Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Tóth Kálmán: Délvidéki népi gyermekjátékok

Hármas bevezető kásahegyét kell keresztülennünk, mielőtt a „csemegéhez” érnénk.
Az első annak a hiánynak megállapítása, hogy a Délvidék mind ez ideig nem tud fölmutatni egy összefoglaló művet néprajzáról. A Kalangyában szórványosan megjelent tanulmányok foglalkoznak egy-egy népszokással, feltárják egy-egy táj részleges népi kincseit, boldogan üdvözölhetjük a Kiss Lajos-féle délvidéki népdalgyűjteményt; de hiányzik egy gyűjteményes összefoglaló munka, amelyet szakember irányítása mellett legalább amatőrök összehordhatnának, s amelynek megjelentetésére most már a Szenteleky Társaság nemcsak hivatott volna, hanem ez lehetne első nagyszabású, méltó vállalkozása.
A néprajzos munkában is hamupipőkeként szerénykedik a gyermekjáték. A Kerényi-féle „Száz népi játékdal” pedig falusi és tanyai, de akár városi perifériai tanítóknak, tanítónőknek éppen elég inspirációt adhat a félig-meddig az utóbbi esztendőben kormányrendelettel kötelességgé vált gyermekjáték-gyűjtéshez. Ez a „munka” ugyan munkaként és kötelességként aligha űzhető, de annál több örömmel és lelki fiatalodással jutalmazza azokat, akik a népi gyermeklélek napsugaras-mesés naiv világába „le tudnak szállni”, helyesebben: fel tudnak emelkedni. Igaz, megvan ennek a munkának szakszempontból a maga nehézsége is: nehéz megállapítani a határt egy falu vagy táj eredeti és tanítói által akár csak egy-két nemzedéken át importált játékkincse között, valamint – másrészt – az igazán népi és a nép gyermekei körében élő, de már műgyermekjátékok között. Az itt következő gyűjtemény nem is lép fel tudományos igénnyel. Csak anyagot akar bemutatni, amely valószínűség szerint ennek a falunak eredeti, legalábbis régi és népi kincse. A többit a szakemberre hagyja.
Végül – íme a harmadik kásahegy: a lokálpatriotizmus vádjával szemben védekeznem kellene, hogy ti. a délvidéki népi gyermekjátékokról készülő sorozatot ezzel a délvidéki népi közösségbe csak újabban, mintegy vendégként bekerült faluval, a saját falummal kezdem. Ám ezt a bűnt nem lehet mentegetni. Sokaknak „eredeti bűnük” az ilyen „falunk szerelme”; kívánom is, hogy még többünknek legyen, s ebben a munkában is találjak munkatársakat: minél elhagyottabb falvakban és minél isten háta mögöttibb tanyákon, annál gazdagabb eredménnyel.
Versikék, mondókák
Szeremlét „sárközi jellegűnek”, a merészebbek egyenesen „sárközi” falunak mondják. A gyermektársadalomban mégsem találjuk meg ma már a „tulsóféli” falvak egyik érdekességét, a „bandázást”. Ma a játék főtere az iskolaudvar, esetleg – mivel tér a belterületen nemigen akad – egyes faluszéli gyepes helyek, mint a „telekajja”, a „hótvajas”, „két tőttés köze”, romantikusabbak a „homokos” meg a „csereklyésök” a Sugovica-parton.
Rigmus azonban bárhol és bármilyen helyzetben fakad a szeremlei gyerekek ajkán.
A téli bezártság ideje alatt egymás felé is verses mondókával fejezik ki a gúnyt és a kárörömet. Az árulkodónak a legelső szünet alkalmával kijár az iskolában nyelvöltögetéssel kisérve:
Árulkodó Júdás,
Kövér macskát kívánsz.
Ha pedig valaki nem elég kemény legény akár az ilyen, akár a büntetés elviselésére, és eltörik a mécses, a „tömegrészvét” nem mindig fordul felé. Sőt ellenkezőleg, hegedülést mímelve táncolják körül, mondogatván:
