Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Pálos Károly: Újvidék kulturális múltja és jelene

Egy város jelentőségét és a nemzet életében vitt szerepét elsősorban kulturális célkitűzései, munkássága és azok az eredmények határozzák meg, amelyek az egyetemes nemzeti művelődés előrehaladásában javára megmérhetők. Az eredmény megítélésénél számos körülmény játszik közre: így elsősorban a nemzet történelmi küldetésének megvalósításáért folytatott harcai, a békés fejlődés lehetőségének határai, földrajzi és gazdasági elhelyezkedése, polgárainak egynyelvűsége, szóval mindazok a körülmények, amelyek elősegítik vagy hátráltatják az eredményes munkát.
Ha Újvidék történetét, életét ezek szerint a szempontok szerint mérlegeljük, meg kell állapítanunk, hogy olyan ütközőerők középpontjában és találkozásában állott évszázadokon keresztül, amelyek fejlődését nemcsak gátolták, hanem több ízben vissza is vetették.
A város területét már a honfoglaláskor birtokba vették a honfoglaló magyarok, de évszázadok kellettek ahhoz, hogy felismerjék e hely fontos szerepét, elsősorban mint a természetes határt képező Duna melletti végvár kelet felé mutató történelmi jelentőségét. Újvidék sorsa ezer éven át Pétervárad sorsával forrott össze. Először Pétervárad is volt a neve egészen addig, amíg a Duna másik felén lévő, IV. Béla oklevelében említett Pétervárad meg nem épült. Ekkor a bácskai oldalon lévő Pétervárad neve Ópétervárad lett. A bácskai Pétervárad, a mai Újvidék, Petur bántól, földesurától kapta nevét. IV. Béla király 1237-ből való oklevele szerint Tőrefi Péter (Petur bán) volt az, aki Gertrúd királynét, Béla anyját megölte. Ópéterváradból a mohácsi vész előtt Vásárosvárad lett a rév és piac forgalmas voltának kifejezésére.
Maga Pétervárad valószínűleg a tatárjárás után épült; 1351-ben már biztosan állott, mert az ez évből való királyi oklevelek úgy beszélnek róla, mint a péterváradi apátság váráról. A törökök elleni küzdelem megindulásával egyre emelkedett a vár jelentősége is. Mátyás király két ízben is megfordult itt; 1463-ban és 1475-ben. A várral azonban – bár jól tudta mindenki az országban, hogy mennyire fontos az ország védelme szempontjából – nem törődtek úgy, mint kellett volna. Csak 1494-ben került sor a vár benépesítésére és felszerelésére.
Ebben az időben Újvidék mai területén és határában kétségtelenül megállapítható módon magyarok laktak. A szlávságot, amelyet a honfoglaláskor kisebb-nagyobb csoportokban és településekben Délvidéken találtak, az államalkotó magyarság teljesen beolvasztotta magába, s a mohácsi vész idején itt színmagyar falvak voltak, mint Zajol, Csenej, Bivalyos, Baksa, Vásárosvárad, Mortályos, Pétervárad.
Ezek a virágzó magyar falvak a Bácskában volt más településekkel együtt a török veszedelemmel elpusztultak. Hiába szervezte Pétervárad védelmét a hős Tomory Pál, a déli részek főkapitánya, hiába mutatott rá az ingadozó és gyenge király előtt a vár megvédelmezéséhez fűződő fontos érdekekre, a király és irigy tanácsadói húzták-halogatták a kért segítség megküldését, amivel nemcsak ezeknek a déli részeknek, hanem az egész országnak sírját ásták meg. Beteljesedett a déli végek és így a Vásáros-váradban csírázó Újvidék sorsa is. Ami tegnap még élet volt, a török hordák romboló útjában üszőkké és rommá vált. Elnéptelenedtek a falvak, aki életben maradt, más vidékekre menekült: Bácska 150 esztendeig a hadak országútjává és egy virágzó, dicsőséges magyar múlt temetőjévé vált. A török megszállás esztendei alatt szó sem lehetett fejlődésről. Az állandó fosztogatás, sarcolás elriasztotta a lakosságot, s csak lassan kezdett ez a terület benépesedni a törökök által szorongatott és azok elől menekülő szerbekkel. 1570-ben már 70 házszám volt itt, de törökök is laktak e helyen; számukat azonban nem ismerjük, mert adót nem fizettek. 1699-ben a Péterváradi Sáncnak nevezett község lakossága 43 férfi és 18 fiú volt. Ebben a számban azonban nem voltak benn a granicsárok, mert csak a polgári lakosságot vették számba.
