Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Németh Kálmán: Gyémántbölcsők

Vajon miféle fából van faragva a bukovinai bölcső? Gyertyánfából? Rózsafából? Vagy valami dúsan virágzó termőfából? Miből faragták, hogy benne tízszeres az áldás, és amíg egy emberpár itt megöregszik, addig némelyik tizennégyszer is ringat gyermeket a bukovinai szent bölcsőben. Ilyen bölcsőt én 1912-ben láttam először, amikor Barcsay Andor és Barcsay Adorján bukovinai székelyeket telepítettek Dévára és Csernakeresztúrra. Besztercén vitték keresztül a kedves karavánt. Az alsókülvárosi platánok alól pillantottam meg a kánikulai porban vágtató kétszáz kocsit. Mintha égig érő templomi füstölők alatt vágtatott volna át a városon a vihartól kísért, porfelhős csapat.
Milyen különösek voltak ezek az ernyős kocsik! Gyékény helyett háziszőttes, színes szőnyegből varrták a rögtönzött kocsisátort. Az ernyőre rá voltak kötözve kívül székek, bölcsők, bögrék, bokályok, aranyrámás szentképek. Hiszen belül a kocsiban kellett a hely a kicsinyeknek, akiknél szebb angyalt Murillo se tudna festeni. Mozgó kápolnának nézted volna a kocsit, ha nincs köztük II. Rákóczi Ferenc életnagyságú képe. Ahogy rázta a kocsi a fejedelmet, szinte életre kelt a villogó képüveg alatt. Mozgott, magyarázott. Mutogatta az irányt a jobb kezével. A kép kitárt bal keze rámájával együtt egy bölcső deszkáját kocogtatta. Az odakötött üres bölcső is ringott a sátoron, egy ütemre a fejedelemmel.
Kisdiák voltam, versenyt futottam a kocsihoz tartozó kiscsikókkal, és kíváncsian kérdeztem egy szekerestől:
– Bácsi, kérem, maguk a bölcsőt is viszik Magyarországra?
– Igen, visszük. Kell a bölcső, mert abban gyűl az erő.
Ezeket a szavakat én akkor éppen úgy nem értettem, mint ahogyan manapság nem is akarom érteni a beszédet, amikor az „egyke problémájáról” cikkezik egy rögzött agglegény. Vagy amikor régi, liberális korok újságcikkeit melegítik fel a „harmincmillió magyarról”. Nem tudom meghallgatni, mert a szép cikkeket olyan időben írták, amikor kivándorló magyaroktól roskadoztak a fiumei hajók. A cikkek annyira szépek, hogy 12 millió mindjárt el is olvadt a gyönyörűségtől. Mit használ a szép cikk, ha abban az időben nemcsak az olvasó szája maradt nyitva, hanem a kárpáti szorosokat is nyitva felejtették az idegen beözönlések számára.
A szaladástól kifáradtam aztán csak néztem, néztem az út közepéről ezt a lekefélt ruhájú, tiszta karavánt. Még csak nem is sejtettem, hogy valamikor papjuk leszek, és megértő szívek segítségével én fogom hazasegíteni Bukovinából a többi bölcsőt, hogy ezután ne Kanada, ne Bolívia és Brazília számára termelje gyümölcseit a dús virágú termőfa.
Tizennyolc év múlva lettem lakója a bukovinai medencének, az etelközi óriásbölcsőnek. Hadd mondjam el első megfigyeléseimet a bölcsőóriás kicsiny fiókáiról, a józseffalvi kis bölcsőkről, amelyeknek közelébe havas, lucskos téli estén érkeztem. Józseffalván olyan plébániát kaptam, amelyiknek nem volt már gazdája, és nem volt kitől átvenni. Nem volt a plébánián senki és semmi, csak egy ottfelejtett éhes farkaskutya. Ételt szimatolt a táskámban. Hozzám szegődött, és el is csalta a vacsorámat. Egy Mária-kép a rongált falon, ez volt a lelkészség egyetlen vagyona. De ez a kép már bölcsődal volt. Gyertyaszentelő Szűzmáriáját ábrázolta két gerlicével, amint a templomban megköszöni gyermekét. Fehér fátyolos asszonyalak, akire felnéz a szívére szorított két kis anya, két gerlicemadár.