Cini-cini-dü,
Szól a hegedű…
Szalmatetős házak kis kéményén a gólyacsalád otthona: egész élete ott folyik le a háznép szeme előtt, de feltűnik a torony gombján, a réten, a parton békázás közben. Különösen leánygyermekek száján hamar megszólal a varázsló versike:
Gólyát látok,
Szeplőt hányok,
Selymet gombolyítok! [467]
Pajtásává lett a gólya a gyerekeknek, s a szinte országszerte ismert versikét szorgalmasan mondják, ha szimpátiájukat nem is mindig fejezik ki ilyen tapintatosan, s inkább a török gyerekekkel tartanak a sebesült vándormadárral szemben:
Gólya, gólya, gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek elvágta,
Magyar gyerek gyógyítja
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
A gólyával együtt való pákászó játszadozásaikra vet fényt a másik, az ugyancsak nem határozott dallammal bíró, de szintén bizonyos dallamossággal mondogatott csigacsalogató:
Csiga-biga, gyere ki,
Ég a házad ideki.
Ha nem hiszed, gyere ki,
Majd meglátod ideki.
Persze, alig várják a tavaszt, hogy libapásztorkodás ürügye alatt vagy szüleik munkán léte felhasználásával csatangolásaik megkezdődhessenek. A kisbárányka számára kért napsütést maguknak is kérik:
Süss fel, nap, jöjj fel, nap,
Kertek alatt kisbárányka majd megfagy.
De van versük a kedves, szimpatikus hétpettyes számára is; miközben kezük fején tartják, himbálják, és repülése irányából azt szeretnék megtudni: merre lakik a „szeretőjük”. Versük így hangzik:
Katicabogár, szállj el, szállj el.
Jönnek a törökök:
Sós kútba vetnek.
Onnan ki nem vesznek.
Katicabogár, szállj el, szállj el.
Tréfás mondóka ez is:
Lip/lap, leve/lező lap,
Rá van/ írva/ nagy be/tűvel
Hogy te/ szamár/ vagy.
Ugyancsak dallam nélküli mondókájuk a következő:
Ugorjatok, lányok,
Ha leányok vagytok.
Csönögjön, bönögjön
Gyöngyös koszorútok.
Régi, ma már nem használt játékféle mondóka az „Amfer-némfer”. Körben ülnek, vagy sorban a járda szélére. Ökleiket térdeikre rakják. Egy kiszámolja a vers ütemére az öklöket, mindenik ütése közben száját is megérintve. A vers szövege érthetetlen, eredete homályos. Így van:
Am/fer, ném/fer, minek/utasítot/tad,
Ala/mó, Pala/mó, lé/via/mó.
Találós versike, melynek minden hangsúlyos szótagjára bottal a földre karcolnak egy-egy rovást:
Vágom, vágom, fát,
De mi/csoda fát?
Réti reköty/tyét.
Gyere velem, vers.
Én is mögyök, vers.
Fogagy/gyunk hát egy pint borba:
Húszon/kettő ez.
*
Az iskolaudvaron a játékot ilyen toborzó előzi meg:
Aki akar játszani.
Gyüjjön ide játszani.
Előbb egy kezdi el, vontatottan, kántálva, aztán másik, harmadik fogódzik hozzá, s csatlakozik a hívogatásban is, míg együtt van a kellő létszám.
Fiújátékok
Jellemzőik: a mozgás, tevékenység, harciasság. Viszont az is érdekes, hogy a jellegzetesen fiú-játékok közül némelyiket a lányok annyira átvették, hogy a fiúk inkább hozzájuk utasítanak érdeklődésünkkel „szaktanácsért”. Legnépszerűbb a
Kissintér