A törökök legyőzése és kiűzése után kezdődött meg a fejlődés. A szerbek három csoportban (1694, 1717-18, 1738), a németek pedig több kisebb és egy nagyobb csoportban (1738) jöttek a Péterváradi Sáncba, ahol békés életet találtak. Újvidék jelentősége egyre emelkedett, határőrvidéki főkapitányság rangjára emel[447]ték, lakosainak száma egyre emelkedett, s közöttük már egyre több magyart találunk, akik a Tisza vidékéről jöttek a délibb részekre.
A törökök végleges legyőzetése után a határőrvidék felszámolására is sor került. A Péterváradi Sánc mezőváros polgári lakói is kialakították polgári szervezeteiket, s egyre kívánatosabbá vált a polgárosítás. A városban volt granicsárok már 1743-ban kérték polgárosításukat, s törekvéseiket 1748-ban siker is koronázta: Mária Terézia a várost szab. kir. rangra emelte, s egyben az Újvidék nevet adta neki. A királynő a sziléziai háborúk céljaira a város által kölcsönadott 80 000 forintot földekben adta vissza, amelyet az 1749-ben tartott közgyűlés határozatai szerint felosztottak a város lakosai között. Természetesen ezeket a földeket szerbek és kis részben németek vásárolták meg, s a magyarság, amely anyagiakban és számban gyenge volt, nem jutott ősei földjén – földhöz.
Újvidék fejlődése a szab. kir. város címének részére való adományozásával indult meg. Olyan fejlődés volt ez, amelyhez foghatót alig találunk a magyar városok történetében. A török veszedelem elmúlta után a békés fejlődés esztendői, sőt évszázada köszöntött a városra. Ezek az idők az egyetértés, megértés és a nemzetiségek közötti teljes összhang jegyében teltek el, s a polgárság szeme előtt csak a város fejlődésének előmozdítására vonatkozó közös célkitűzés lebegett. A g. kel. szerb egyházközség levéltárában még ma is őriznek egy 1747-ből való iratot, amellyel az akkor még Pétervárad mezőváros lakói kötelezik magukat, hogy a gör. kel. szerb polgárok, akik akkor még a város lakosságának többségét képezték, ugyanolyan jogokban, szabadságban és mentességekben részesülnek, mint a város többi polgárai.
