Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Csuka Zoltán: Bartalis János: A mezők áldása

A költő összes versei
(Révai kiadása, Budapest, 1943)

Szinte csodálatos, hogy a század két világháborúja, a sátáni gyűlölet két ég- és földrengető összecsapása között ezek az egyszerű és tiszta versek megszülethettek. Bartalis János első verseskönyve 1926-ban jelent meg, az erdélyi Kosályon írta első verseit kisebbségi sorsban, s akkortól kezdve mindmáig egyedülálló jelensége a magyar költészetnek. Szabad verseket ír, de ezek a szabad versek nem az expresszionista hevület megnyilatkozásai, ezek a versek künn születtek a tiszta és szabad természetben, s muzsikájuk csörgedező, mint a kristálytiszta pataké, képei, sorai egyszerűek, mint a mezei virág, s Bartalis költészetének nagy szimfóniájában már az első ütem azt az alaptónust üti meg, amely jellemző lesz egész költészetére mindmáig. Valami derűs és tiszta életbölcsesség lengi át minden sorát, végtelen emberszeretet, amely az evangéliumból meríti legmélyebb tanulságait. Verseinek szabadsága inkább a Biblia verssorainak széles ömlésére emlékeztet, szabadon hullámzanak, lüktetnek ezek a sorok, és mégis valami szimfonikus és egészen elvont ritmus árad belőlük. Egyik versében megvallja, hogy már fiatalkorában elfogta a kétely, de ez a kétkedés nem dúlta fel a lelkét, sőt ellenkezőleg, az életbölcsesség derűs magasságaiba vezette, füvek, fák, virágok és állatok között vigasztalódott az emberi gonoszságokért, és az evangéliumi igazságokban nyugodott meg. Bartalis „szánt, kapál, szekerezik”, fúr és farag, és a falusi munka ritmusa nyugtatja el a kétkedés fájdalmait s önti szét verseiben ezt a mélyről fakadó, örök ritmust, amelynek dongása éppúgy hasonlít a méhek örök muzsikájához, mint a szférák titokzatos zenéjéhez. A csend motívuma nem egy versében tér vissza, s ez a csendesség, „őszi fényszerűség, megnyugvás” adja költészetének egyik alaptónusát. Átesik az első világháború borzalmain, s látja, hogy az utána elkövetkezett álbéke tulajdonképpen csak félelmetes készülődés a sokkal hatalmasabb tömegirtásra, az azóta bekövetkezett „totális háborúra”, látja a béke igazságtalanságait, nemzete mélyre hullását, de bármennyire tisztán lát is, pillantása mindig derűs marad, és bizakodó, mert hisz a mindenekfelett álló Jóban, amely végül is meghozza a Megváltást. A sorsszerűség ott komorlik minden verssorában, s a legegyszerűbb sorokból bukkan ki a legsötétebb jóslat. A Rétkaszálás c. versében írja: „Már hallom a kaszafenést. Mögöttünk közeledően hullnak a rendek. S mi állunk a földbe gyökerezetten.” Szinte a mindennapok szürke nyelvén szól, s mégis verssorai szárnyat és belső ritmust kapnak, nem prózát mond, hanem a legtisztább, legelvontabb verset, a legmélyebb muzsikát énekeli. Csak egy-két versében próbálkozik a rímmel, de nem tudja megközelíteni, idegen marad tőle a kötött forma, a tagolt ritmus, a rím.
Egyik versében az irodalom Robinzonjának nevezi magát, s valóban az, a költészet egyik magányos kis szigetén él, önmagában, számkivetve, egyedül, örök magányra ítélve. De szívesen vállalja ezt a magányt, mert ez megnyugvást és csendet jelent a számára, azt a csendet, amely a legmélyebb muzsikával áldott, s amelyben a derűt a végtelen égboltozat adja. Ez a kötete élete egész művét foglalja össze, s ebből a műből egyszerűség és tisztaság árad, s legkülönösebb csodája az, hogy minden egyszerűsége ellenére sem válik monotonná. Ezt pedig naiv, szinte gyermeki költészetének köszönheti.
Bartalis költészete nem csinált iskolát, és utánzója sem lehet senki. A szabad verset általában lendülete, képei, a mondatok szárnyalása emeli fel a próza földszintjéről Bartalis szabad verseit pedig biblikus egyszerűsége, tisztasága és harmatossága. Vigasztaló ezeket a verseket korunkban olvasni, mert annak ígéretét jelentik, hogy végezetül az emberiséget is csak a megtisztulás és az egyszerű jósághoz való visszatérés emelheti fel abból a szakadékból, amelybe hullott. Ennek bizonysága Bartalis János két világháború közötti költészete.