Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Kisbéry János: Hazavágyom

Mert nem vagyok falumban, nem érzem magamat otthon. Ezt sokan kárhoztatják bennem. Nem értik, hogyan lehet valaki ennyire rabja az érzékeinek, a megszokásnak, s képtelen minden alkalmazkodásra. Általában én magam sem értem. De olykor, egy-egy futó pillanatra mintha megvilágosodna bennem valami. Bármerre járok, lépten-nyomon azt érzem, hogy nincs közöm itt semmihez sem, nincs célja, értelme annak, hogy itt élek, ahol élek. Nincs közöm hozzá, mert a helyzetem annyira képtelen, mintha valaki egyik napról a másikra elhatározná, hogy Bolívia egy meghatározott vidékén telepedik le. Mindegy-e, hogy hol élünk? Amennyiben a környezetünkbe beleszülettünk, talán mindegy. De ha szabad választás útján kellene döntenünk afölött, hogy hol kívánunk élni, már kevésbé. Mert a válogatásnak ebben az esetben úgyszólván nincs értelme, létjogosultsága. Természetesen más eset az, ha azért vándorlunk idegenbe, mert ott jobb megélhetési, érvényesülési viszonyokat, egyszóval kedvezőbb életfeltételeket találunk, amelyek ellenében hajlandók vagyunk lemondani mindarról, ami a régi röghöz köt bennünket. De miért határozná el valaki csak úgy, minden kényszerítő ok és szükség nélkül, hogy ezentúl, mondjuk, nem Zomborban fog élni, hanem Püspökladányban vagy Sajószentpéterin, és miért nem Balatonszárszón vagy Sárbogárdon? Természetesen Sárbogárdra költözni minden kényszerítő szükség nélkül éppoly oktalan cselekedet lenne, mint Sajószentpéterin telepedni le, amennyiben magát az elköltözést nem indokolja meg semmi sem. S az ott-tartózkodást talán indokolja? Amennyiben eddig is ott éltünk, feltétlenül. Mert ebben az esetben mégis csak otthon vagyunk ott, otthon érezzük magunkat azáltal, hogy minden utca, minden ház és minden szöglet meghitt ismerősünk, amelyhez az emlékek és érzelmek ezernyi szálai fűznek bennünket. Ahogyan jövök-megyek itt, Újvidéken, végig a Pirosi úton, a Bethánia Szanatórium mellett, a Tóth Tihamér-utcában vagy a Duna-parton és bárhol, mindegyre azt érzem, hogy nekem ehhez semmi közöm. A Bethánia Szanatóriumról mint környezetről azelőtt sem tudtam, s igazán semmit sem vesztettem volna vele, ha soha meg sem ismerem, mint ahogyan az, aki soha meg sem született, mit sem veszít ezzel a keserves élettel. Hasonlóképpen vagyok az egész várossal is. Ki a fenének hiányzott valaha is Újvidék, és miért éppen Újvidék? Végtére Újvidéken kívül még jó néhány százezer vagy millió helységet és tájat nem ismerek, és nem is fogok ismerni soha anélkül, hogy emiatt különösebben szerencsétlennek érezném magamat. Ami nekem fontos, és számomra a világot jelenti, az Bezdán. Mert Bezdán az más. Ha úgy tetszik, Bezdán jelenti számomra a világ közepét, és mindaz, ami körülveszi, a távolsággal arányban egyre inkább az ismeretlen világot és riasztó idegenséget képviseli. Nem kívánkozom Dernyére, Pacsérra vagy Nádaljára, mert mi keresnivalóm lenne ott? Otthon szeretnék élni. Otthon: Bezdánban. Ott, ahol minden bokor, minden járdakő személyes ismerősöm. Ha a csatornaparton járok, tudom, hogy az a csatornapart. A vámház a vámház, a Sebes-fok a Sebes-fok, a Dóra hídja a Dóra hídja. Itt minden az enyém, már bocsánat a szerénytelenségért, személyes tulajdonom. Az enyém azáltal, hogy érzelmileg közöm van hozzá, s mindezt feladni és az ismeretlennel, vadidegennel felcserélni annyi, mint máról holnapra elszegényedni, és újra, elölről kezdeni az életet, új érzelmi javakat, benyomásokat szerezni, s azokban megállapodni. A régi otthon túlságosan a szívemhez nőtt, és én magam is túlságosan öreg vagyok már ahhoz, hogy ezt a helycserét meg ne sínyleném. Otthon szeretnék élni, s bárhol fordulok meg, otthon érezni magamat, tudni, hogy az, [458] ami körülvesz, micsoda, mi az értelme, a jelentősége. Mert itt, Újvidéken gyakran még csak neve sincs semminek. De ha lenne is, számomra az nem