Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Mérei Sándor: Feleségemnek

Nem is tudom, mi vonzott közeledbe,
legyőzhetetlen erő és varázs,
amely ott szunnyad mérhetetlen mélyen
a lélek alján, mint izzó parázs,
boldog Szabadka küldött, s mint királylány,
elhoztad mind a drága kincseket:
a szív, a lélek olthatatlan lángját
és érintetlen, tiszta testedet.
Más gonddal óvna, gúnnyal, tilalommal,
ha rajtad égnek a férf-szemek,
én bizalommal nézek rád, s azt mondom:
légy jó, s maradj erős, amíg lehet,
mert egyszer úgyis válaszúthoz érünk,
megváltozik körötted a világ.
Magdolna vére lángol fel a nyárban,
s kibírhatatlan lesz a szomjúság.
Mennél, de tart a megszokás hatalma,
vagy mondjuk így: talán a becsület,
amely miként őrangyalod, szelíden
megállít, s ellenkezned sem lehet,
így válik gyógyult sebbé a magányom,
így oldódik fel a remete-csend,
mint felhős éj után a hívő hajnal,
ha friss erőért: új napért eseng.
De ez az érzés már nem lesz a régi,
jövendőnk sorsát tartó biztos híd,
amely szilárdan áll, s az élet zajló
örvényein mindenkor átsegít,
s húzhat a mélység, vágyódhatsz a holdhoz,
a véred is hiába zengene,
hogy elengedjük egymás kezét egyszer,
ahhoz talán meghalnunk kellene. [473]