Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

Egyedül vagyok, nincsenek mellettem, csak az írásaim. De mellettem vannak-e? Szétszórtam őket folyóiratokban; egyik-másik a nyomdába se jutott el; úgy jártam velük, mint Krőzus, a líd király, aki elszélesztette szövetségeseit, hogy majd összehívja őket tavaszra, ha a perzsák ellen indul; azután nem ő indult ellenük, hanem azok ütöttek rajt, s ő ott szorult Szardészben sereg és szövetséges híján. – Ki ez az ember? Mit csinált már? Mire támaszkodik, hogy így mer beszélni? – kérdik, akiknek érdekük, hogy ne ismerjék, amit ismernek. S én itt állok magam, szorongatottan, s közben húsz kötet írásom szunnyad szétszórtan, téli szálláson. Sikerül-e utolsó órában összeszednem őket? „Ami jó, kiszemelgeti az idő – gondoltam régen. – Nem szebb-e inkognitóban élni itt a földön, s úgy hagyni a küszöbön kincseinket, hogy akkor bontogassák ki, amikor mi magunk messze vagyunk.” Műveket akartam itt hagyni, s a horatiusi évekre bíztam, válogassák ki, mi gyémánt, mi hamu. Ma már nem becsülöm ennyire a tökéletességet. Vagy ha úgy tetszik, jobban szeretem küzdőteremet s az ügyet, mely sorsom lett, semhogy tökéletlenségemet szégyellném. Azt szeretném, ha hitelem volna, s ha hatni tudnék.

A Tanú megindulása után csakhamar hiányát éreztem könyveimnek; ha sánták, félszeműek, csak itt lennének mögöttem valamennyien! Elkészítettem katalógusokat, könyvekbe, dandárokba osztottam őket, valami kis előszót is írtam az egész elé, mely kijelölje helyüket abban a hadmenetben, amelynek élére a Tanú hágott. Ez az előszó itt van előttem, s hogy olvasom, úgy érzem, ki kell bővítenem. A műveknek van szükségük erre a bővebb előszóra? Nekem.

Írásaim elkészültek, de közben én is elkészültem; műveimnek megvan a külön értelmük, de miközben írtam őket, én magam is mű lettem, értelmet nyertem – fölöttük is. A csillagok békésen ülnek az égen, meghonosodva fénykörükben s elhagyottságukban, de jön a tekintet, vonalakat húz köztük, és ábrákat, csillagképeket rajzol beléjük. Amíg írtam, csak azt láttam, amit írtam; most, hogy visszatekintek a sokféle írásra, felismerem a csillagképet. Nem csillagok halmaza ez a sorozat, hanem kerék, rúd, [707] szekér, Göncölszekér; ennek az előszónak kell megmutatnia, hogy merre mutat a rúdja.

2.

Nem szeretem az önéletrajzi regényeket. Önéletrajzi regény: egy négyzet bor, egy centiméter papír. Az életnek eggyel több dimenziója van, mint a regénynek; az az élet, mely a regénybe fér – az életnek csak egy felülete. A mások életéből elég egy felület, magaméból – kevés. Egy ember vagyok, de egy ember több regényalak, s keveset tud az magáról, aki regényeinek maga mer hőse lenni.

Az én könyvem nem lesz önéletrajzi regény. Hiába szánnám el magam, hogy minden titkomat meggyónjam, vallomásaim éppoly önkényesen állnának énhelyettem, mint füllentéseim. A lélek mély és bonyolult, belevethetek egy csóvát, mereszthetem titkai felé a szemem – egyetlen műben sosem mutathatom fel magam: a természetet. De az ember nemcsak természet; vállalkozás is. A hajszálcsövek, melyekben élete kering, kikutathatatlanok, de a kútfő, melyen át ez az élet kitör, látható, hallható. Van az ember, és van a szerep, melyet vállalni tud. Az egyik csupa takart mélység, a másik csupa világ felé fordított felület, és mindkettő mi vagyunk.