fejez ki semmit sem önmagától. S ahhoz, hogy jelentsen, kifejezzen: hogy megszokjam, és szívemhez nőjön, úgy érzem, már nagyon kevés időm van csak hátra. Hát ezért kapaszkodom a meglevőbe, a Bezdánban hagyott szegénységembe, amelyért itt cserébe nem kaptam semmit sem a mindennapos abrakon kívül. Ezt az otthoni világot állítom vissza. Tudni akarom, hogy hol járok, mit látok, érzékelek. Tudni, hogy ez a víz itt a Kopola-fok, az Ördögtáska, a Csikós-fok, a Kalangyos, és az az úr, aki ott megy a túlsó oldalon, táskával a hóna alatt, az a Balog Benedek, a borbély, aki hajnyírás közben azt szokta mondani, hogy „hej, édes testvér, így van ez, én mondom neked”… De el is megyek én még haza előbb vagy utóbb, meglássátok! Ha csak időközben végképp bele nem török az igába, mint annyian mások, s mire álmomat megvalósíthatnám, már az itteni világot is megszokom, otthonnak érzem, hogy most már egy igazi otthonom se legyen többé, s mint a számkivetettek éljem le céltalan, hiábavaló életemet…
*
Egyetlen kisfiunk, szemünk fénye és reménységünk ez idő szerint hároméves. Nincs testvérkéje, sőt játszópajtása sincs, és valószínűleg ennek tulajdonítható, hogy rendkívül bensőséges viszonyt tart fenn a játékmackójával, amelyet Makkinak becéz. A Makkit egyetlen pillanatra sem nélkülözheti, állandóan magával hurcolja, osztályosa jóban-rosszban. Minden gondolatába beleavatja, formális társalgást folytat vele, oktatja, mesél neki. Az ebédnél is az ölében tartja, és időnként a Makkinak is „ad” egy-egy falatot, mert a Makki is éhes. Azt talán mondanom sem kell, hogy az ágyba is magával viszi, és egész éjjel a karjai közt szorongatja, ha pedig történetesen megfeledkezett róla, egyszerre rémülten kezdi keresni, követelni, és nem nyugszik addig, amíg be nem hozzuk.
Nemrég hazautazott a nagymamájához, falura. Csomagolás, készülődés közben is minden gondja a Makki volt, és percenként kikötötte, hogy de a Makki is velünk jön, ugye, a Makkit is visszük. Természetesen vittük a Makkit is, mit tehettünk egyebet, bár az anyja is, én is a legszívesebben itthon felejtettük volna, mert nagyon megviselt már, szutykos, rongyos, elnyűtt, s az igazat megvallva restelljük, hogy nincs különb játéka. Próbáltuk rábeszélni, hogy a Makkit is csomagoljuk a kofferba, de erről hallani sem akart, és sírt, visított, toporzékolt, amikor megkíséreltük elvenni tőle azzal, hogy majd otthon, a nagymamánál újra elkapja. A vonatban az anyja még egy utolsó kísérletet tett, hogy elcsalja tőle, mert nyilván feszélyezte, hogy az ő egyébként csinosan felöltözött kisfia ezzel a mocskos, ágrólszakadt proletármackóval tart fenn életre-halálra szóló barátságot, és azzal próbált ráijeszteni, hogy a Makkinak nincs jegye, s ha jön a kalauz bácsi, majd elveszi tőle, de ez sem hatott, és csak annál féltékenyebben szorította magához.
Már-már meg is feledkeztünk a dologról, amikor jött a kalauz, és kérte a jegyeket. A következő pillanatban észrevettük, hogy kisfiúnk villámgyorsan lehajol, és a Makkit elrejti a pad alá, majd biztonság okáért a sapkájával is letakarja. Önállósította magát készen arra, hogy szembeszálljon a felnőttekkel, megvédje magát, túljárjon az eszükön, legyőzze őket. Úgy, ahogyan azt a gyengébb fél, így például a nő is ősidők óta tenni szokta, nem az erejét, a bátorságát vetve latba, hanem a leleményét, a ravaszságát és színjátszó készségét, csellel, furfanggal játszva ki az erősebb figyelmét. Most értettem meg azt is, hogy miért fejlődik a legtöbb ember szellemileg általában csak addig, amíg a felnőttekkel egyenjogúvá és egyenrangúvá nem válik: azért, mert ez az a kor, amikor mint gyengébb fél elsősorban szellemi fegyverekre van utalva. Bizonyára [459] ez az oka annak is, hogy a nők jellemükben és erkölcsükben egész életükön át többé-kevésbé gyermekek maradnak, s ha például szorult helyzetből kell kivágniuk magukat, gondolkodás nélkül hazudnak, tagadnak, csalnak.
