embëri állatnak az úton nem ígérkëztem gyerëkfogni.” De mégis annyira erőltették, hogy muszáj és mennyen, már elígérkëzëtt, hogy mënnyën. Akkor azt monta: „Nahát, el is mënyëk, annyira rám vagytok, hogy mënnyek, hát mëgyëk.” Gondolta magába, hogy elviszi az olvasót, „Majd imádkozok, nem hagy el az Isten, ahova visznek, ott lëszëk.”
És mikor kimënt, felöltözött hamar szépen, és kérdëzte: „Felőtözzek erőst, messzire mënyünk?” „Nem mënyünk messzire, úgy másfél órára ott vagyunk, csak jöjjön, siessën, mer nagyon betegën hagytam a feleségëmet.” És fel ës őtözött nannyám, s kimëntek. Amikor mán kimëntek, fëlültek arra a fekete hintóra, és elvitték fël ëgy nagy hëgyre. Nálunk ott vót Szucsáva vize mellett ëgy nagy hëgy, úgy nevezték azt a hëgyet, Magyarós-hëgy. Oda fëlvitték, arra a hëgyre. Az csak elnyílott kétfelé, és ëccërre beléhalattak avval a hintóval oda, a hegy közi. Na, bëértek ëgy házba ott, és kinyitotta az embër az ajtót. „Na, maga mënnyën bë – azt monta –, és a feleségem fekszik bënn a fődön.”
Hát mikor bëlépett, akkor lássa, hogy fekszik ëgy kicsi asszonka a fődön, annak is akkora a feje, mint ëgy pëtráj. És akkorát nyög az asszon, ojan beteg. Kérdëzi: „Ugyë, fijam, nagyon rosszul vagy? – akkor monta nannyám, – Në féjj, fijam, mëgszabadít az Isten a terhëdtül, majd jobban lëszël.” Akkor azt mongya erre az asszony a nannyámnak: „Jaj, nëhogy azt mongya, hogy mëgsegít az Isten, nëhogy az uram mëghajja, hogy maga mit mond.” Monta a bábaasszony: „Hát mit mongyak?” „Úgy mongya: mëgsegít gyivák!” (,ördögök nagyobbika’) Akkor nannyám azt monta nekünk, mikor elmesélte utóbb, úgy mëgihedëtt, hogy mán mëg is fagyott a szája járása, hogy ő most hol van. Akkor mán mëglëtt a gyerëk, ojan vékony lábaszára, mint a pipaszár, annak is nagy feje, mint ëgy nagy galuskás fazak, s akkor gondolta magába nannyám: „Na, elhoztak ide, de hogy mëgyëk én vissza? Azt monta az asszonynak nannyám: „Na, elhoztak az uradék, de hogy mëgyëk én vissza, nagyon sëtét van, nem tudok visszatalálni.” Akkor azt monta erre a beteg asszony: „Në búsujjon, visszaviszi az uram, ahonnan elhozta, oda visszaviszi.” – És akkor azt monta: – ,,No, öreg bábám, tuggya maga, hogy én ki vagyok?” „Hát nem tudom én, kérdëztem az uradat is, kik vattok, mik vattok, és nem monta mëg. Csak üjjek a kocsira, s aztán majd mëgtudom, kik vagytok.” „Hát tuggya, hogy én ki vagyok? Az a béka, akit maga összerugdosott, és az úton lëlépëtt. Tuggya meg, hogy máskor, mikor ijesmivel éjjel találkozik, tizenkét óra táján és ëgy óráig, akkor në is szójjon neki, és në is lássa mëg, mindenki mënnyën a maga bajába. Lássa, maga lëlépëtt s elígérkëzëtt, s lássa, hogy el këllëtt jönni ide. Én vótam az a béka.” (Ők tuggyák magikot varázsolni, amire akarják.)