Padlóhoz ragasztott gyertyám vibráló fényében mintha elevenkedni kezdene a két madár, és azt mondaná:
– Mária, mi áldozati madarak vagyunk, piros csőrű, rubinszemű kicsi ger[454]lék. Madárbörtönbe fogott a rideg galambárus, aki pénzért kínál minket véres áldozatokhoz. Ha fehér kezed elenged minket, akkor bizonnyal meghalunk. Sakterkéstől véres lesz a galambruha, piros vér hull a mentére. Elnémulunk, és nem lesz itt több gerlicebúgás. Úgy meg vagyunk ijedve, éppen, mint te, Isten gerlicéje, akinek most mondta el az öreg Simeon a jövendölését: „Hét tőr fogja átjárni a szívedet a Fiadért, akinek sokan ellene mondanak”…
– Meg vagy ijedve, érzik a melleden. Talán már hallod is Kaifás pincéjének patkányait cincogni a fiad körül. Mintha már tintába bukott volna a mi fehér tollunk, hogy egy új evangélista megírja vele új szenvedések történetét. Vigyázz reánk, fájdalmak édesanyja, mi is áldozatok vagyunk.
Le kellett volna feküdnöm, de párnám nem volt, csak a fejem alá húzott józseffalvi anyakönyvek. Kemény volt, nem tudtam elaludni a földön. Felültem, az anyakönyvet széjjelnyitottam, hogy alvás helyett a kétszáz évig magára hagyott hűséges bukovinai törzs történetével ismerkedjem. Az anyakönyvek mindent elárulnak a józseffalvi bölcsők múltjáról. Legfelül van a halottak könyve.
Akárhol ütöm fel a halottak könyvét, ez a furcsa szó ötlik szemembe: „dettó”… Mit jelent ez az átkozott szó, amelyik ezerszer is előfordul abban a rovatban, ahová a halál okát jegyzik?! Dettó!… Valami gyermekgyilkos ördög ez a dettó? Hernyó ez, vagy pedig kígyó? Rosszabb annál: torokgyík. A bukovinai virágos fának egyik férge a sok között. Apák, anyák hüvelykszorítója, lélekrázó gyötrelme. Üssük csak fel a könyvet találomra. Itt egymás után 79 „dettó” van a rovat vezetőszava, a diftéria alatt. Vagyis 79 gyermektemetés egymás után ugyanazon a héten a legkisebb magyar faluban. Hozzá még ez a falu csak felerészben volt magyar az alapításkor, s ezt a fél falut is kivándorlások és hazatelepítések úgy elsorvasztották, hogy egyik alkalommal mindössze 13 család maradt józseffalván! Igen ám, de a szent magyar bölcsők segítségével újból kinőtt a néhány családból a magyar falu. Másokat is magába olvasztott, és termőfa maradt ebben az orvos nélküli világban, bár hernyók, torokgyíkok ették, harapdálták. Nézzük most csupán ezt az egy ellenséget:
– 1867-től 75-ig, tehát 8 év alatt 113 magyar gyermeket ölt meg józseffalván csupán a torokgyík, holott a himlő is elvégezte a magáét. Nézzük csak a házszámok rovatát, hogy még jobban megijedjünk. A 38-as ház gazdája 3 gyermeket temet egyszerre, ugyanúgy a 182-es is. Erős János két fiút temet, másik két magyar gazda három-három fiút temet egyszerre. Márton Antaléknál két kis koporsó van a házban október 12-én. Péter Ferencéknél három gyermek fekszik halva, a hétéves Ágoston, a hatéves Szabina és a négyéves Katica. Két nap múlva ugyanaz a gazda temeti negyedik gyermekét, Joákimot.
Ijedten csapom be a halottak könyvét, és a születő gyermekek könyvét nyitom ki, valamint a családi kimutatások pecsétes könyvét, hogy meggyógyuljon a szívem. Üssük ezt is fel találomra, pl. a G betűnél. Nézzük csak: Gál Jánosnál 10 gyermek van, Gál Márkusnál 9, Gáspár Áronnál 10, Kató Ferencnél 8, Kató Lőrincnél 14, Küsmödi Lázárnál 8, Kovács Jánosnál 10, Kovács Györgynél és szomszédjánál egyenként 12, Kovács Sebestyénnél 9, Kőnig-Király Ferencnél 8, Márton Jánosnál 13, Mészáros Kelemennél 12, Mezei Alajosnál és Mezei Domokosnál 9-9, Pap Jánosnál 13. Egyenként 8-8 gyermek van a következő családapák neve alatt: Péter Ferenc, Péter Domokos, Péter Sebestyén, Péter József, Péter Mihály. Péter Pálnál már megint 9 a gyermekek száma, Péter Jánosnál 11, Péter Lőrincnél és Istvánnál 7-7, Szermán Andrásnál 12. Nézzük most a V betűt. Várda Jánosnál 9 gyermek van, fiánál, Várda Pongrácnál 12, Várda Antalnál 11, ifj. Várda Jánosnál 10, egy harmadik Várda Jánosnál 15, Várda Anta[455]léknál pedig 11 gyermek csüng a drága termőfán.