Újvidék – megalakulása óta – ipari és kereskedelmi város volt, s hamarosan Bács-Bodrog vármegye iparának és kereskedelmének székhelye lett. Éppen ipari és kereskedelmi jellege volt az a hajtóerő, amely minden téren való s így kulturális fejlődését is elindította és biztosította. Az ipar és kereskedelem egymagában is szélesebb látókört, nagyobb mozgékonyságot, élénkséget, haladó szellemiséget jelent, s így a fejlődés üteme is természetszerűleg gyorsabb volt, mint a nagyobb részben földművelő városokban. A fiatal város fejlődésének első útja az egyházközségek megalakulása volt. A r. kat. egyházközséget 1702-ben szervezték meg, és gondozását a Péterváradon lévő ferences kolostor egyik tagjára bízták. Ez a ferences atya vezette az anyakönyveket is, amelyek 1713-ig ma is megvannak. A péterváradi és belgrádi győzelmek után már nem volt semmi akadálya annak, hogy a plébániákat mindenütt megszervezzék, s így került sor 1718-ban a Péterváradi Sáncra is, amelynek első plébánosa Novajovszky András lett. A r. kat. hívők első temploma vályogból épült, s már építése idején szűknek bizonyult, amit az 1735. évi canonica visitatio (kánoni látogatás) is bizonyít, amely azt mondja a templomról: „A plébánia-templom részint téglákból, részint vályogból épült, félig-meddig düledezik, s már javításra sem alkalmas; ezért okvetlenül szükséges annak alapjából való újjáépítése.” A hívek azonban szegények voltak a templom építéséhez, s az új templomot csak úgy tudták felépíteni, hogy 1739-ben nagy számban jöttek katolikus, főleg német családok, s így megszaporodott azok száma, akikre a templom építésénél számítani lehetett. Az új templomot végre 1743-ban Fatachich Gábor kalocsai érsek felszentelhette. A város 100 lánc földet adott a plébánia céljaira. Az új templom ugyancsak hamar szűknek bizonyult, s 1786-ban az érseki bizottság már megállapította, hogy a templom nem felel meg a szükségletnek, és új telken új templom építését javasolta. A szabadságharc alatt, a város ágyúzásakor a templom részben leégett; két év múlva a tetőt újjáépítették, de az új templom – a mai templom – építését csak 1891-ben határozták el. Ma az Újvidéken élő kb. 36 000 katolikus hívőnek ezen a templomon kívül még a Darányi-telepi templom, a Rókus-kápolna és a Ferencesek kápolnája áll rendelkezésre.
A g. kel. szerb egyházközség szervezkedésének alapja I. Lipót diplomája, amely megengedi templomok építését és plébániák szervezését. A szerbség az 1694-ben történt tömeges letelepedés után már elég erőt érzett magában ahhoz, hogy a plébániát megszervezze 1700 körül. A szerb püspök egy ideig Szegeden lakott, és 1702 után költözött Újvidékre. Az átköltözés évét pontosan nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy 1708-ban Metohiacz Ist[448]ván püspök már itt lakott. A királyi kinevező okirat előbb említi bácsi és csak utána szegedi püspöknek, s 1731-ben Visarion Pavlović püspök már csak a bácsi püspökségre nyert megerősítést. 1722-ben Újvidéken tartották a szerbek kongresszusukat, ami azt bizonyítja, hogy központjuk már akkor is ez a város volt. A szerbeknek, akik a város legmódosabb lakosai voltak, 1735-ben már három templomuk volt, s 1767-ben már az ötödiket építették. Különösen díszes a Szent Györgyről nevezett székesegyház és az almási templom, amely a barokk építészet művészi alkotása. A városi közgyűlés a g. kel. egyházközség részére is 100 lánc földet adott az egyenlőség elve alapján.
Az örmény plébánia keletkezéséről a következőket olvassuk az egyházlátogatási jegyzőkönyvben: „Az Úr 1739. évében, augusztus havában, midőn a törökök Belgrádot már-már elfoglalták, mi, örmények Belgrádot elhagyva valamennyien futottunk a barbár seregek elől misszionáriusunk: Erzerumi Jakabbal, a velencei örmény kolostor szerzetesével együtt, s idejövet tanyát ütöttünk Újvidéken, Péterváradnak átellenében… 1743. október hóban összegyűltünk, és elhatároztuk, hogy külön templomot építünk magunknak, mely célból elküldöttük misszionáriusunkat: Jakab atyát Kalocsára Gábor érsekhez a templomépítésre való engedelem kieszközlése végett, kit megnyervén, paplaknak megvettünk 200 forintért egy háztelket, rajta ódon házikóval. 1744-ben Erzerumi Jakab páter visszatért kolostorába, Velencébe, helyébe a kolostor apátja Medjessy Tivadar erzsébetvárosi származású szerzetest küldötte hozzánk lelkészül. Ennek idejében, 1746-ban mi, örmények ismét tanácsra gyűltünk, és közös akarattal elhatároztuk templomunk felépítését a már beszerzett anyagokból. Május 4-én letettük az alapkövet, és ugyanaz évi 1746. november 27-én meg lőn áldva templomunk.” A templom 1849-ben a paplakkal együtt leégett, és sokáig romokban hevert, míg végre Trandafil Mária áldozatkészségéből újjáépült. Ma örmény szrt. kat. nincs Újvidéken.