Legalább 6-8 gyerek játssza. Népszerűség, ügyesség dönti el, ki lesz a közbizalom által választott „öregsintér”. A fiúk a várban sorba állnak, az öregsintér előttük, szemben velük. Öregsintér adogatja a labdát sorban, mindenkinek háromszor. Ha jól jön, a gyerek elüti lehetőleg jó messze. Szerencsés ütés esetén kirohan a várból, s menekül a szemközti oldalra, miközben az öregsintér próbálja elütni. Ha sikerül eltalálni, a fiú kissintér lesz, és beáll az öreg mögé segíteni; kaphat és dobhat labdát ő is. Ha nem ütötték el, a másik oldalon vár, a határon túl. Ha mindegyik leszaladt, vagy legalábbis megkísérelte, következik a kissintér-csalogatás: kissintérek félreállnak, öregsintér a várban, s labdával a kézben [468] várja a lopakodva, ugrálva, csalogatva közeledő gyerekeket, akik a várba akarnak visszajutni. Míg egyre rádob, a többi igyekszik befutni, ha a sintérek ügyessége engedi. Ha még sokan maradtak „élve”, újból kezdődik elölről a játék, majd akit a vénsintér-csalogatáskor elüt az öreg, az lesz a következő játék öregsintére. – Rokon ezzel a játékkal a
Kisméta
Két egyenlő erejű csoportba oszlanak; sorshúzással megosztoznak a tér „alsó” és „felső” részén. A felsők sorba állva adogatják a csoportban oldalt álló alsók közül egynek-egynek a labdát. Mindenkinek háromszori adogatás jár. A labda feladása után a felsők elszaladnak, aki pedig a labdát „elkapi”, jó labda esetén szalad vele a felső vonalig, és onnan dob. Akit eltalál, kiáll; ha nem talál, ő áll le. Ha a felsők előbb fogynak el, mint az alsók, a két csoport helyet cserél, ha a felsők győznek, a következő játék ugyanezzel a felállítással megy tovább.
Tuliklikezés
„Csinálunk egy likat. Körül mög kisebb likakat, eggyel kevesebbet, mint ahány gyerök van – így magyarázza Török Gergő. – Mindegyik gyereknek van egy görbeforma botja (mint a jégkorongnál), hogy jól lehessen vele a labdát ütni. Beletartják a botjukat a középső „likba”, és kiabálják:
– Tu-lik-lik-lik egy, tu-lik-lik-lik kettő, tu-lik-lik-lik három.
Erre ki-ki igyekszik magának likat foglalni. Akinek nem jut, az a kanász. Valaki jó messzire elüti botjával a labdát, a kanász pedig hajtja be a középső likba, amit a többiek ugyancsak botjaikkal igyekeznek megakadályozni, miközben a kanász elfoglalhatja a „likát”, s akkor ő lesz a kanász. Ha a kanásznak nem sikerül lyukat foglalnia, de a középsőbe bevezeti a labdát, újból kezdődik a tu-lik-likezés.
Az „Adsz-e, király, katonát?”
már egész harcias játék. Itt kissé megkopott formájában él. A térség két végén feláll a két csapat, arccal egymásnak fordulva, erős kézfogással láncot képezve.
– Adsz-e, király, katonát? – kérdi az egyik sereg „királya” a másik felé kiáltva.
– Nem adok – jön a válasz.
– Ha nem adsz, szakitok.
Elindul a király, a legerősebb a szemközti sor felé, néha csalafintán változtatva futása irányát, s nekirohan az összefogódzó kezek sorának. Akiket elszakít, az ő foglyai, s beállnak az ő sorába. Ha sikerült szakítani, megint az ő csapatából megy valaki „portyázásra”, ha nem sikerült, ő marad foglyul, s az ellenfél következik hasonló kérdések után hasonló kísérlettel.
Vadász
Labdajáték. Sokan játsszák: egy a vadász, s a többi nyúl. Szalad, ki merre lát a vadász közeléből, aki három lépés után igyekszik valakit eltalálni. Akit eltalál, segít neki a „vadászásban”. A kidobott labda után futhatnak, de labdával a kézben csak három lépést tehetnek.
Lovas huszár.
Két csoportra oszlanak, és sorsolás dönti el, melyik a huszár. A huszárok lovat választanak maguknak, és egymásnak adogatva a labdát, alkalom adtán próbálják elütni valamelyik huszárt. Akit eltalálnak, lovával szerepet cserél: ő lesz a ló, lova a huszár. Ha elejtik a labdát, a huszárok leugrálnak a lovaikról, szaladnak érte, s ahol felkapják, onnan dobnak. [469]