Akkor nannyám azt monta: „Végeztem a bajomat, vigyënek vissza.” Hál bë is jött az embër, és azt monta a bábaasszonynak: „Na, most magának mit fizessek?” Azt mongya erre az öreg bábaasszony: „Nekëm sëmmi së këll, csak vigyetëk vissza, ahonnan elhoztatok.” És azt mongya erre az embër: „Na, në féjjën, még van ëgy fél óránk, hogy visszavigyük. Hanem jöjjön – azt mongya – bë a kamaránkba, és mëgmutatok magá[495]nak mindënt, hogy mekkora gazdák vagyunk mink, në féjjën, hogy nem lësz mibül kifizetni magát.” Akkor bë is mënt nannyám oda a kamarába az embërrel, s lássa, hogy itt mennyi mindën van, itt liszt, itt szalonna, ott zsír, ott tejfël, arangyok, ezüstök, ott mindën és kënyerek mëgsütve, rakásba, nagyon sok, hogy szëmivel nem tudta ellepni, abba a kamarába mi mindenféle volt. „Lássa, mennyi mindën van itt! Amit maguk eltagadnak a másik világon ëgy szëgénytől, aki kér valamit, s azt mongyák, hogy nincs, az mind itt van a mi kamaránkba, az mind a mienk lësz, amit a nagygazdák eltagadnak, s még akkor is nincs mëgelégëdve.”1 – Akkor az asszonynak azt mongya: – No, öreg néni, jöjjön, múlik lë az idő, lë këll vinni a hejökre, ahonnan hoztam. Meríccsen ebbül az aranyból, mennyit föl tud meríteni a kötőjébe, szóval a karincájába.” És erőnek erejivel muszáj volt, addig nem engette ki a kamarából, amíg nem merítëtt az aranyból.
És mikor merítëtt és fëlültek a szekérre, amejikvel őt odavitték, beleült, s csak odavitték a Magyarós-tetőre. Akkor lássa, hogy világosság van, a kakasok szólnak fél kettőre, hát őt oda lëdobták arról a fekete hintóról oda, a hëgytetőre, és monták: „Na, mán mënnyën gyalog haza, innentől hazatalál.” És mikor nézi a karincájába, hogy ott van-e, az arany, hát nincs sëmmi, sëmmijé vállott az a sok arany.
Ez mëgtörtént, így hát, ahogy én mondom magának.2
2.
Ez igaz történet a szépasszonyokról.3 Ëggy asszonynak született ëgy gyerëke, és amíg mëg nem kërësztëlték, abba a huszonnégy órába elcserélték a gyerëkët ëgy ojan gyerëkvel, akit tëgnap meséltem, hogy születëtt a boszorkánynak.4 A szépasszonyok elcserélték a gyerëkët. És az asszon nem vëtte észre, kis pójás gyerëk vót, azt gondolta, hogy megnő, ojan kicsike csak. De a gyerëk mán hétéves lëtt, s nem nőtt së lába, së keze, csak a feje nőtt, mindig csak a feje nőtt, és a hasa. Mindig éhës vót, ojan bélpoklos vót, nem tudta, mi az elég az ételbül. S akkor az asszon gondolta magába, elviszi valamerre és ëjen tudós papokhoz, hogy lássák mëg, hogy valamit tudna-e rajta segíteni, hogy mé nem nő mëg az a gyerëk, hogy csak a feje nő, meg a hasa, lábai, kezei nem épülnek sëmmiképpen.
És akkor odavitte az asszon ahhoz a paphoz, kérdezte a papot, azt monta: „Plébános úr, mit tudna ezën a gyerëkën valamit segíteni, hogy valamit iparkodna. Nem bírok tőlle sohasë dolgozni, csak mindig visít, sír, és akármennyit ënni adok, nem épül sëmmiképpen, csak mindig várná, hogy mindig többet aggyak ënni.” Akkor a pap azt monta: „Add ide, hogy vigyem bë az irodámba, és – azt monta – valamit segítëk rajta, imátkozok rajta.” És erre az asszon odaadta a gyerëkët, mikor bëvitte a pap, és imátkozott rëá, és visszahozta, s kérdezi az asszont: „Ëgyedül nem ëszik ez a gyerëk?” Az asszon azt monta: „Nem ëszik, mindig várja, hogy én adogassak neki.” „Na, ne, vidd haza a gyerëkët, és tróbáld mëg – azt monta –, hogy aggy ëgy csiport a kezébe, főzzél tejbegrízt, és tőcsd bele a csiporba. De szűk szádú csiport aggy, në lëgyën szélës szádú, és a nagykalánt, a szakácskanalat add a kezibe. Majd ő mëg fog szólalni, s ha mëgehül, ëszik.”
Akkor az asszon haza is vitte, és egész álló délkor, tizenkét órakor odaatta a gyerëknek a tejbegrízt a csiporral, és akkor a gyerëknek odaatta a merőkanalat is a kezibe. De a pap neki mëghatta, hogy në beszélgessën vele sëmmit, csak némásan aggya oda. Akkor, mikor odaatta az asszon, az asszon kimënt a konyhába, és leskődött bë a kócslikon, hogy vajon mit csinál a gyerëk. Mikor nézi bë a kócslikon, hát lássa, hogy hozzáfogott ënni, de nem bírja belemeríteni a kanalat a csiporba, mert nagyon szűk volt a szádja, a kalăn nagy vót. Akkor erre a gyerëk mëgszólalt: „Hen, ki a fene lá[496]tott ëjen világot, kicsi csipor, nagy kalán, hát hogy ëgyek vele?” [nevet].