Ezt a könyvet is becsuktam. Aludni próbáltam, négyszáz kilométer volt mögöttem, de most már a kíváncsiságtól nem tudtam elaludni a padlón. Vártam a reggelt, amikor a vértetűtől és hernyótól rágott, fagyosszentek hidegeitől dermesztett és mégis virágos magyar fát meglátom. Az öblös torony alja a szoptató édesanyák helye a harangok alatt. Hiszen kisbaba ürügye alatt nem maradhat el a székely asszony, mert akkor Isten házát soha meg se láthatná. A karon ülő gyermekek innen is beléörvendkednek a pap szavába, aki azonban ilyenkor nem szokott farkasszemet nézni a publikummal, hogy:
– Vigyék ki, kérem, a gyermeket a templomból!
A miénkhez hasonló édes gyermekhullámot láttam Hadikfalván is. Kalákagyóntatásra mentem, és a zsongó kaptárzsivajt már a hegy alatt meghallottam. Éjfél is elmúlik, mire a templom négy sarkában lila stólával görnyedő papok el tudják őrölni a padokból kipúposodó piros búzáját a jó Istennek. A vén harangozó, a süket Gergely vigyáz a gyermekek szinte áttekinthetetlen seregére az ő házas nyolc fia segítségével. A vén góbé kezében pókhálószedő bot van, fiai pedig légycsapókkal fegyelmezik a nyüzsgő, aranyos bandát. Hogy mennyi szívvidámító tréfa születik, és mennyi bibliai madár csattog ebben az emberi berekben, arról most nem beszélek. Hiszen nem a Gyermekszáj című laprovatnak akarok én most anyagot adni. Célom más természetű, és hogy ennek a célnak mindjárt közelében legyek, azért hallgatóimat most a józseffalvi tűzhöz viszem. 144 égő bölcső drámai fényénél mutatom be a szülői szívhez szorított gyermekarcot. Hallgatóim már tudják, miképpen gyúlt meg rámájában a józseffalvi bölcsők felett vigyázó őrzőangyal. Nemcsak a bölcsőt hagyta cserben, de még azt is szemközt fröccsentette a forró ráma közül az üvegtörmelék, aki mentéskor a kisbabát a bölcsőből kiemelte. Ebben az időben a társfaluk nemcsak kenyeret hoztak nekünk, hanem névsorokat is: Például:
– Én, Lovász Miklós három hajléktalan gyereket kérek, Isten dicsőségére fölnevelném.
– Én, Ömböli János egy gyereket kérek, és egy léjánkát, református vagyok, de vallásában sem bántom.
Expresszlevélben erdélyi árvaházak összesen negyven gyermeket kértek, de majdnem olyan feleletet kaptam az égettektől, amilyet az andrásfalvi szekereseknek adtak:
– Inkább vegyék vissza a jó testvérek azt, amit adtak, csak azt ne kérjék el, ami a legdrágább nekünk Isten után, és amit az Isten vigasztalásnak meghagyott.
A szekeresek kudarcának tanúja volt dr. Paál Árpád, aki a tűz után két hetet töltött a falunk korma között. Élményéről cikket írt a nagyváradi Magyar Lapok 1939. június 25-i számában a következő cím alatt:
„Hit az Istenben és a gyermekben…”
„A jövő nemzedék iránti szeretet – mondja ő – mély gyökerű átöröklés és elpusztíthatatlan erkölcsi hagyomány józseffalván. Ez a nép századok óta folyton menekülő állapotban volt, a megpróbáltatás minden változata keresztülszántott rajtuk, s ők valami végső életösztönnel érezték mindig, hogy gyermekeikben van a jövendőjük. A szenvedések megacélozták őket, s a gyermekek iránti vágy és ragaszkodás gyöngéd lelkűekké, okos érzékenységűekké tette mindnyájukat. Ezért van bennük annyi bensőség és annyi hozzátapadás őseik emlékéhez, nyelvük, énekeik, imáik, ruhaviseletük, háziiparuk, munkakészségükhöz és becsületességük hagyományaihoz.”