[Kép 03] „Lovas-huszár” – Szeremlei fiújáték

Leányjátékok
Mint említettem, mostanában a lányok is részt kérnek némely fenti fiújátékból, az igazi leányjátékok azonban dalosak, táncosak és – nem egyszer – dramatizáltak. A 6-10 éves kislányok talán legszívesebben ezt dalolásszák:

[Kép 04]

A „szerepcserélő” játékok közül a „Csön-csön-gyűrű”-nek bajos volna a kottáját leírni, bár a szinte dallamos, énekelvemondásából sejteni lehet, hogy a szöveg mögött valamikor dallam is volt.
Egy leányka leül, egy másik belehajtja fejét az előbbi ölébe („huny”). A többiek kitárt ujjú kezüket ráteszik a hunyó lány hátára, fejére, s valaki a versike szótagjait kiszámolja az ujjakon:
Csön-csön gyűrű,
Aranygyűrű,
Kinek-kinek az ujján
Van aranygyűrű.
Itt csönög,
Itt tödd ki!
Aki huny, ki kell találnia, ki az, akire kijött az utolsó szótag. Ha kitalálta, az huny, ha nem, az előbbi újra.
A „Kék liliomszál” ugyancsak szerepcserélő játék. Összefogózott körben egy lányka áll, s megjátssza, amit a dal mond:

[Kép 05]

Az utolsó sornál valamelyik előtt lehajol vagy -térdel, s a kötényébe megtörüli arcát. A következő fordulóra az áll be a körbe, emez meg annak a helyére.
Ebbe a sorozatba tartozik az egyik legkedveltebb s talán legeredetibb játékdal:

[Kép 06]

Éjjel, nappal, holdvilágnál almát akar lopni.
Kör kézfogással. Valakit kiküldenek. A nóta kezdő szavaira: „Nyitva van…” az összefogott kezek felemelkednek, és a „Belép…”-re a kint álló belép a körbe. Ott áll, a dal ritmusára a többivel együtt illegetve magát; mikor vége a dalnak, egyet „kilök” a körből, ő áll a helyére, s amazzal újra kezdődik a játék.
Kergetőjátékuk is van. Az előbbihez hasonlóan összefogózott körben sas kergeti a galambot. A dal szövege szerint előbb a galambot, azután a sast ki-, majd beengedik, hogy az üldözést akadályozzák, illetve a menekülést elősegítsék. A „Debrecenbe kéne menni” dallamára a következő a kísérőszöveg:
Nyissuk ki a galambházat,
Hogy a kis galamb kiszálljon,
Szálljon ki a sík mezőre,
Ott találjon legelőre.
De hogyha a sas üldözi,
Ismét be kell bocsátani.
Repülj vissza, kis galambom,
Búzaszemet kapsz majd otthon.
Párcserélő a közismert „Erdő mellett nem jó lakni” kezdetű dallal kísért játék. A harmadik sornál a kör közepén álló leány átölel egyet a körben állók közül, s a dal végéig fordul néhányat vele. Akkor pedig az veszi át az ő helyét középen.
Az „Ispiláng”-ot csak azért közlöm itt, hogy itteni változatát is megörökítsem.