Az újvidéki oroszok g. katolikusok. Felső-Magyarországból telepedtek le Bácskába. 1784-ben egyházközséget alakítanak. Sokáig nem tudtak templomot emelni, míg végre a város által adott telken és téglával 1820-ban letehették a templom alapkövét. Számuk kb. 1000.
Az evangélikusok a XIX. század első éveiben jöttek Újvidékre a szomszédos német és tót falvakból. 1802-ben tették az első lépéseket az egyházközség megszervezésére. 1811-ben már templomot építettek, és lelkészt választottak. Rengeteg kárt okozott a templomban az 1849. évi ágyúzás; a templomot közadakozásból állították helyre 1852-ben, később pedig a Gusztáv Adolf-alapból és adakozásból 1885-ben a jelenleg is fennálló új templomot építették. Számuk kb. 3800.
A reformátusok ugyancsak a XIX. század első éveiben kezdenek Újvidékre telepedni. A század első éveiben még csak 30 ref. család lakott a városban, de 1810-ben már 400 lelket találunk az újabb telepedés folytán. Templomuk 1849-ben ugyancsak elpusztult, s 1865-ben fejezték be az új templomot. Ma két templomuk van a reformátusoknak: egyik az Alkotmány utcában, a másik a Darányi-telepen. Számuk: 4300.
Zsidók már a XVII. század végén voltak Újvidéken. A XVIII. században valóságos autonómiát élveztek; évenként bírót választottak, aki peres ügyeiket intézte. A bíróválasztás és a saját bíráskodás 1848-ben szűnt meg. A hitközség egyre erősebb, egyre gazdagabb lett, tagjai élénk részt vittek a város életében. Az 1900-as években hatalmas imaházat építettek a kétszer újjáépített imaházuk helyett. Számuk: 3200.
Kezdetben a népiskolai oktatás is felekezeti alapon indult meg. A katolikus, g. kel., ,ref., ev. és izr. elemi iskolák egymást követték. Legelső adataink a r. kat. elemi iskolákról vannak; a rendelkezésre álló adatok szerint 1726-ban szerveztek r. kat. kántortanítói állást. A szerbek iskolaszervezésére vonatkozólag írott forrásunk nincs, de figyelembe véve azt a körülményt, hogy a város legrégibb és leggazdagabb lakói voltak, feltehető, hogy iskolájukat a katolikusokkal egy időben vagy őket megelőzőleg szervezték meg. A r. kat. iskola létszáma nemigen fejlődött, mert 1745-ben még mindig csak egy tanítója van. A szerb elemi iskoláról először 1748-ban hallunk, mikor Visarion Pavlović bácsi püspök a szerb iskolák részére a város határterületéből föld kihasítását kérte. Beadványából kitűnik, hogy a szerbeknek ebben az időben már több tanítójuk volt. A katolikus és szerb tanítók díjazására mégsem földet kaptak az egyházközségek, hanem pénzbeli segélyt [449] a város pénztárából. Később, 1765-ben a katolikusoknak már két tanítója van: az egyik német, a másik sokác. A sokác tanító a sekrestyési teendőket is ellátta, mert fizetése csak évi 35 forint volt, amelyen kívül csak lakást kapott, de az egyben iskola céljaira szolgált. Ezenkívül stoláris jövedelme is volt, s a tanulók is fizettek a tanításért: az abc-t tanulók havi 12 krajcárt, a latint tanulók (sokác-latin iskola) havonta 24 krajcárt, míg az írni-olvasni tanulók havi 17 krajcárt. A sekrestyési teendők ellátásáért évi 30 forint készpénzt kapott a tanító a templom pénztárból. A német tanító 50 forint készpénzt és 6 öl fát kapott, s ezenkívül megillették a stoláris jövedelmek. A szerbeknek 1775-ben három tanítójuk volt; két tanító évi 150-150 forintot, egy tanító pedig, aki a latin iskolát vezette, évi 200 forint fizetést kapott. A sokác-latin tanító tanította a magyar gyermekeket is. Mária Terézia „Ratio Educatonis”-a semmi változást nem jelentett a tanítás terén, mert a népiskolai oktatás fejlett volt már évekkel előbb.