*
Családi életünket sokkal harmonikusabbnak képzeltük el, mint amilyenné a valóságban alakult. Gyengéd, figyelmes, jó érzésű emberpár vagyunk, s ennek megfelelő viszonyt próbáltunk kialakítani gyermekünkkel is, de igyekezetünk, jó szándékunk lépten-nyomon hajótörést szenved. Mi a gyermekünk szeretetét, jóindulatát igyekszünk megnyerni magunknak, ő azonban a hatalomért verseng velünk, és lépten-nyomon közelharcot provokál. Rosszhiszemű. Álláspontja az, hogy mi csak azért hízelgünk, kedveskedünk neki, és igyekszünk rábeszélni arra, hogy jó legyen, szót fogadjon, ne piszkítsa össze magát, ne másszon fel a kerítésre stb. stb., hogy megfosszuk önállóságától, és akaratunkat rákényszerítsük. Ezért elvből sohasem ért egyet velünk, hanem lépten-nyomon megmakacsolja magát, megtagadja az engedelmességet, csak azért is az ellenkezőjét akarja annak, amit mi akarunk. Igyekszik a fejünkre nőni, a maga számára jogokat, hatáskört kiharcolni, és zsarnokoskodik rajtunk, érvényesülni akar. Szeretetünket, kedveskedésünket elvből általában bizalmatlanul fogadja, él a gyanúperrel, hogy csak vissza akarunk élni a jóhiszeműségével, és résen van, nem hagyja megkörnyékezni, behálózni magát.
Mint a legtöbb gyermek, ő is nyűgös, kezelhetetlen, és ezen nem áll módunkban változtatni. Ha már semmiképpen sem bírunk vele, kénytelenek vagyunk a fenyítés eszközeihez folyamodni. Ilyenkor szemmel láthatólag meg van döbbenve, mert azt kell tapasztalnia, hogy mégsem bír velünk, mi vagyunk az erősebbek és hatalmasabbak olyannyira, hogy valósággal kegyelemre ki van szolgáltatva nekünk, és közel áll a kétségbeeséshez. Ilyenkor érzi sürgősen szükségét annak, hogy ő is felnőjön, s a fenyítés rendszerint eszébe is juttatja, hogy egyszer majd ő is nagy és erős lesz, amikor majd nem verhetjük meg többé, s a mostani kölcsönt is visszafizetheti. Kezdetben minden ilyen alkalommal igyekezett egyikünket szövetségeséül megnyerni, és a másik ellen kijátszani, s például váltig követelte, hogy anya verje meg apát, aki rossz, de miután tapasztalta, hogy mi minden körülmények között szolidárisak vagyunk egymással, teljesen önmagára utalva érzi magát, és most már csak abban reménykedik, hogy hamarosan ő is felnő. Ennek tulajdonítható, hogy fenyítés után a legkönnyebb rábeszélni arra, hogy lefeküdjék és aludjék. Ilyenkor attól a becsvágytól ösztönözve siet aludni, hogy minél gyorsabban megnőjön, és sérelmeit megtorolhassa rajtunk.
*
Kisfiam almát eszik. Amikor már minden elfogyaszthatót lerágott róla, tanácstalanul forgatja a csutkát a kezében, és azt kérdezi:
– Hova tegyem a csontját?
A költőt gyakran hasonlítjuk a gyermekhez, nyilván nem egészen alaptalanul. De ugyanígy minden gyermek költő is egyben, aki fokozottabb mértékben gyökeredzik abban a szubjektív világban, mely egyéniségét képezi. A gyermek nem ismer tárgyi valóságot. Számára a csont nem bizonyos mészből és egyebekből álló szerves képződményt jelent, hanem a váz fogalmát, tehát merőben érzékletes valamit. Költők és gyermekek nem tudnak tárgyilagosak lenni. És ezért eredetiek.
