Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Kristály István: Bánáti levél

A kemény bánáti barázdák feszült kínban vajúdták a virágzó kalászokat. Amiket nehéz, hideg eső ver. Esős és hideg az idő. A nagyszombati virradat után beborult az ég. Szinte szakadatlanul esett. A felhőterhes napok fekete iszapos kábulatban osontak el. Nagy szenvedések gyötrő sejtelme nehezedik ránk. Az áradó Tisza bánáti oldalán a parthoz láncolva úgy fekszik a komp, mint egy óriási, fekete koporsó. A kátrány vastagon könnyezik rajta. A kövér kompbérlő mázoltatta be még a jégzajlás idején. Fölkészült a partok alatt nagy áradással közelgő tavaszra. Úgy hírlett, hogy ezen a tavaszon megkezdik egy nagy rakodópart építését a Felső-Bánát gabonatengerének tárolására. Ide torkollott a legjelentősebb felső-bánáti országút. Ezen az úton szakadatlanul áramlott a kenyérfolyam, hogy eltűnjön a lomha uszályhajók emeletnyi gyomrában, vagy hogy a kompon áthúzódjék Bácska kövér malmaiba. A kompbérlő az idén különösen nagy üzletre számított. Már a múlt év szeptembere óta lázas ütemű szekérsorok hordták a búzát meg a kukoricát éjjel-nappal Partosfalva magtáraiba. Bánát földje ontja a búzát. A kenyér földje Bánát. A kissé szikes, kemény talajból szökken elő a legacélosabb búza. Gömbölyű, vaskos, barnapirosak a magok. Barna színükön a hajnalpír meleg ereje, lobogó, friss életpirossága verődik át. A korai nyár csodálatos éltető ereje izzik a szemekben. A még harmatos mező reggeltisztasága. Harmativó búza ez. Az élet gyöngyszemei. És gyöngyfényű itt az élet. Fénytitkok töretlen ragyogása. Áldott föld ez. Ifjú, élethatártalan föld. A világ egyik legifjabb földje. Beláthatatlan jövőjű föld. Jugoszlávia innen élt. Uszálysor uszálysor után úszott le a Tiszán a nagy Duna felé. A kanyargó partok közül szinte kidagadtak az egymás mellett elhúzó, lustán teli, gazdag terhű uszályok. Hat-nyolc nehezült le a vízbe egészen a fedélzetig egy-egy kis lihegő motoros vontatóhajó után. Roppant gazdagság életkincsei úsztak el a szürke vízen az éhes magyar szemek kínzott mindennapjai elől. Nap nap után, évről évre. Sietve mentek el az uszályok, hogy sokszor fordulhassanak. Mert búza kifogyhatatlan sok volt, csak mintha az időből nem futná. A föld látszólag némán tűrte kifosztását. A kemény barázdák remegve, megfeszítve vajúdták újra meg újra a rengeteg kenyérkincset. A földnek azonban szava van.
A föld némán, de tisztán termi az életet. Egyszerűen. Magyarázat nélkül. A föld egyetlen, igaz törvény. Megmásíthatatlan. Ember és ország akkor esik el, mikor a föld egyetlen, magyarázhatatlan igazáról megfeledkezik. A föld őszinte. Őszintesége sebezhetetlen. Kettőre tanít: hinni és vetni. E kettőt csak őszintén lehet cselekedni. A föld termése mindig igazságosztás. A földet nem lehel megcsalni. Ország csak ezen a törvényen épülhet föl és maradhat meg. Minden más Babilon elvetemültsége csak. A biztos összeomlás. A legkisebb elszakadás a föld igazságától kimérhetetlen végzetnek nyit ajtót. Nép és nemzet csak addig maradandó, amíg a földje igazát éli…
*
A magas Tisza-töltésen megragyog a májusi nap. A parázsló bánáti síkon élő, zöld búzatáblák tengerébe merül a láthatár, melyet körös-körül fehér falvak templomtornyai oszlopoznak alá. Odaát a bácskai ég kacagó kékje magyar mezőket érlel. Itt tragikus csend van. A megörvénylett lelkek néma kínja gyújt föl minden napot. A Tiszán nem lehet átmenni…
Csillogó, zöld palástban fűzerdő álldogál a még egyre áradó Tisza kavargó rohanásában. A víz kilépett medréből. Egyre feljebb kúszik a fűzek aranymohos, vén törzsén. Nagy az ár. Már-már eléri a fűzek hallgató, szép fejét. Talán sehol se [464] olyan közeli magyar mesefa a fűz, mint a Bánátban. Barkák fája a fűzfa. S a bánáti magyar élet barkák élete volt mindig. Húsvéti templomok hét kulcsra bezárt kapuját feltámadásra mindig a tavaszleheletű barkák sírt felnyitó, hamvas ígérete nyitja fel.