A reformátusok 1802. évi májusában kérelmezték a tanítói állás megszervezésének engedélyezését, mire az engedélyt meg is kapták, és iskolát építettek. 1806-ban újra kérelmezték egy prédikátori és egy iskolamesteri állás engedélyezését, ami arra mutat, hogy első iskolájuk magániskola lehetett.
Az evangélikusok 1809-ben kérték a városi tanács engedélyét prédikátori és tanítói állás rendszeresítéséhez. Az egyházközség szegénysége miatt azonban csak 1826-ban került sor ev. iskola szervezésére; addig a református iskolát használták.
Alig hogy a városszervezés megtörtént, a város képviselő-testülete azonnal megindította a tárgyalásokat a piaristákkal és Ferenc-rendiekkel egy Újvidéken felállítandó gimnázium ügyében. A város kérelmét a helytartótanács elutasította, míg végre 1788-ban a szabadkai gimnáziumot Újvidékre helyezték. A város azonban mindössze évi 400 forinttal járult az iskola fenntartásához, s így az 1794-ben a hatosztályos gimnáziumból kisgimnáziummá alakult át. A hozzájárulást azonban nem fizette rendesen a város, aminek az lett a következménye, hogy a helytartótanács a már 1818-ban megnyílt szerb gimnáziumra való hivatkozással beszüntette az intézet működését, s így a város gimnázium nélkül maradt. Hosszas küzdelem után, 1873-ban nyithatta meg a városban újra kapuit a királyi katolikus főgimnázium.
1806-ban ún. főelemi iskolákat kellett szervezni a városoknak, s ezen rendelkezés alapján három katolikus és három g. kel. tanítói állást szerveztek Újvidéken. Ez az iskola három osztályból állott, s azok a tanulók, akik tanulmányaikat folytatni akarták, a II. osztály elvégzése után gimnáziumba mehettek, míg a kereskedő és iparos pályára készülőknek el kellett végezniük a III. osztályt is.
A szerb gimnázium Sava Vuković, jómódú szerb polgár 10 000 forintos adományának köszönheti létét. Az alapítólevél aláírásának évében, 1815-ben már 42 000 forint állott rendelkezésre, s így semmi akadálya nem volt annak, hogy 1816-ban a gimnázium első három osztálya megnyíljék. A magyar nyelvet csak 1826 óta tanították. Az iskolát 1865-ben kibővítették nyolcosztályúvá. Az államsegélyt 1871-ben megszüntette a kormány, mert a szerbek nem fogadták el a kormánynak azt a kikötését, hogy a tantervet jóváhagyás végett fel kell terjeszteniük, és a kormány a segély arányában tanerőket nevezhet ki az iskolához.
A városban lakó görögök 1783-ban megnyitották a görög-hellén iskolát, amely tanuló hiányában 1873-ban megszűnt.
A kiegyezés után fokozatos fejlődésnek indult a város. A Miasszonyunkról elnevezett iskolanővérek 1878-ban kezdték meg működésüket, és az elemi iskolán kívül polgári iskolát is tartottak fenn. Az állami polgári leányiskola 1876-ban nyílt meg. Kísérleteztek reáliskolával is 1857-ben, de a városi közgyűlés 1861-ben megszüntette. Később mint német tanítási nyelvű iskola megkezdte működését, de Trefort miniszter a katolikus gimnázium megnyílta után működését megszüntette. A polgári fiúiskola 1885-ben, a felsőkereskedelmi iskola 1887-ben nyílt meg. Szinte ugrásszerűen emelkedik az iskolák száma, mert megköveteli azt a város nagyarányú fejlődése és fellendülése. Jellemző erre a fejlődésre, hogy a visszacsatolás előtt fiú- és leánygimnázium, női tanítóképző, polgári iskola, ipari középiskola, női ipariskola stb. működött Újvidéken. Ezekben az iskolákban a tanítási nyelv a megszállás évei alatt szerb volt: a város közel 30 000 főnyi magyar lakos[450]sága nem taníttathatta gyermekeit anyanyelvén.
