Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám

Krammer Jenő: Tömörkény István növekvő időszerűsége

Újabban mind gyakrabban olvasunk Tömörkény Istvánról. Nemcsak halálának 25. évfordulója alkalmából emlegették sűrűbben nevét, de az irodalmi érdeklődés is évről évre fokozottabban fordult feléje, már nem lehet öt „elfelejtett írónak” neveznünk, pedig volt idő, amikor ilyen címen közöltek tőle egy-egy írást. Most régi köteteit új kiadásban látjuk viszont (Gerendás szobákból, Singer és Wolfner, Jegenyék alatt, Franklin Társulat), elszórtan megjelent írásait kötetbe gyűjtik (Rónasági csodák, Szukits kiadása), még az egyetlen színpadot látott egyfelvonásosát is újra előadták (Barlanglakók, Szegeden, 1942 áprilisában, a Városi Színházban), mindhárom drámai jelenetét könyvben is megjelentették (Három színjáték, a Dugonics Társaság kiadása), szóval itt is, ott is találkozunk Tömörkény István nevével és alkotásaival. Juhász Gyula kéziratban a Somogyi Könyvtárban őrzött Tömörkény-életrajza is nemrégiben látott napvilágot. (Dugonics Társaság kiadása).
Kérdés, vajon mindez ünnepi alkalom múló hatása csupán, talán egy-két lelkes Tömörkény-tisztelő személyes munkája, vagy pedig ennek a terjedő Tömörkény-kultusznak mélyén a szegedi népi író időszerűsége húzódik meg? Ha így van, miben rejlik ez az időszerűség, miért törnek elő bámulatosan eleven erővel Tömörkény megkopottnak hitt, szerény írásai, amelyeket gyakran maga sem szánt időtálló, örökbecsű irodalmi alkotásoknak, csak csendben, szépen feljegyezgetett, mintha gyűjtene, a Szeged vidéki paraszt, és munkásemberek szavajárását, lelki vívódását, életének egy-egy megnyilvánulását. Vajtai István Tömörkényről szóló alapos tanulmányában (Délvidéki Szemle, 1942. 7. sz.) a magyar paraszt legszerényebb ábrázolójának nevezi, s valóban a népi élet és népi lelkület ilyen mérvű ismerete mellett „Szeged írója” az irodalomtörténetben szinte páratlan igénytelenséggel maradt meg egyszerű szerepénél: megfigyelt és feljegyzett, nem aknázta ki a „nagy témákat”, gyűjtögette képeit, karcolatait, jellemrajzait; és észrevétlenül, apró írásokba szórtan egy egész világot tárt fel: a tanyák népét, a Tisza munkásait, a Szeged vidéki „célszörű szögény embörök” közösségét. Mindezt a sok apró, hiteles megfigyelést nem foglalta össze, nem kerekítette ki belőlük a Szeged vidéki magyar nép hatalmas regénysorozatát, pedig szinte magától kínálkozik, hogy azt a sok kitűnő mozzanatot, melyet megragad és kifejez, egységbe fogjuk; könnyű dolga van annak, aki Tömörkényről ír, ha csak felsorolja írásainak felejthetetlen alakjait: a vízen járókat és kétkezi munkásokat, a szegedi parasztokat és egyéb urakat, Förgeteg Jánost mint közerőt, a gerendás szobák lakóit, a különféle magyarokat meg egyéb népeket, az egyszerű embereket, népeket az ország használatában és célszerű szegény embereket, máris tetszetős, sokatmondó keretet nyújt az olvasó képzeletének. Szinte megelevenedik előttünk a homokos világ, a „jegenyék alatt” meghúzódó tanyák élete folyása, a „vizecske” (ahogy Tömörkény a Tiszát nevezte) a sok különös járművel és alkalmatossággal, amellyel hajóznak és dolgoznak rajta. Nyüzsgő, verejtékező, dolgozó emberek társadalma támad fel előttünk, és nehéz nem monumentális regényt képzelni el róluk. Tetszetős, monumentális: ez az, amitől Tömörkény húzódozott, még írásmódjában, még a választott műfajban is hű maradt azokhoz, akiket ábrázolt, került minden irodalmiságot, minden megkapó díszt, egyszerű akart maradni, és igaz, méltó azokhoz az emberekhez, akiket megrajzolt. Ha egy-egy írását elolvassuk, kísértésbe esünk, hogy azt mondjuk: hát ennyi az egész! Néha titokban el is unjuk a témák egyhangúságát és igénytelenségét, könnyen legyintünk egyet, eh! Ha egyet elolvasok, már ismerem is Tömörkényt. Pedig ha olvasása közben túl[490]jutunk ezen az elfáradáson, egyszerre csak érezni kezdjük: ez az író komolyan vette a népet, nem irodalmi témát látott benne, hanem szívvel-lélekkel belefeledkezett mindennapi életük és lelkiviláguk kutatgatásába. Így gyűjtötte össze azt a páratlanul hiteles körképet, melyet apró írásaival a Szeged vidéki népről megrajzolt. Aki nemcsak beszél a népiségről, a népi megújhodásról, annak nem lehet megelégednie egy-egy kis Tömörkény-írással, annak fel kell kutatnia azt a sok rejtett kincset, amely elszórtan, szerényen meghúzódva könyveiben fellelhető. Persze, ha egy-egy kötetbe gyűjtenék legjellemzőbb és legszebb írásait, több olvasója és lelkes híve lenne, mert a mai hajszolt ember nem szeret hosszasan elidőzni egy-egy írónál. Szereti, ha összekeresik számára, ami érdekli, de így a keresés és a felfedezés öröme elvész számára, ez pedig Tömörkény olvasása közben a legtisztább élvezet.