[Kép 07] [470]

A „Lánc, lánc, eszterlánc…”, a „Bújj, bújj, zöld ág…”, „Kis kacsa fürdik” és a „Hej szénája, szénája” szintén ismerős itt is, noha rövid, megkopott formában csupán.
A nagyobb lányok körében találunk dramatizált, párbeszédes és megjátszott játékokat is.
„Fujtik a leánt”
Nem sok a történés benne, de lelkesen átélik és megjátsszák a szeremlei lányok. Cselekménye, ahogyan maguk elmondják, mindössze ennyi:
„Van egy ház. Abban lakik egy asszony meg a lánya. A lányok elmennek förödni, elviszik magukkal a kedves leánt is, belefujtik a Dunába, oszt kiabálik:
– Fujtik a leánt!
Az asszony meg gyün, oszt elveri űket.”
Nyúl a bokorban
Kergetős játék. Több kisebb kört – bokrot – alkotnak magasra tartott, összefogott kezekkel. Mindegyikben egy-egy lány. A „bokrok” között farkas kergeti a nyulat. A nyúl bármelyik bokorba bemenekülhet, de aki bent van, annak kell továbbszaladnia. Ha megfogják, az lesz a farkas.
Büdös tojás
Szorosan egymás mellett állva kört alkotnak a lányok. Egy lány a hátuk mögött körben szalad, s valamelyik mögött zsebkendőt ejt el szaladás közben. Ha az illető nem vette észre a mögötte leejtett zsebkendőt, míg amaz egyszer körülszalad, a lányok, akik észrevették, nagy kárörömmel kiáltják:
– Büdös tojás!
Akkor ő a „büdös tojás”. Ha azonban észrevette, fölkapja a háta mögött elejtett zsebkendőt – míg amaz beáll a helyére –, s ő szalad vele tovább.
Posztó
Sorba állnak a lányok: ők a „posztó”. A gazdasszony megszámolja, hány vég van belőle, a lányára bízza, s elmegy Bajára. Jön azonban a cigányasszony, kiválogatja a szép posztókat, és elkiáltja:
– Fut a bableves!
Míg a lány a konyha után néz, a cigányasszony odébbáll a kiválogatott posztókkal. Mikor az asszony hazajön, megszámolja a posztókat, de hiányt találva elveri a lányát. Az egész addig ismétlődik, míg valamennyi posztó eltűnik. Akkor az asszony a posztó keresésére indul. Megy a cigányasszonyhoz, kérdezi, ő azonban tagad:
– Nincs nálam a posztó, hanem a második utcában, a tizedik házban van! – mondja.
Annyit lépnek, ahányas számot a cigány mondott, de ott nem találják. Visszamennek hozzá, megint tagad, és megint mond egy számot. Ott sincs a posztó. Mikor aztán látja a cigányasszony, hogy harmadszor is mennek hozzá, de most már igen haragszanak, hazaereszti a „posztókat”, s asszony, lánya és a posztók egyaránt örülnek a boldog találkozásnak.
Köcsög meg a macska
Kellékek: l asszony, 3 macska és sok tejesköcsög. Természetesen mindannyit játékos kedvű, bő szoknyás lány jelképezi. A „köcsögök”: sorban guggoló lányok. Az asszony itt is „Bajára mén”, de induláskor meghagyja a macskáknak(!):
– Vigyázzatok ám a köcsögökre!
Természetesen a macskáknak a buzgó ígéret ellenére is az az első, hogy sorban kóstolgatják és feldöntik a köcsögöket (előredöntik a lányokat), s hogy mennyire ízlett nekik, mutogatják is: nyalogatva a szájuk szélét. Megjön az asszony, felállogatja a köcsögöket, és elveri a macskákat.
Gyertök haza, kis ribáim (libáim)!
A dramatizált játékok közt ez a legnagyszerűbb. A párbeszéd ez:
Anya: Gyertök haza, kis ribáim!
Libák: Nem merünk.
Anya: Miér?
Libák: Mer félünk.
Anya: Mitül féltök?
Libák: Farkastul.
Anya: Hol lakik?
Libák: Uduba.
Anya: Mit öszik?
Libák: Kontyfejet.
Anya: Mibül mosakodik?
Libák: Aranytálcikábul.
Anya: Mibe törülközik?
Libák: Hímösök farkába.
Anya: Ég a fazék, ég, ég, ég… Fut a leves!
Az erre támadt riadalomban a libák hazafelé futnak az anyához. Ha futás [471] közben valakit megfognak a farkasok, az az övék. Aztán újra kezdődik a játék a megmaradt libákkal, míg csak tart bennük.
Mikor minden liba elfogyott, következik a kiváltás:
Anya (a farkashoz): Mi csörög a palláson?
Farkas: Öregapám diót tör.
Anya: Mi van a dióba?
Farkas: Bél.
Anya: Mi van a bélbe?
Farkas: Kukac.
Anya: Hát a kukacba?
Farkas: Cérna.
Anya: Hát a cérnába?
Farkas: Tű.
Anya: Hát a tűbe?
Farkas: Sömmi.
Anya: Aggya ki a legszöbbiket!
A farkas kiadja, mire az asszony odamegy a másik farkashoz, és hasonló módon attól is kialkuszik egyet. A libák ekkor körülveszik a farkasokat, és jól megcsipkedik őket, majd hazamennek, és újból választanak farkasokat, anyát és leányt.
Nem sorolhatjuk fel egy falu valamennyi gyermekjátékát, de a nagyobb lányok néhány játékdalának bemutatása nélkül nem zárhatjuk ezt a beszámolót.
Párválasztó, illetve helycserélő játék az elején idegenes melankóliájú, de második részében élénk csárdássá gyorsuló: „Körben áll egy kislányka.”
Körben áll egy kislányka:
Lássuk ki lesz a párja?
Kit választ, kit szeret legjobban,
Avval forduljon gyorsan.
Ezt szeretöm legjobban.
Evvel fordulok gyorsan.
Vége, vége, vége mindennek.
Vége a szerelemnek.
Egészen idegenes dallamú és ritmusú a következő, de mint ilyet, például ezt is leközöljük, annál is inkább, mert igen meggyökeresedett Szeremlén:
Repülve jön egy madárka, szárnya hozta, integet,
Levelet hoz a nyakába, anyámtól jött üzenet.
Repülj vissza, kis madárka, mondd anyámnak, csókolom.
Én már többet nem jöhetek, nemsokára meghalok.
Kézfogással befelé néző kört alkotnak, s a dal ütemére jobbról balra halad a kör. Egy a középen pedig a madár repülését játssza meg, ellenkező irányban haladva, míg a dal végén odalibeg egyhez, féltérdre ereszkedik előtte, s ezzel kéri fel helycserére. Az új „madárral” a középen aztán ismétlődik a dal és a cselekmény.