A m. kir. kormánynak az volt a törekvése, hogy a város fejlődésének ütemét minden vonalon megtartsa, s ha lehet, erősítse. Ha ez a törekvése a háborús nehézségek következtében a városépítés terén nem is sikerült az elgondolások szerint, kulturális téren nemcsak tartani, hanem bővíteni is tudta az iskolaügyi szervezetet.
A magyar iskolaügyi programban a többletet a m. kir. középfokú gazdasági tanintézet, a Délvidéki Konzervatórium és a Keleti Kereskedelmi Főiskola jelenti. A középfokú tanintézet látogatottsága azt mutatja, hogy a m. kir. kormány a szükségleteket jó érzékkel ismerte fel, s ennek figyelembevételével szervezte meg az oktatásügyet.
A Délvidéki Konzervatórium a várost nemcsak a Délvidék, hanem messze vidék zenei életének középpontjává teszi. A Konzervatóriumból mint éltető központból fejlődött ki az Újvidéki Filharmónia, az Újvidéki Kórus és az Újvidéki Vonósnégyes, amelyek mindegyike a nagy nyilvánosság előtt tett tanúságot a város fejlett és értékes zene- és énekkultúrájáról.
A Keleti Kereskedelmi Főiskola hazánk egyetlen ilyen intézete, s egyben utóda a megszűnt Keleti Akadémiának. A keresztény ifjúság kereskedelmi pályára való nevelésének rendkívül fontos intézménye. Nem véletlen, hogy Újvidéken állította fel a Főiskolát a m. kir. kormány, hanem annak a megfontolásnak következménye, hogy a Keleti Kereskedelmi Főiskolát alkalmasabb helyen, mint Kelet és Nyugat találkozópontján, a legélénkebb vidéki ipari és kereskedelmi városban felállítani nem lehetett. A Főiskola megszervezése jogos büszkeséggel tölti el a város polgárságát, s egyben biztató reménnyel a további fejlődést illetőleg.
Ezeken az intézeteken kívül meg kell említenünk a közép- és középfokú iskolákat, amelyek Délvidék visszafoglalása óta működnek. Ilyenek a magyar fiúgimnázium, a magyar leánygimnázium, az állami (fiú) tanítóképző intézet, a szerb koedukált gimnázium; mint régi iskola működik a női ipariskola (ma már 4 középiskolás előképzettséget kíván), az ipari középiskola, a polgári és elemi iskolák. A közel negyedszázados szerb uralom alatt négy elemi iskola épült; a középiskolák pedig ósdi épületekben, korszerűtlen berendezéssel működtek.
