Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám

Tömörkény István: Megy a hajó lefelé

Tél van, de elveszett teljesen a jég, és megy lefelé a vízen a hajó. Ez egy olyan régi fajta eszköz, amilyent ma már nem csinálnak, nem széles, de hosszú. Olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van borítva, s a gyékény alatt bátran elfér tizenöt-húsz ember. Ül mindenki azon, amin lehet. Kívül pedig áll a kormányos, és széles rúdlapátjával igazítja a menést. Elől azonban hosszú rúd van. Ez arra használatos, hogy mikor jön a hajó fölfelé, erre van vetve a kötél, amelynél fogva a partról húzzák.
Mert ez voltaképpen kereskedelmi bárka, mely hetenként többször megteszi a maga vízi útját a falu meg a város között. Jó messze van lent a falu, s mikor a hajó elindul, kötélen jön föl. Benne csak a kormányos áll, vagy elvétve olyan utas, aki nem bírja a gyaloglást. A többi nép, aki a hajón utazik, kint van a parton, és húzza fölfelé. Lassú munka, és sok bajjal jár, de lám, megy mégis, úgy lehet, évszázadok óta. Különben nem tudni, mióta, de bizonyos, hogy ezt a hajót nem a mostani király alatt csinálták.
A város alá érve, a hajó kiköt a parton, s megy mindenki a dolga után. Ki a piacra, ki a boltba, ki a katonafiát keresni. Így van a hajó vagy délig vízszélben egyformán, s mindössze az a változás rajta, hogy a bordái fokozatosan süllyednek a vízbe. Mert dől a sok mindenféle portéka a város falai közül a partra, ahogy azt már megrendelték. Söröshordók, zsákok, csizmák, fertály öl fa, petróleum, továbbá egy nagy nyaláb papiros a könyvesboltból a tanító úrnak, különféle csomagok, ásó, ültetni való facsemete (itt az ideje éppen), meg egyéb mindenek. Csak az a csodálni való, hogy hol fér el a sok holmi a hajóban. Azonban erről ne kereskedjen senki, miután ez a Szélpál Mihály dolga, aki kormányos és igazgatója ezen vidéki utaknak. Ő intézi itt el valamennyi dolgot a főbenjárótól kezdve egészen az aprólékosig. Számon veszi, ami hozatott. Ami rendben van, azt elrakja a maga helyére.
Apránként pedig gyűlnek az utasok is. A kofák, akik ludat hoztak be, és malacot visznek ki. Özvegy Halál Ferencné is, aki semmit sem visz, mert azért jött be, hogy misét hallgasson a belső templomban az uráért. Így tovább, tovább: emberek, asszonyok, lányok (ez utóbbiaknak az ördög sem tudná kitalálni, hogy mi dolguk lehet vajon itt bent). Természetes, hogy végül, legutoljára a Kata érkezik, a formás menyecske, pedig mindössze csak azért utazott ennyire, hogy egy pár papucsot vegyen magának. Illeg is már benne, és a papucsok piros sarkai kackiásan kopognak a partra tett deszkán, amint Kata a hajóba lépked.
Szélpál szól is pár szót Katának, hogy ugyan hol maradt annyi ideig, amire aztán a papucsos menyecskének hirtelen megered a nyelve, és szapora beszédbe kezd. Egy darabig hallgatja is Szélpál, hogy mi mindent mond a piac drágaságairól és szömtelen városi urakról, akik miatt már papucsot sem lehet próbálni.
– Hogy nem sül ki a szömük? – mondja egy asszony.
– Jaj, Mári néni, nem olyanok ezök – panaszolja Kata, és még beszélne tovább, de a kormányos nagyot kiált:
– No!