Ez a könyvvé dagadt előszó nem az emberi mélységet kutatja. Egy vállalkozás története ez, az első szemhunyorgató mozdulatoktól, mellyel a valóság fényébe lépő ember körültekint, a sorsdöntő szerepvállalásig. Hogy ki vagyok, ott lappang szófűzésemben, képeimben, haragom és gyengédségem dobbanásaiban; hogy mi lettem az értékek ege alatt és az emberek indulatai közt: arról szóljon ez a műveimet keretező könyv.

Aki arra kíváncsi, hogy milyen gyöngéit fedeztem fel mint gyermek szüleimnek, s nemi felvilágosulása emlékeit az enyémmel akarja összehasonlítani, adjon fel minden reményt. Ez az életrajz nem erről szól. A gyermekkor, a „vallomások” vadászterülete már mögöttünk is van; ott kezdem elbeszélésemet álom és férfikor határpászmáján, ahol képzelet nem pótolja többé a tetteket. Körülbelül huszonkét éves vagyok, egy fa alatt aludtam, s ébresztenek.

3.

Félreért, aki a serdülőkor izgatott álmodozásaira gondol. Orvostanhallgató voltam: ott baktattam katonaposztóból szabott bekecsemben a klinika, a menza, az egyetemi könyvtár és a múzeumkert közt; boncoltam, és betegeket kopogtattam, volt két tanítványom, este barátommal, a szocialista női szabóval vitatkoztam, akinek a háború utáni tisztviselő-szegénységben lakásunk nagyobb felét kiadtuk. Hogy anyám mosogatás közben ne [708] zsörtölődjék, én törölgettem; helyette egyszer-máskor a varrodabéli lányok álltak a dézsa mellé, s munkaidő után kiszöktünk a Városligetbe. Nagyon is konkrét környezet volt ez, mégis ha összehasonlítom azzal, ami utána jött ennek a korszakomnak, érzem, más a világítása, hiányzik fölüle a valóság fénye.

Az ember akkor „ébred fel”, amikor az élet rávezeti, hogy mit kezdjen az erejével. Az erő, amely nem érzi maga körül a bontakozó szerepet, álomszerűvé teszi az életet. Azóta is abból élek, amit ezekben a tétova esztendőkben szereztem; gazdagabb, „tehetségesebb” voltam, mint ma, s mégis mintha egy láthatatlan tojáshéjban éltem volna, melyről nem tudtam, hogy fog felpattanni. A szívtompulatokat gondosan kirajzoltam dermográfommal a szegény klinikai beteg mellére; de nem tudtam elképzelni, hogy valaha igazi orvos legyek, aki reggeli vándorútján noteszéből sorra kipipázza az előjegyzett betegeket. A városligeti padon vagy az álmokul előkészített svábhegyi sétán egyszerre egész megfoghatatlannak tűnt fel, hogy is kerülök ide, s mért szorítom az arcom egy idegen archoz. Rengeteget írtam, hetek alatt kész műveket – köztük olyat is, mint a Horváthné meghal, melyben Osváth később az életszerűséget és életismeretet dicsérte meg, de ez is véletlen volt, s ezek a „realizmus ökonómiáját” bizonyító művek, királydrámák és verses regények közt magzottak fel, melyekben Jágó és Werther egészen jól megfértek egymás mellett.

Fogalmam sem volt, hogy mit érek; egyáltalában érek-e valamit. A tanárok és kartársak értelmi színvonala ki-kilobbantotta dölyföm és megvetésem. Egy-egy versem írásmámorából kikelve úgy éreztem, hogy a kor nagy költője leszek, s el tudtam képzelni, hogy egy nap valami olyasmi történik velem, amiből a nők az álruhás Dionüszoszra ismernek lyukas kalapom és szürke bekecsem alatt. De mi az a valami? És megtörténik-e csakugyan? Nem volt semmiféle méretem magamhoz. A vizsgáimra alig készültem, és jó eredménnyel tettem le őket. De ugyanakkor meg voltam győződve, hogy semmit sem tudok igazán. Íróféle embert nem ismertem, s volt valami homályos sejtelmem, hogy amit írok, csak afféle fűzfapoétaság. Az embereket meg-megtudtam fogni egy-egy percemben, de alig volt valami igazi, méltó kapcsolatom velük. A szocialista női szabó, aki Erdélyben csaknem miniszter lett, nagy jövőt jósolt vitáink alapján, de az apám, aki mégiscsak tanár volt, s hét év után akkoriban került haza Szibériából, a monkini börtönből, nem titkolta, hogy csalódott bennem: nem voltam neki elég férfi, sem elég életrevaló.