A sajtó már korán megkezdte működését. Kauliczi és Stefanović nyomdászok már 1790-ben kértek engedélyt nyomda felállítására. Tervük nem valósult meg, s 1796-ban Jankovich János állította fel nyomdáját, amely egészen haláláig jó sikerrel működött. A második nyomdát a Kanliczi testvérek állították fel 1843-ban, s a XIX. század utolsó éveiben a nyomdák száma már hat volt, amely ma már tizennégyre emelkedett. Természetesen a nyomdák számának emelkedése maga után vonta a sajtótermékek szaporodását is. Különösen megemlítendő az Uránia, a Deutsches Volksblatt nyomdája és a Közigazgatási nyomda, amelyek nagyszerű berendezésükkel bármely nagyvárosi nyomdával kiállják a versenyt. Az első magyar lap Újvidék címmel 1875-ben jelent meg – előbb Frankl István, majd Zahnbauer Ágoston szerkesztésében. Az Újvidéki Hírlap 1891-ben indult s 1905-ben szűnt meg. Ekkor alapította gróf Teleky Árvéd a Határőrt. Az Újvidéki Közlöny, társadalmi lap és a Törvényház jogi szaklap érdemelnek még említést. A legrégibb német lap a Neusatzer Kreisblatt, amelyet Fuchs Ignác alapított 1857-ben, s amely 1861-ben a Neusatzer Localblatt címet vette fel. Utóda a Bács-Bodroger Presse lett; egy ideig megjelent a Neusatzer Zeitung c. lap is. A szerbeknek ugyancsak erős sajtójuk volt s különös figyelmet érdemel a Letopis c. szépirodalmi folyóiratuk, amely közel egy évszázadon keresztül állott a szerb közművelődési törekvések szolgálatában. Általában mint tapasztalati tényt leszögezhetjük, hogy a kisebbségi sajtó mindig erősebb volt, mint az uralkodó nemzetiség sajtója: így a megszállás alatt a szerb helyi sajtó visszafejlődött, viszont a magyar és német sajtó megerősödött; ma pedig a szerb helyi sajtó erősebb, mint a magyar sajtó, mert a megszállás alatt Belgrád, ma pedig Budapest sajtója konkurál a helyi sajtóval. Magyar napilap ma a Reggeli Újság, hetilap az Új Nép német napilap a Deutsches Volksblatt s mellette három hetilap jelenik meg, míg a szerbek Nova Pošta címmel egy napilapot és két hetilapot mondhatnak magukénak.
A kulturális szükségletek kielégítésében jelentős szerepet játszottak a társadalmi egyesületek. Különös jelentőségre [451] emelkedtek ezek a magyar egyesületek a megszállás évei alatt, amikor a magyar nyelv, a magyar öntudat, a magyar lelkiség szigetei és erődei voltak egyesületeink. Az 1875-ben alakult Magyar Kaszinó, a Polgári Magyar Daloskör, a Beltéri és Külső Katolikus Kör, a Református Olvasókör, a Darányi Telepi Gazda- és Olvasókör, a Katolikus Jótékony Nőegylet stb. mindmegannyi erőtelepei voltak a kisebbségi kenyéren élő magyarságnak, a magyar érzésnek, a magyar gondolatnak és törekvéseknek. A megszállás utolsó esztendejében alakult meg a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség, amely a megszállás alatt élő magyarság egyetemének kulturális képviseleteként működött, s amely ma már számos osztályában a Délvidéken és a Horvátországban és Bánátban élő magyarság úgyszólván minden életmegnyilvánulására kiterjedő érdekképviseleti szerve, gazdasági, kulturális, szociális, nemzetvédelmi, nevelési stb. érdekeinek védelmezője, szórványkutató munkája pedig általános elismerést kiváltó, rendkívüli értéket jelent.
A németség hasonló szervezete a Volksbund helyi fiókja, amely az itt élő németséget szoros egységbe fogja össze a népi öntudat és művelődés, a gazdasági és szociális érdekvédelem szoros szálaival.
A szerbek kulturális szervezete a leggazdagabb hasonló célú egyesület az egész országban. Vagyona több millió pengő, s a több mint 100 éves Matica széleskörű működést fejtett és fejt ki ma is. A Szerb Maticát 1826-ban alapította Hadzsics János, írói néven Miloš Svetić. Kezdetben Pesten működött, de mivel a szerbség központja Újvidéken volt, hosszas huzavona után, 1851. aug. 15-e óta Újvidék lett a székhelye, ahol 1864-ben tartotta első közgyűlését. Működése nemcsak a délvidéki szerbek művelődésére volt befolyással, hanem a szerbiai szerbség kulturális, irodalmi életére is. Folyóiratuk, a Letopis egészen elsőrendű s irodalmi értékű volt, s a Matica munkájában a szerbségnek sok kulturális törekvése nyert megvalósulást.