Ezzel aztán eleresztik a partról a kötelet, berántják a deszkát, és csáklyára kap a férfinép, hogy víz sodrába tolják a hajót. Ez olyan munka, hogy ilyenkor csönd legyen, és semmiféle asszonybeszéd ne zavarja a dolgozó emberek tetteit. A nagy, lapos hajónak még csak macskája sincsen, s ha a kormányra nem vigyáz az ember, könnyen baj eshet. A víz kitudhatatlan, mert nem lehet megállni rajta, amikor tetszik. A csáklyák vékony nyele meghajlik, a legények rádőlve nyomják el a parttól a hajót. A kormányos a vállát veti a rúdnak, két ember [486] pedig hosszú, kétkezi evezőkre kap a hajó orrában. Így lassan, lomhán kifordul a víz közepére. Még töreti egy kicsit a rúddal a vállát, mely után midőn egészen vízfolyvás irányában feküdne a bárka, megáll munkájában, és a többieknek is ugyanezt rendeli, mondván:
– Huja!
Leteszik a csáklyát, abbahagyják az evezést. Megy már a hajó lefelé, és nincsen semmi gondja, mert ez idő tájban a gőzösök sem szaladgálnak, mind a víz az övé egész a faluig. Szelíden úsznak el a város alatt. A házak a parton ködbe vesznek, amin tompán zúg át a toronyórák ütése.
– Mögéhöztem – mondja Szélpál, és átadván Tóth Savanya Énoknak a lapátot, belép maga is most a gyékénysátor alá. A többiek már eszegetnek özvegy Halál Ferencné kivételével, aki fehér kendőjét egy söröshordóra terítvén, azon helyet foglalt, és igen csöndben van. Csak az ajkai motyogásából látszik, hogy folytatja az imádkozást, amit a templomban elhagyott. Egy más asszony (nem tudni még a nevét, mert urasági cseléd volt eddig, s nemrég költözött a faluba) apró oláh almákat hámoz, és eszi, a héját a köténye zsebébe rakja el. Kell az, mert a kályhára téve igen jó szagot terjeszt az almahaj. A Kata menyecske, a rosszcsont egy halom hasábfára ült, csak éppen hogy szemben legyen egy fiatal legénnyel, aki zavartan pödri ütköző bajuszát, mert Kata a lábait egymásra tette, s igen formás bokákat mutat az új papucsban. Két ember leghátul ócska kártyával máriásozik.
– Kendnél van a makk csikó? – mondja az egyik.
Amaz egyenként végigtekinti az öt kártyáját, és rázza a fejét.
– Nincs. Miért?
– Mert akkor eldobnám a makk fölsőt.
– Sose dobja kend! Majd möggyün a párja.
Aminthogy meg is jött a húzásnál a makk király. A csikó meg a felső húszat számít ebben a furfangos játékban. A szomszéd zsákból ki is vesz két krumplit a szerencsés ember, és leteszi maga mellé. Miután minden krumpli tízet jelent, két krumpli húszat. Így egyszerűsödnek a számadások.
Szélpál a tarisznyát keresi elő. Abban barna kenyér van, továbbá oldalas. Egy bádogban só és paprika összekeverve. A zsebből bicskát vesz ki, és szel a kenyérből, oly módon tartván azt, hogy ami morzsája van, a tarisznyába hulljon. Szűk világ van ám most, és takarékosnak kell lenni. Abból még kenyeres gombócot csinál a gyerekeknek az asszony.
Így vannak csendben mindenki a maga ebédjével. A komoly Szélpál hamar végez az étellel, és a sátorból szótlanul nyújtja ki a korsót Tóth Savanyának, hogy merítse meg. (Mert a hajóban mindig a saját italán utazik az ember.)
Miután ivott, még egy kis falatot vág a kenyérből. Azután visszarak a tarisznyába mindent, a sósbádogot is becsukja, a bicskát pedig a mellényzsebébe teszi. Halálné bevégezte az imádságot, és mert eszébe jut, hogy otthon elfelejtett olajat tölteni a Mária-kép mécsébe, fölsóhajt:
– Jaj de soká löszünk otthon…
– Nono – biztatja Szélpál –, oszlik már a köd egy kicsit arra fölfelé.
Nyilvánvaló, hogy a köd, amely a töltések között a víz tetején legel, nem magától oszlik, hanem a szél fújja. Nem is telik bele sok idő, utolérte a hajót a felszél, és belátogat a sátor alá.