A gazdaságnak ebben a tájékozatlanságában egyre jobban elvadultam. A céltalan erő ellenem fordult; ideges félelmek szorongattak; a társaságban félszeg lettem, majd indokolatlanul fel[709]horkantam. El-elmaradtam az előadásokról, nekivágtam a budai hegyeknek, s összetörve hevertem órák hosszat a Hárshegy valamelyik elhagyottabb szegletén; a melankólia partján. Tizennyolc éves koromban mintaképe voltam az „úrifiúnak”. Amikor kommün után a reálban kék ruhámban halványan tanár- és diákbíráim elé léptem, hogy május elsejei beszédemért feleljek, nem is kellett védekeznem, ők kértek bocsánatot, megvédett a megjelenésem. Ez az izgatott négy-öt év átalakított. Elhanyagolt voltam, ritka szakállam és szemem árkai ákom-bákomokat írtak túlságosan fiatalos arcomba, szegénységemnél, rossz táplálkozásomnál is jobban megviselt a gyötrődő tehetetlenség. Öngyilkosságra gondoltam, de magam is tudtam, hogy csak valami hangulat-logikai kényszerűségből gondolok rá – ragaszkodtam az életemhez, nem is az életemhez, a jövőmhöz, s meg voltam győződve, hogy történnie kell valaminek, ami ennek az elátkozottságnak a varázslatát megtöri. De hát mi történhetett?

4.

Igazán nem úgy festettem akkortájt, mint akit életrevaló lányok vőlegényül szemelnek ki. Aki kiszemelt, nem is engem szeretett meg, hanem a rólam való emlékeit. Amikor egy gödöllői nyár színei közt megismertük egymást, Ella tizenhárom éves volt, én tizenhét. Életemben egyszer mentem át a képzeletnek azon a betegségén, aminek Proust rajzolta a szerelmet ilyen fiatalon, s egy tizenhárom éves lánynak az ürügyén. Ő jóval okosabb és főleg asszonyosabb volt a koránál, de azért nem sokat érthetett meg abból az őrültségből, amellyel mint egy bozóttal, szökdécselő bakfis-útjait körülfontam. Eleinte hízelgett neki, később bosszantotta. Még idejében elszakadtunk; mi Pestre költöztünk, ők Győrbe, három-négy évig nem láttuk egymást. Azok közül a természetek közül való, akik éppen mert maguk alakítják az életüket, mint valami szerzeményhez ragaszkodnak ahhoz, amit megéltek. Sokat forgott emberek közt s mint üzletben felnőtt lány kitanulta az embertermészet valószínűség-számítását. A velem áttorzsalkodott idő, különc viselkedésem, szokatlan szokásaim emléke mint nyugtalanító idegen test ékelődött ebbe a reális tapasztalathímesbe, s a maradék leányérzelmesség, mely nőkben olyan szépen megfér a gyakorlati érzékkel, a rólam való egyre talányosabbá vált képeket kezdte körülgubózni. Afféle intellektuális betegsége lettem neki, ha úgy tetszik: nemesebb része. Amikor Gödöllőn – látogatóban emlékeinknél – 1923 nyarán újra találkoztunk, félig-meddig menyasszony volt – s egy délután elég volt, hogy a vőlegényjelöltjét menessze.