Tömörkény megújuló időszerűsége kétségtelenül a nép felé forduló érdeklődés erősödésében rejlik. Különösen a kisebbségi sorsba szorult nemzetrészek érezték meg, mennyire a névben gyökeredzik a magyarság léte vagy nemléte. Pfeiffer Miklós, a felvidékiek apostoli ihletű egyik szellemi vezére találóan fogalmazta meg: „Magyarország vagy népi lesz, vagy nem lesz.” Ennek a nép iránt fokozódó, mélyreható érdeklődésnek természetszerű következménye, hogy a faluvizsgálók és népkutatók ismét felfedezik azt, aki írásaiban gyakran kínos aprólékossággal és lelkiismeretességgel jegyezgette a körülötte mozgó és vele érintkező homoki magyarokat, tanyai embereket és tiszai munkásokat. Hiszen valóban a falukutatók úttörőjének tekinthető ő, aki a maiaknál óvatosabban és elmélyedőbben foglalkozott egy népi réteggel, mert úgyszólván egész életét annak szentelte. Ennek a népi érdeklődésnek nála szilárd alapot adott az a tény, hogy Bécsben, Boszniában a nép fiaival együtt katonáskodott. A nehéz sorsban jobban összeforrnak, jobban megismerik egymást az emberek, így aki közkatonasorban, egy hálóteremben, egy kenyéren él a néppel, az életre szólóan el is jegyezte magát vele. Elég a volt kisebbségi sorsban katonának Csehországba kerülő városi ifjakra gondolnunk: ők az egymásrautaltságban testvéri közelségbe kerültek a nép fiaival. Emlékszem Balogh Edgár egy írására, benne dobrudzsai estéket mond el, melyeken Délkelet-Európa mindmegannyi népe szólalt meg egy-egy katonafia ajkán.

Kép 01

Micsoda gazdag tapasztalati kincset rejtett az ilyen együttlét és találkozás magában! Igen jelentősnek tartom Tömörkény írói fejlődésére, hogy közkatona volt, végigszolgálta a három esztendőt, távol került hazájától, és messze idegenben mélységesen összeforrt a Szeged vidéki szegény emberekkel és népi magyarokkal. [491]
De a Trianon utáni tragikus szétszóródásnak volt még egy mozzanata, amely Tömörkény időszerűségét indokolttá teszi. Az egyes tájak más állam keretei közé kerülve, magukra utalva, önmagukból kellett, hogy művelődési életüket megszervezzék. A Felvidék, Kárpátalja, Bácska, Bánság, Erdély azelőtt a közös haza egy vidéke volt, kedves, vidéki színnel és sajátságokkal, szokásokkal, most egyszeriben az az egyetlen darab föld lett, melybe megkapaszkodhatott a létében megtámadott magyarság. Így a honi táj már többet jelentett, mint szép emlékként őrzött szülőföldi élményt: valóban azzá a röggé lett, melyen „élnünk és meghalnunk kell”, főleg pedig helytállani és megmaradni magyarnak. Ez a végzetesen szorossá váló érzelmi kötelék a szűkebb körű tájjal természetesen annak mélyebb és behatóbb ismeretét is benső szükségszerűséggé tette, s ezért a „Heimatkunst” most már abban a tágabb emberi megfogalmazásban vált időszerűvé, ahogy egy C. F. Ramuz vagy Jean Giono érti a regionalizmust (a közvetlen környezet tényeiben fedezhetők fel és mutathatók meg legkifejezőbben az örök emberi és közösségi jellemvonások és sorsok, sőt lelkünk viszonya a természetfölöttihez is). Ez, a kisebbségek számára a történelmi sorsból leszűrődő tanulság persze nem állhatott meg az országhatároknál, különben a földrajzi kutatás maga is mind nagyobb jelentőséget kezd tulajdonítani a tájegységeknek, Magyarország feledésbe ment tájait is tudományos összefoglalásban elevenítik fel (Kádár László: A magyar nép tájszemlélete és Magyarország tájnevei), és mind jobban sürgetik a táji szempontok figyelembevételét a nevelésben is. (L. Aldobolyi Nagy Miklós tanulmányát: Táji nevelés. Nevelésügyi Szemle, 1941. 7-8. és Erdélyi táj, erdélyi nevelés. Erdélyi Iskola 1943. 1. sz.) Hogyne nyúlnának tehát két kézzel és mohó lélekkel az olyan feledésbe merült, kiaknázatlan kincsesbánya után, amilyen ebből a szempontból Tömörkény István művészete.