*
Naponta megfordulok egy nagyvárosi bérházban, és mindannyiszor leküzdhetetlen szorongás fog el, egy hajszál híján belebetegszem abba, ami itt hat rám. Kétségbeeséssel tölt el a gondolat, hogy [460] nekem is itt kellene eltöltenem az életemet, és nem értem azokat az embereket, akik ezt természetesnek találják. Ez a bérház olyan, mint valami várbörtön. Nincs udvara, levegője, élettere. Az egész épületkomplexum olyan, mint valami kősziklába vájt katlan, amelynek falába lyukakat fúrtak, sűrűn egymás mellé, fölé és alá, hogy a rendelkezésre álló szegényes teret minél alaposabban és gazdaságosabban kihasználják. Minden egyes ilyen lyuk egy-egy lakás bejáratát képezi, amelyekből állandóan emberek mászkálnak ki-be, s amelyekből a legváltozatosabb hangok és zörejek szűrödnek ki, és olvadnak egyetlen óriási emberi méhkaptár jellegzetes zümmögésévé. Ha valaki vissza akar vonulni a többiek elől, egy-egy ilyen lyukba bújik bele. Egyebekben élete ott folyik a többiek szeme láttára, mert itt nem lehet elkülönülni, önmagunknak élni. Ha nem akarnak a lakásukban tartózkodni, a pár négyzetméternyi területre korlátozódott udvaron ütik fel a sátorfájukat, tíz-tizenöt család egyidejűleg, azok pedig, akik az emeleteken laknak, az úgynevezett teraszra ülnek ki, és ott is élik le a fél életüket, ott étkeznek, öltözködnek, vakaróznak, vasalnak, altatják, szoptatják kicsinyeiket, fogadják látogatóikat, olvasnak, szórakoznak, mint valami kirakatban vagy majomketrecben, mindenki szeme láttára.
Micsoda kétségbeejtő szegénység, vigasztalan nyomorúság! Mélységes részvétet, szánalmat érzek irántuk, és gyakran erős kísértést kell leküzdenem, hogy oda ne álljak egyik-másik elé, s el ne dicsekedjem neki, hogy nekem otthon, falun ehhez a majomketrechez képest valóságos királyságom volt, saját, százholdas réttel, erdővel, folyóval és a végtelen égboltozattal. Amint kiléptem a lakásom ajtaján, erre a virágos rétre léptem ki. Pár száz lépésre innét a Duna hömpölygött, annak partján pedig az erdő sötétlett üdén és titokzatosan. Minden rekettyebokor, útszéli pitypang ismerősként köszöntött itt. Lelkem állandóan a természettel és a végtelenséggel ölelkezett a legbensőségesebb frigyben. Csónakom is volt, biztosítva korlátlan mozgási szabadságomat. Egy szál úszónadrágban, mezítláb jártam-keltem egész nap. Rendszeresen hajnali három órakor, jóval napkelte előtt keltem fel, mert ilyenkor a természet sem alszik már, én pedig egy voltam a természettel, annak ritmusára éltem és lélegzettem. Még így is szégyenkezve dörzsölgettem ki szememből az álmot, mert a kakukkok, rigók, vadgalambok, szöcskék régen megelőztek már, a természet hajnali nászát ülte valami torkot és szívet szorongató, mámoros tobzódásban. A vizek, tavak az opálos hajnali derengésben mozdulatlanul szenderegtek, a fák súlyosakat lélegzettek, s a levegő ózontól volt terhes. Az alig térdig érőnek látszó fűben nyakig lucskos lett az ember a nehéz harmattól. Az olvadt ólomszerűen mozdulatlan víz tükre fölött egy-egy jókedvű potyka vetett bukfencet, vagy éhes csuka vetette magát hangos robajjal áldozata után.
Itt éltem, ebben a környezetben pillanatonként megüdvözülve, a boldogságom terhei alatt valósággal roskadozva, míg végül a sors ide nem vetett a városba, ahol minden csupa kő és aszfalt, kietlen, házi sivatag, amelyben csak egy-egy virágcserépnyi természetoázis tenyészik satnyán és betegen, az ember szíve is elszorul, ha látja. Percenként kétségbeesem és elkárhozom itt. Nem bírom ezt az atmoszférát, nem tudom megszokni, és nem értem azokat, akik ebben a világban elemükben érzik magukat. Ugyanúgy nem értem őket, ahogyan a szabadban született oroszlán nem érti az oroszlánketrec lakóját. S ha mindenáron mégis meg akarom érteni, csak azt gondolhatom, hogy ezek a városlakók már beleszülettek a rabságba, és a szabadság, mozgás, a lelki élettér igénye egyáltalán ki sem fejlődött bennük, vagy csak egészen elsatnyult, korcs alakban emlékezteti őket arra, hogy valamikor, talán az emberiség őskorában ők is szabad, emberhez méltó életet éltek.
Hazavágyom!… [461]