A bácskai Tisza-töltésen feszítő váratlansággal két szakasz magyar határvadász menetelő sora tűnik fel. Akarategyenes, friss soraikon villódzva játszik a nap. Énekelnek. S ekkor a táj különös, boldog magasságban fénylik meg… A töltés alatt, mélyben álló törzsekkel, fehér, fiatal topolynyárfák ezüstös zöldje leng. S az ezüstös, fénylő táj boldog titka hajol ide, a bánáti partra. Milyen más és mégis milyen egyként szép ez a testvéri két-egy magyar táj! Bánát földje csupa hév, tavaszszomjas lobogás. Bácska széles, óriás törzs. Arányló fény az egyik, s csupa erő a másik. Fényben és erőben ragyognak a partok. S a kettőt eggyé öleli a Tisza. Egymásba öleli a lelkeket. Egyetlen dalban. Itt is, odaát is a Tiszáról énekelnek. A magyar lelkű folyóról énekelnek a magyarok. És csak ők adnak lelket a folyónak… Felhőtlen magyar erő egének tiszta igaza árad szét a Tisza két oldalán, a termőföldeken. Ami termés, az magyar. Itt, a Bánátban s odaát, a Bácskában is. Komoly és szent az egész táj… A határvadászok éneke szivárványosan csillanó. A magyar földről énekelnek. Az egyetlen és múlhatatlan magyar maradandóságról. Ennek az örök magyar megmaradásnak szent és tiltó oltára állott a gyengék és hűtlenek elé megálljt parancsolni, néha könnyes szemmel, néha hidegen lecsukott szemű megvetéssel. Tudott hitet adni, s ha kellett, tudta irgalmatlanul ellökni a méltatlant. Mindig csak rajta, a magyar rögön tudtunk megállani. Életünket tépték, ölték… templomainkat megalázták… gyermekeinket eltépték az anyai emlőről… nyelvünket némára tiltották… reményeinket leköpték… s mindig és örökké a magyar rög volt, ami gát tudott lenni a leomló partú lejtőn. A magyar rög termett, s bár a kenyér egyre kisebb lett, mindig elég volt arra, hogy holnapváró reményt fakasszon. S a magyar rögön át tudtuk meg, hogy eljött a szabadulás ideje: amikor törvénnyé akarták tenni, hogy megfosztanak bennünket barázdáinktól! Ekkor megéreztük, hogy ez a megmásíthatatlan jel, ami tudtunkra adja, hogy a próbát kiállottuk. Ekkor kelt a harangzúgásos áhítat a szívünkben, az eljövő húsvét biztos ígérete. Ekkor éreztük meg, hogy a győzők mi vagyunk, a meg nem töröttek. Az ősi rögön mi maradtunk győztesek, mert nem minket hagyott el a rög, hanem azokat, akik minket a rögtől el akarnak tiltani. Ők hagyták el a földet, s azt mi vérző szegénységünkben is meg tudtuk ölelni: a kenyerünket adtuk érte, s legkínzóbb verejtékünket… s ők nem tudtak ellenállni se az érte adott kenyerünknek, se az érte ömlő verejtékünknek… a rög mihozzánk húzott, s ők kénytelenek voltak nekünk átadni azt!… Megpróbáltattunk, és igaznak találtattunk… Megértettük a jelt: a rög tisztaságát…
A határvadászok éneke eggyé öleli a partokat. Élő a dal, s általa szárnyat kap a magyar élet és erő. Milyen véresen komoly és szent dolog a magyar dal! Olyan, mint a mi ezeréves, nehéz, mindennapi munkánk. A mi munkánk bére nem ajándékos bőség és nem vígságos lakodalom. Hanem a mindennapi kenyér tisztessége. Amiért minden nap újra meg újra meg kell küzdeni, őszinte hittel dolgozni. A mi kenyerünk tisztessége van a magyar rögökbe elvetve. S ezek a rögök érzik, és magukba ölelik a mi munkánkat, amely élő, hites áldozat megbecsülésével munkálja a barázdák életét, s ha kellett, ezért az életért zokszó nélkül meg is haltunk. A magyar nem rabolta meg soha a barázdáit, s a barázdák ezért hajoltak ezeréves jósággal és hűséggel a magyar magvető elé… A föld, a barázda teremni akar. S ahhoz hű, aki megérti és munkálja a teremni akarását. A magyar földműves sorsa katonasors. Áldozatos cselekedet. S a rögről szóló énekünk katona ének. A katonaférfi mindig eget vívó, teremtő áhítata zeng belőle: minden éne[465]künk elhatározás, örök készenlevés harcra… életre-halálra…
A határvadászok a magyar földről énekeltek, s az ének szent, forró ereje ölelte eggyé a partokat.
*
Szűk kis határaik kertes szelídségében, védtelenül és mindenkinek és mindennek kiszolgáltatottan, éjféli életbizonytalanságban küzdöttek életük minden pillanatáért süket, irgalmatlan magányban a magyar falvak. Dolgos, szép, szomorú magányban, szegénységben. Fél kezük fele elég volt az otthoni munkára. A fennmaradt, túlnyomó, gazdag erejükkel robotba mentek. Apró házú, fehér kis falvaink alig változtak egy ezredév óta. Fehér falvak; fehér ezredév. Ennek az ezredévnek áldozatos magyar nagyságát lehelik a szegénységben is hősiesen fehér házacskák, amik viseltek minden terhet, nem a gazdagság vígságáért, hanem magáért a földért és annak történelmi életéért… Ők meg tudtak maradni szegénynek ezen a mérhetetlen gazdag földön. A gazdagság csak őket nem tántoríthatta meg sem hűségben, sem áldozatvállalásban. És ezért ez a föld csak az övék! És ezt ők tudják. Nekik ez a föld a fehér kis házuk örök talaja. A soha senki által el nem tulajdonítható otthoni rög: a magyar haza. És ezért urai itt minden hantnak, barázdának és határnak. Ha szólnak, a föld törvényét ők mondják ki, és munkára emelt erős karjuk teljesíti a törvényt. A teher mindig az övék volt, de azt ők vállalták. Az ezredév ezért csak az övék, őket igazolja. Most és mindig. Amíg ez a föld lesz, ők is lesznek. Ezen a földön őket senki ki nem tüntetheti. E föld adakozói csak ők lehetnek. Itt minden csak őáltaluk élhet!
És ez a föld tudja ezt…