Persze, hiba lenne Tömörkény István művében mást, többet látni, mint amennyi valójában. Az a bizonyos ramuzi szemlélet, amely a nagy romand író regényeiben a vaudois-i szőlőművesek és a Genfi-tó partján élő emberek mindennapi tényeibe örök nagy kérdések izzását viszi bele, és mintegy kozmikus összefüggések hálózatába fonja őket, ilyen tudatosan megépített világképben nem lelhető fel Szeged írójának karcolatszerű írásaiban. De megcsillan itt is, ott is. Néha, amikor már-már úgy érezzük, no, mégse nagy író ez a Tömörkény, úgy bukkanunk reá, mint az aranykereső a kincsre. Majdnem minden Tömörkény-írásban megvannak ennek a szemléletnek nyomai s ezért az az érzésünk, hogy vissza kell térnünk hozzá, kiindulási pontul kell használnunk azt, amit ő kezdett, mert így közelíthetjük meg apránként az egész magyar népi életet.
S számunkra, volt kisebbségiek számára, Tömörkény még valamit jelent. Biztosan tudjuk, ha ő – honi tájával – más államkeretbe kerül, elszakított országrészen dolgozik, valódi megtartó erő lett volna: hűséges, pontos népi szemlélete és a néppel egybeforrt lelkisége. Az ilyen Tömörkény-féle íróemberek kimozdíthatatlanok, mert az őket körülvevő mindennapos tényekbe fúrták magukat, s gyökeret vertek. A gyökereken át pedig a táj és nép legigazibb erőit szívják föl, és gyűjtik egybe, mint egy gyújtópontba. De azután gyújtópontjai, erőt sugárzó melegforrásai is szűkebb körű tájuk magyar életének s azon át az egyetemes magyarságnak.
Nagy tanulság az is, hogy minderre olyan ember volt képes, akinek szülei Ausztriából jöttek, s nem voltak magyarok. A magyarrá levés mély titka húzódik itt meg, melyet nem fed semmiféle tetszetős, modern elmélet. A Tömörkénnyé lett Steingassner, aki mint magyar író a népi élet lényegébe látott, és saját fejlődésében és alkotásaiban egybeforrt népével, figyelmeztető példa és mélységes lecke azok számára, akik a magyarrá levés benső titkait barbár kezekkel a [492] divatos jelszavak szerint igyekeznek kibogozni.
Így ezen a vonalon is időszerű lett Tömörkény. Életének három alapjelensége: a népközelség, a táji kötöttség és a magyarrá lett lélek olyan tényezők, melyekre a népi jövőnk kialakításánál számolnunk kell. Micsoda ellentéteket hidalt át benső fejlődése: polgáremberként csak a nép érdekelte, csak róla írt, nem volt szegedi születésű, még gyermekkora legfogékonyabb éveit sem töltötte a tiszai városban, s a táj mégis megkötötte, úgyhogy ő lett Szeged írója; német származású volt s lelkében annyira magyarrá lett, hogy az alföldi magyar szimbólumát látják benne. Mert csoda az emberi lélek, és kiszámíthatatlanok lehetőségei. Ha pedig a táj színeivel és sajátosságaival töltekezik, természeti erővé lesz, melyet nem tör le egykönnyen az idők vihara. Tömörkény kicsit olyan, mint a magányos jegenye: kiemelkedik a lapos tájon, mert a homoki világ minden erejét magába szívta, de azért tanyák között áll, és a tanyai élet dolgai veszik körül.
Amilyen elfelejtett íróként kezelték őt, olyan elhanyagolt, magára hagyott volt a nép, melyet megszólaltatott. Ma már kezdünk tudatára ébredni annak, hogy parlagon hevertetjük népi erőink legjavát. Persze, kezdenek érdeklődni az író iránt is, aki már akkor életének értelmét látta felkutatásukban, amikor még senki sem gondolt erre.
Innen Tömörkény fokozódó időszerűsége.