– Hát ne kártyázzatok már – mondja a kormányos –, hanem húzzátok föl a gyékényt!
A máriásos emberek leteszik az ördög zsíros bibliáját, és kimennek az orrba. Széles, vastagra fonott gyékény hever a vitorlarúd alján, ezt kell felhúzni. Nem nagy munka, hamar megvan, és amint az első végeit lekötnék az oldalakhoz, egyszerre belekap a szél, megduzzasztja, és viszi sebesen a hajót. Egyik ember odakint félhangon nótába kezd: [487]
Fújja a szél, fújja,
Fújdogálja, lengeti,
Mire neveli föl
Jó anya az gyermekit?
Régi, bús, szomorú nóta ez. Bent csönd van a sátor alatt, mindenek elhallgattak. Mikor a nóta mondaná tovább: „Arra neveli föl jó anya a gyermekit, Alig húszesztendős…” egyszerre azt mondja Szélpál komoran:
– Hát látta-e valaki odabenn a Vér Tecát?
A szóra Kata elpirul előbb, aztán elsápad. A többiek egy ideig nem felelnek, aztán rázza mind a fejét.
– Nem, nem én szögényt – mondja egy asszony, aki végigtekint Katán, és odábbhúzódik.
– Én sem láttam – felel a legény.
– Pedig – folytatja a kormányos – nagyon a lelkömre kötötte az apja. Mán kár, hogy magam nem kerestem.
Elhallgat mindenki. Kata behúzta a lábait a szoknya alá, özvegy Halál Ferencné a söröshordóról úgy tekint rá, mintha valamely ördög volna.
– Bár hiszen – szól újból a kormányos – gondolom, hiába keresné már azt akárki az ártatlant. Azt sírta ma hajnalban neköm az öreg Vér András, hogy két hete veszött el a háztul.
– Az – felel Halálné. – Két hete, hogy visszaküldte a vőlegény a jegykendőt. Elcsábították rossz asszonyszemélyök.
Ismét Katára tekint mindenki. Elveszett a cifra szépsége a menyecskének, az aranypillés papucsot sem mutatja már, és föl nem emelné a szemeit egy világért. Néma váddal szegeződnek feléje a tekintetek. Nincs, aki szóljon vagy beszéljen, csak a kormányrúd nyikorog kint, a hajó alját verdesi a víz, és csapkodja a szél elől a gyékényvitorlát.
– Vér Andráséknál pedig ez volt az egyetlen – véli egy utasasszony.
Keserű gúnnyal szól bele Szélpál Mihály:
– Evvel együtt volt neki egy.
Minél több ilyen odavetés történik, annál vádlóbbak és súlyosabbak a tekintetek a nagy némaságban. Kata homlokát kiveri a veríték. Egyszerre ijedt kiáltás hallatszik a vitorla mellől.
– Jézus!
– És Mihály arkangyal! – kiált vissza a kormányos, és az alacsony sátoron át az orrba ugrik. – Mi az, te?
– Láttam – mondja a hajóslegény. – Fölmerült… ott.
– Micsoda?
– Vér Teca… Fölmerült a feje. Függő volt a füliben.
– János, ne űzz tréfát! – mondja sötéten Szélpál. – Már hogy láthattad volna?
De amaz erősködik.
– Úgy éltessön az Isten engöm! Láttam, de alig hogy fölgyütt, lemerült. Így itt, oldalt…
Most elkapja Szélpál karját, s a vízre mutat, kiáltva:
– A!
Valóban. Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltűnik. Hanem ezen idő alatt mindenki ráismert, a sátorbeliek is, akik kitódultak, Kata maradván benn egyedül. Bármily kevés ideig mutatkozott is, látni lehetett Vér Teca halovány arcát és barna haját, amit szőkére festett az iszap.
Hárman is kapnak egyszerre a csáklyák után, és a vasvégű kampókat messze a vízbe leszúrják. Keresik és kutatják. Ám a víz átláthatatlan, és a halottait nem engedi. Nincs, no, nincs. Elment a fenekére lakni, halak társaságában. Azért az emberek csak nyúlkálnak a vízbe lefelé. Az asszonyok borzadva húzódnak vissza a szélből a sátor alá, és eláll a szavuk.