Ebben a percben szeretném, ha a hangszóró valami csillagszóró is volna, és szövegillusztráció céljából hallgatóim szobájába tudnék küldeni bukovinai csillagot, gyermekszemet. Talán a kilencven kisbaba közül választanék csillagot, akikről az égés első órájában azt hittük, [456] hogy szénné váltak, mert eltűntek. A templomban találtam meg őket, amikor aranybatyu volt a hátamon, és a szentségtartóval meg a kelyhekkel szaladtam a szabadba. Csöndességben ott térdeltek, guggoltak a padok között, mint valami jámbor nyulacskák. Csöndesen viselkedtek a kicsik, mint később a többi kisbaba a nagyerdőben és a gránicon, amikor még menekültügyi alapon úgy szökdösött át a nép Magyarországra a téli sárban. Bizony, zavarban voltak a nagyok, mit is mondjanak papír nélkül a szigorú határvadászoknak. A négyéves picik feleltek reszkető arcocskával, hidegtől kicsípett orrocskával a szepegő öregek helyett:
– Menünk Magyarországba.
Péter János kicsi fiának két szép szemét szeretném közvetíteni abban a pillanatban, amikor hozza a Szent László képet az égő házból. Soha el nem felejtem. Lépdesett szaporán kifelé forró zsindelyszeg és parázs között. Nem is látott, hasáig ért a kép. A szentből és a gyermek meztelen lábából egy édesen futkosó kettősség állott össze. Megbetegedett, kornyadozott, az apja ölben hurcolta egyik orvostól a másikig:
– Gyógyítsák meg a kicsi fiamat, mert az olyan vót a tűzbe, mint a fürge méhecske. Nyolcszor szaladt be az égő házba, a szentképeket és a fényképeket is kihozta a falról.
Igen, gyermekei „szép szeméért” bontott nehéz időben és szinte a saját felelősségére vándorszárnyat a bukovinai magyarság. Megindult, mindent otthagyott, de még nem tudta, szívesen látott vendég lesz-e. A bölcső jövője, a gyermekjövő volt az a lelki korbács, amelyik már a hivatalos telepítés előtt rajzást csinált ölbe kapott gyermekeivel, akiknek magyar iskoláztatása nagyobb érték volt a szemében, mint a maga építette ház, a verejtékkel összeragasztott birtok, az ősi földdarab, az apai sír, a templom és a tájék, amelyikhez hozzászokott a szeme.
A józseffalvi teli bölcsőket egy hadirokkant székely bognár faragta, akivel kínos körülmények között ismerkedtem meg az odaérkezésem után való napon. Vasárnap volt. Ilyenkor a bölcsőcsináló nem farag, de nem is pihen, hanem madarat oktat. Foglyul ejtett szajkók nyelvét vágta fel. Minden mátyásmadárnak meg kellett tanulni egy magyar szót. Ha azt az egy szót megtanulta, akkor visszaengedte az erdőbe. A bognár műveleteiről nem tudtam, de elsétáltam a háza előtt, és olyan hangokra lettem figyelmes, mintha valakit fojtogatnának. Ijedten benyitok, hát egy mátyásmadarat vartyogtat a székely. Mikor meglát, restelkedve törüli véres kis ollóját a harisnyanadrághoz. Felegyenesedik. Akkor látom, hogy kalicka van a falon, és abban is három szajkó motyog nagy borzasan. Igen, ezek már tudtak beszélni. Egyik azt kiáltotta:
– Haza, haza, haza!
A másik kettő azt kiáltotta:
– Ország, ország, Magyarország!
Lám a szegény székely így verte el az élete mellől a halálfélelmet, hogy még az erdők madarát is egy magyar szóra tanította. Hogyne lett volna számára szent a bölcső, amelyikben az Istentől földre bocsátott magyar csöppség nem egy szóval, hanem százzal segít kiverni a fejéből törzse halálának, nyelve halálának gondolatát. A gyermekszem csillagok szépségével díszíti a szobáját. A gyermek tovább viszi az ő szenvedések között is diadalmas, magyar életét [457]