A Matica könyvtára 40 000 kötetes, képtára a szerb festőművészet értékeit vonultatja fel, vagyona pedig szinte korlátlan lehetőségeket nyújt a kulturális törekvések megvalósítására.
Meg kell emlékeznem az iskolán kívüli Népművelési Bizottság munkájáról is. Ez a munka nemcsak analfabéta-tanfolyamokat, egy-két liceális előadást jelent, hanem szerencsés szervezése folytán a magasabb kulturális törekvések letéteményese és hordozója is. Minden művészi esemény a Népművelési Bizottság közreműködésével és irányításával megy végbe, ami által az egységes irányítást és szervezettséget tettük lehetővé kulturális téren. A 450 hallgatóval rendelkező téli szabadegyetem, a jól sikerült rendezések egész sora igazolja és fémjelzi ezt a munkát, amely nem áll meg az elért sikereknél, hanem változatlan erővel folytatja egyre növekvő feladatai megoldását. Ez a munka más szervezeteket is hasonló munkásságra ösztönöz, és ennek a tételnek eredményét látjuk megvalósítva a Baross Szövetség helyi fiókja és a Keleti Kereskedelmi Főiskola közös rendezésében lezajlott Nyári Szabadegyetemben, amelynek nagy sikere egy kultúrváros nagy élni akarását bizonyítja.
Súlyos kérdése a városnak a színházkérdés. A város közgyűlése már 1903-ban elhatározta színház építését, azonban az építés közbejött akadályok miatt elodázódott. A Dungyerszky-színházban, az Erzsébet szálló udvarán leginkább szerb nyelvű előadásokat tartott a Szerb Nemzeti Színház, de helyet kapott a magyar színművészet is. A színház építését a világháború elodázta, s jelenleg a Leventeotthon nagyterme szolgál színház céljaira, amely befogadóképességét tekintve (1056 személy) ugyan megfelelne színház céljaira, de egyébként csak szükségmegoldásként fogadható el. Ma nem lehet szó színház építéséről, bár egymillió pengője van a városnak a színházalapban.
Az énekkultúrát az 50 éves Cecília Egyházi Énekkar, az Újvidéki Kórus, a Polgári Magvar Daloskör és a Szerb Püspöki Énekkar képviselik a városban.
A városban több könyvtár áll a közönség rendelkezésére. Legnagyobb a Matica már említett könyvtára; a városnak két kölcsönkönyvtára van: egyik a Darányi-telepen, a másik pedig, amely most nyílt meg 3000 kötet modern művel, az Andrássy utcai városi bérházban. Ez a közkönyvtár 7 helyiségből áll felnőttek és az ifjúság részére szánt olvasótermekkel, korszerű berendezésével és felszereléssel. Meg kell említenünk még a Magyar Kaszinó Könyvtárát, amely a megszállás alatt egyetlen magyar könyvtárként működött. Könyvállománya 4000 kötet. A né[452]metségnek ugyancsak van kölcsönkönyvtára.
A város sportkultúrája a Levente-egyesület és a sportegyesületek munkájában mutat biztató fejlődést. Most még a kezdetnél tartunk, de a tenisz, labdarúgás, ökölvívás, evezés, atlétika, asztalitenisz s egyéb sportágakban eddig elért eredmények biztató ígéretet jelentenek a nagyobb arányú fejlődés felé.
Újvidék kulturális célkitűzése: a háromnemzetiségű város kulturális erőinek összefogása, az egyetemes nemzeti kultúrába való beillesztése – a nemzetiségek kulturális törekvéseinek tiszteletben tartása mellett. Ez a kis tanulmány egyszerű beszámoló akar lenni a múltról és a jelen kulturális munkájáról, de a számvetés, a megtett útra való visszatekintés egyben erőt ad a problémák tömegének megoldására is. Sok feladat vár ránk, lankadatlanul dolgozunk, hogy városunk kulturális életét az apostolok hitével és a hivatástudat meggyőző erejével minél előbbre vigyük.