Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Papharkay Dénes: Csávosi Sándor

Vidékünkön a képzőművész sorsa talán mostohább az íróénál is. Az elmúlt húsz év alatt, szellemi életünk kibontakozása idején az irodalom közvetlenebb kapcsolatot talált az itteni néphez, mint bármikor azelőtt. Az irodalomról úgy beszéltek, mint a magyar kultúra fenntartójáról. Hogy a képzőművészetnek is hasonló szerepet kellett volna játszani, arra senki sem gondolt. A képben – nálunk – csak a téma tudott a táj nyelvén beszélni: színben, formában, festői felfogásban csaknem minden esetben e vidéktől távol eső területen keresett példát a művész. Ezért nem beszélhetünk ma sem sajátos levegőjű, táji színekben feloldódó bácskai képzőművészetről. Művészeinkből hiányzott a táji dialektika.

[Kép 10] Csávosi Sándor: Aratás (olaj)

Az esprit locale kialakulását a képzőművészetben az a közöny gátolta, amely közönségünk igénytelenségéből fakadt. A képtől itt talán még ma sem várnak többet, mint dekoratív hatást, azt, hogy egy polgári lakás hangulatát harmonikusabbá legye. Kétségtelen, hogy a művésznek ezt a parlagi álláspontot nem kellett volna tudomásul vennie. Más vidéken nem is törődött volna vele a művész. De a Bácskában kellett élnie, ahol senkitől sem kaphatott munkája elismerést, ahol nem volt a közönségtől független kritika, amely igazolta volna a művész munkáját. Ki volt szolgáltatva az elmaradott közönség iskolás ízlésének, és ha elismerést akart, azt kellett festenie, és úgy, ahogyan a vevő megálmodta.
Ezeknek a mostoha viszonyoknak a hatásait érezzük Csávosi Sándor képein is, aki pedig az idősebb művészek legjobbjaiból való. Amikor az ő nemzedéke fejlődése legelején volt, kitört az első világháború, s utána jöttek a kisebbségi élet nehéz évei. Amíg az írónak mégis né[474]mi teret adott a Kalangya és a néhány napilap, a képzőművészekkel senki sem törődött. Talán mindössze két-három esetben volt együttes kiállításuk a huszonhárom év alatt. Ez a körülmény aztán mindent megmagyaráz! S most, képzőművészetünk felértékelésénél ezt a körülményt nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Csávosi Sándor művészetében hiába keresünk egy meghatározott irányt. Ő kötetlen természet, s így szerencsésen kivonta magát az induláskor még mindig uralkodó müncheni iskola hatása alól, s bár sok képén fedezzük fel az impresszionizmus nyomait, mégsem mondhatjuk, hogy kizárólag ennek az iránynak híve. Az ő képein a színek dominálnak. Dobrovits Péter szerint a Délvidéken ő a legjobb kolorista. Nem tiszta színekkel dolgozik, mégsem érezzük a tónusbeli átmenetet, ami pedig komoly, kiforrott művészeknél is oly gyakori. Csávosi Sándor palettáján élénk, derűs színek vannak, s ezek a színek megfelelnek a művész temperamentumának. Még akkor is, ha a téma súlyos mondanivalót rejt magába, könnyeddé, kedvessé teszik a színek, a bátor, csaknem szabados ecsetkezelés, s a téma komorsága valami idilli hangulatban oldódik fel.

[Kép 11] Csávosi Sándor: Nyárfák ősszel (olaj)