[Kép 08] „Repülve jön” – Szeremlei leányjáték

Végül zárjuk bemutatónkat az ország több vidékén bizonyára ismert, a szeremlei lány-társadalomban azonban mindenek fölött kicsi kortól kezdve igen kedvelt játékdallal:
Körben állnak a lányok, mindegyik előtt a körben ugyancsak arccal befelé guggol egy másik: a „kakas”. Egy pedig a kört kívül kerüli.

[Kép 09]

A dal két verse után a kívül kerülő lány megáll, és akinél a dal befejezése érte, kérdi:
– Hogy a kakas, néni?
– Száz garas – válaszol amaz.
– Hát a tyúk? [472]
– Az is úgy.
– Hát a jérce?
– Én a jércét nem adom,
Inkább viszem dibigőre-dobogóra,
Mégsem adom alább.
– Hányat fussunk, komámasszony?
Ahányat amaz mond, annyit szaladnak körben, de egymással szemben; aki hamarabb visszaér, az áll be a komámasszony helyére.
*
A Délvidék etnikailag is igen változatos, nem csoda tehát, ha etnográfiailag is gazdag anyagot találunk rajta. Az a reménységünk, hogy lesz alkalmunk bemutatni a Délvidék népi kincseiből a bácskai régi magyar településtöredékek, a nagykun falvak, a székely telepek, a baranyai őslakosság, sőt a nemzetiségek gyermekjátékait is.