Akkor a pap neki mëgmonta vót az asszonynak, hogy mikor mëgszólal a gyerëk, azonnal vëgye fël az ölibe, azt monta: „És Pócsra5 csináltak ëgy nagy hidat, és annak a hídnak a közepibe, híd dërëkán lakoznak ennek a gyerëknek az annyáék, szóval az ördögök, szépasszonyok, és vidd el oda a gyerëkët, és oda dobd lë – azt monta –, és a tiedet akkor kiengedik onnat, akit elcseréltek evvel.” Hát így is az asszon fëlvëtte a hátára, s mikor közelëdëtt vóna az asszon oda, a hídhoz, hát lássa, hogy kijött a híd alól két fekete embër és két szépasszony, és beszélgetnek a gyerëkvel, aki neki a hátán van. És kérdëzték: „Vasz viszli, kukli?” Vagyis hogy hova mész, gyerëk? És akkor a gyerëk felelte: „Henderik ana Pócs.” (Ez az ők nyelvin van, ördög nyelven.) Mëgyëk Pócsra – azt monta.
És akkor az az asszon lássa, hogy az ő gyerëkit hozzák ki kartőn fogva az a két embër, de ojan sárga vót, és sápatt, mint a halál. És akkor az asszon elvëtte a gyerëkët, és hazavitte. Kérdëzte az anya a gyerëkët, azt monta, hogy „Mi csináltak veled ottan?” Azt monta: „Mindig nyergeltek ëngëm, soha nyugtom nem vót, merre mëntek, mindig csak ragattak elő ëngëm, és mindig rajtam nyargaltak, akármerre, én këllëtt, vigyem.
*
Mikor a gyerëk megszületik nálunk, félünk benn hagyni, mer mindig azt monták, míg mëg nem kërësztëlik a kisgyerëkët, addig elcserélik ezëk a szépasszonyok, és mëgszoptattyák ezëket a gyerëkëket, s akkor nagyon nagy hasmënése van, mindég ződ mëgyën ki a kisgyerëkből.
Amíg az asszony hat héttel a szülés után el nem mëgy a templomba, hogy a pap újból bëavassa az asszonyi sorba, nem tiszta. Ez alatt az üdő alatt bírják mëgrontani a szépasszonyok. Ezért van az avatódás, ahogy Mária is Jézuskát bëvitte a templomba, hát mi is úgy tarcsuk, akkor avatódunk bë újra az asszonyi serëgbe. Van ennek szertartása is: gyërtyát gyújt a pap, a kordáját mëgfogja az asszon, a pap mëgáldja, így kerül vissza. De a városiak már nem tartják.
Mü még vízér së mëgyünk a kútra, míg ki nem vagyunk avatódva, sëm a borozdát, a határt nem lépjük át addig, míg az úton kërësztül elmëgyëk a másik felére. Mikor a beteg asszony lëlép a földre mezítláb, s ahol elmëgyën, a föld mindënütt elég, ahova lépik. Már ilyen a beteg aszony, ha nincs kiavatódva. Nálunk így tartották a régi öregëk, szittak, hogy különben a kút nem lësz tiszta. A rományoknál is így tartották, amejik becsületës vót.6
1 ti. a nagygazdák nincsenek megelégedve soha a vagyonukkal.
2 Ezt az utolsó mondatot az én érdeklődésemre felelte, megerősítésül, hogy a történet igenis hiteles. és a nagyanyjától hallotta.
3 A szépasszony a boszorkány elnevezése, már Ipolyi Arnold is megemlékezik szerepükről, vő. Mythologia 2. II. 203 s kkl.
4 Az 1. számú történetre céloz.
5 Nem tudja, hogy Pócs (Máriapócs) valójában hol is van. A történet befejezése után elmondja még, hogy mikor gyermekkorában ezt a történetet édesanyja mesélte, mindig nagyon féltek.
6 A *-gal elválasztott második rész mintegy kiegészítője a különben befejezett történetnek, és egy laikus-vallási szokásra, keresztény és babonás elemek összeszövődésére mutat, ami parasztságunknál általános néprajzi jelenség. Adatközlései e részben is igen értékesek.