Néhány képén pedig egészen csodálatos és kialakult festőegyéniségre valló mozgalmasságot figyelhetünk meg. Ritmus van ezeken a képein, amit a rajz fölényes odavetettsége s a színek játékos vibrációja okoz. Ezt a könnyedséget, ezt a fölényt kétségtelenül nem egy belső biztonság adja meg Csávosinak, ez már a délszláv tengerparti piktorok hatása, akiktől nagyvonalúságot, eleven színkeverést tanult. Közvetlen példát másutt nem is igen látott. A délvidéki magyar festőnek, ha anyagi helyzete megengedte, ez volt az iskolája: a tengerpart, ahova nemcsak Jugoszlávia legjobb festői jártak el, de Európa minden részéből jöttek művészek. Pedig micsoda ellentét tájban, levegőben, színekben! Míg Juhász Árpád Corot-t követte a bácskai táj színösszetételében, az utána következők pedig a szolnoki iskolát, addig Dalmáciában sűrűbb levegőt, harsogó színeket és szűkebb láthatárt találtak művészeink.
Csávosi Sándorra azonban éppúgy, mint többi Dalmáciát járt társára: Balázsra, Húsvétra, felszabadítólag hatott a mozgalmas, idegen környezet. Bátrabb [475] lett, s mintegy távlatot kapott a Bácskához.
Mindez, persze, nem volt elegendő ahhoz, hogy ez a vérbeli művész, akinek hivatottságát annyi részletmegoldás bizonyítja, kialakította volna magában azt a szilárd magatartást, amely bízvást a legjobb magyar festők közé emelhette volna. A művészetszeretethez elmélyülésnek kellett volna tapadnia, de ehhez Csávosinak nem volt ideje, s mondjuk meg: bátorsága sem. Az élet, a kenyérkereset más oldalon kötötte le ereje nagy részét. A polgári életformát kellett volna feladnia, és vállalni azt a másik, azt a bizonytalan és az éhkoppal barátkozó sorsot, amely itt a művészre várt. Ő a művészetet bizonyosan élete céljának tekintette, de nem tudott érte elég munkával áldozni. Fejlődése így lassúbb, vontatottabb lett, és az a másfél száz kép, ami élete eredményének tekinthető – bár egyforma rangot biztosít neki a délvidéki képzőművészek idősebb nemzedékében –, nem az, amit Csávosi tehetsége szerencsés körülmények között kibonthatott volna.

[Kép 12] Csávosi Sándor: Zineák (olaj)

Ez a másfél száz képe Csávosi Sándornak egy témában és érzelmi tartalomban gazdag és igen változatos művészlélek életműve. Legszívesebben a csendélet felé fordul érdeklődése, mert lírai természetének ez felel meg leginkább. Cineák, bazsarózsák, tulipánok, napraforgók pompáznak képein olajban és akvarellben egyaránt. Felfogása akadémikus: nem akar mást, mint a virágot úgy megfesteni, hogy az az élet illúzióját keltse a szemlélőben. S mégis valami halk férfilíra vonul át minden képén, még kedvelt nyárfáin is, amelyek inkább a csendélet, mint a táj varázsát fonják körénk.
Tájképein a nyugalom, a csendes derű érvényesül, az égő színeket a játékos, vidám, fehér felhők fogják össze egységes hangulatba. A kép maga idillikus. Legények és lányok vasárnapi pihenőjét látjuk, vagy a fák között csendesen meghúzódó parasztvityillót, mindez arra vall, hogy Csávosi Sándor úgy érzi, a táj nem mond eleget egymagában. Ez a mindenáron való kifejezőhajlam azonban mindig a realitások határai között marad. Farkas Béla líráját már csak szimbólumokban tudta kifejezni, Csávosi Sándor idillekben.
Mindent egybevetve, Csávosi Sándor komoly értéke képzőművészetünknek. Befejezett egyéniség, s azokon a képein, amelyeket ezután fest majd, már nem látjuk a fejlődés töréseit. Amit eddig elért, azon bizonyosan nem fog túllépni már, de ha csak azt tartja meg, ami eddig művészetét jelentette, akkor is szép eredményeket várhatunk még tőle.
Csávosi Sándornak mindössze egy önálló, gyűjteményes kiállítása volt eddig. Biztosra vesszük, hogy a megváltozott viszonyok között a délvidéki közönség szívesen látna tőle még egy reprezentatív kiállítást. Képei bizonyosan tetszést aratnának, és elnyernék a közönség szeretetét, számunkra is igazolás és egyben megnyugtatás lenne, mert Csávosi vérbeli művész, és ezt a szeretetet méltán megérdemli. [476]