Idő múltán mondja egy:
– Ilyen borzasztóságot. Jaj, szögény Teca, neköd mán a Tisza fenekén! Oh, mily bűnös lelkek vannak a világon! Te csaltad el, Kata, a vőlegényit, te…
Nem mondhatja tovább, mert özvegy Halál Ferencné, ki elővette olvasóját, és kezeire is akasztotta, csendet int. Keresztet vetnek. Kata mozdulatlan. A többi [488] imádkozik, és midőn ez befejezést nyerne, Halálné a temetés énekeibe kezd: „Letettem testemnek romlandó sátorát, Honnét formáltattam, élelem föld porát, Lakom sötét boltját, S immár Istenemet, Kegyes teremtőmet Áldom örömmel”…
Szélpál Mihály a ladikkal végigment már a hajó mindkét oldalán, és csáklyáját vetette a halott után. Mikor az egészet megkerülve újból föllép a hátsó végén, az arca vérpiros, a szájszélei mozognak.
– Fordítsd balra azt a vitorlát! – szól át a sátor fölött rekedten az elsőkhöz.
Azzal elkapja Tóth Savanya Énok kezéből a kormányrudat, és nekivetve erős vállát, olyant csavar rajta, hogy egyszerre rézsút áll a vízben a hajó.
– Mit akar kend? – mormogja Énok.
– Eredj dalladzani! Húzzátok rá!
A nagy evezők cuppognak a vízben. A hajó kifordul a part sárgás agyagja felé. Gyorsan megy, Mihály rángatja a rudat, mígnem a hajó orra a part sekélyes fövényét éri. Megrázkódik rajta minden.
Mihály bemegy a sátorba, és vállon fogja Katát az erős, barna kezével.
– Kata – szól tompán.
A menyecske felszisszen.
– Jaj!
– Ne jajgass! Eredj ki innen.
– Mihály bátyám…
– Bátyád a kutya – dörög Szélpál Mihály. – Mégy, vagy kidoblak.
Azzal megrázza a vállát. A menyecske széttekint, és mindenütt vádoló szemeket lát maga körül. Özvegy Halálné morzsolja az olvasót, és bólingat a fejével, hogy jól van, jól van, nagyon jól van. Szótalan áll fel, és megy kifelé. Szélpál Mihály kíséri. Néhány lépés a hajóorrtól a part, azon apró hullámokat ver a víz.
– Hát így menjek ki? – suttogja szégyenülten. – Legalább a járódeszkát…
– Ejha! – pattan föl Mihály. – Ne féltsd a cifra papucsodat. Ha amazt olyan mélyre kergetted, a te lábod is láthat egy kis vizet.
De Énok mégis kiveti neki a deszkát, és azon kilép. Senki nem szól utána semmit. A ködülte, sáros agyagparton megragad az új papucs, és piros sarka a földbe süpped, amikor megy.
– Nonoó – mondja elégülten Szélpál Mihály. – Nyomd el! Fordítsd azt a gyékényt, mönjön az a dalladzó!
Lassan kifordul a parttól megint a hajó, és Mihály a rúd mellett hamar beleviszi a sodorba. A szél újból belekap teljesen a vitorlába, és mennek. Szélpál Mihály olykor szomorúan tekint szét, és hátra is néz az apró, sárga hullámokra, hogy mutatnak-e valamit. Azonban nem, semmit sem mutatnak. Csak éppen játszanak, s néha valamely hal a tetejére veti magát. A hajó halad. Messze a partszél ködös jegenyéi alatt látni a Kata piros szoknyáját, amint a szederbozótok közül elővillan. Belül a sátorban hosszan elnyújtott, vékony asszonyhangok mondják özvegy Halál Ferencné után: „Támaszd fel örömre testemnek morzsáit, add meg egek fényét”…
A szél a hangokat szétviszi Vér Teca nagy sírja fölött.