Engem meghatott ez a ragaszkodás; valami kis igazságszolgáltatás-félét is láttam benne. Az ember javíthatatlan szimbolikus. Most mintha az Élet állt volna az én pártomra, a láthatatlan, [710] húsos fejű ellenfelekkel – a minden téren való „vőlegényekkel” szemben – elismerve bennem is lappangó értékeket. Amikor megismertük egymást, ő kis vendéglőslány volt, én jómódú úrifiú. Azóta a mi házunk elúszott, a nadrágjaim buggyosak lettek térdben, az apám kifordított ruhái pötyögtek rajtam; ő viszont a jólét, a könnyelműség és egészség fényében lépett elém, Rubens asszonyai lehettek ilyenek tizennyolc éves korukban. A gödöllői találkozót levelek özöne követte, ő elég konkrét dolgokat írt – életéről s olykor a mi jövendő életünkről is. Ezekkel az idilli részletekkel szemben én a hála általános pátoszába menekültem; egy Jávában élő unokafivéremről írtam, majd az után megyek ki doktornak, s megígértem, hét év múlva legkésőbb egymásé leszünk.

Minden megváltozott, amikor Elláék váratlanul Pestre kerültek. A stilisztika nem védett meg többé a magam s az ő elhasználatlan ifjúsága ellen. Egyre kevesebbet terveztünk, és egyre többet tettünk. Ellának mostohája volt, megszokta az önállóságot nemcsak maga, hanem a húga helyett is. Az apja nem akart hallani se rólam; eggyel több ok, hogy dacoljon vele. Énnekem az utolsó szigorlataimra kellett volna készülni, de a szigorlatok itt nagyon keveset számítottak, festőóra ürügyén a hegyekbe csatangoltunk, s ha nem ment másképp, a szegény nagymamát levegőztettük este a Margitsziget valamelyik padján.

Nem lehetett panasz a tempó ellen, szigorlat előtti délután (három-négy napom maradt az egyes vizsgák közt) Ella fölvert a könyv mellől, éjfélig ott szorongtunk a vendéglő föld alatti labirintusában, hajnalban a feketekávéval felizgatott agyam szinte fényképezte az oldalakat, s délután alig ünnepeltük meg a vizsgai győzelmet, már egy családi vihar közepén álltunk. Ez nem volt már „álom” – egyre veszedelmesebb játék volt rokonokkal, vérrel, veszéllyel, a szerelemben lappangó gyűlölettel, sőt nem is egyszer a halállal. Megsoványodtunk, égtünk, s áttámolyogtunk helyzeteken, melyeken igazán csak vakok lábalhattak át. Jáváról és a hét évről nem volt szó többé. Ella apja, aki ismerte a lányát s az életet, meghátrált, és beleegyezett, hogy eljegyezkedjünk. A házasság itt volt előttünk, bár egyelőre csak az elszántságom és a huszonnégy évem volt meg hozzá – semmi más.

A megélhetés szorongása bele-belenyilallt szilaj boldogságunkba. Mit csináljak? Menjek el vidékre? Amióta Elláék Pestre költöztek, egy sort sem írtam, a verses regények úgy elpárologtak, mint reggeli zuhany után az álom. S mégis most biztosabb voltam benne, hogy vagyok valaki, mint amikor tíz nap alatt egy Dózsa-drámát s három parasztnovellát írtam. Csak le kellene ülni, akármibe kapnék, keze-lába lenne. De ha kis tapasztalommal s nagy lelki[711]ismerettel egy vidéki praxisba kell temetkeznem, mi lesz belőlem? Mint cselédkönyves orvos a János-kórház belosztályára jártam be, s megszerettem a kórházi életet. A főorvos figyelmes lett kórtörténeteimre, meghallgatta a véleményemet, s külön feladatokkal bízott meg. A felelősség itt nem volt elviselhetetlen, az esetek annál érdekesebbek. A betegség élt, nem úgy, mint a tankönyvekben és az egyetemi bemutatásokon; az ember egyszerre élvezhette a saját bontakozó orvosi intuícióját s az ismerősökké vált betegek szeretetét. Mi marad ebből vidéken? Jön a fuser munka és a lelkiismeret-furdalás.

Ilyen hangulatban írtam meg első tanulmányomat. A címe: Új szempontok a status praesens felvételében aligha árulja el, miről volt szó. A status praesens; a kórtörténetek törzsrésze, az, amit a vizsgáló orvos az egyes szerveken talál. A status praesensnek megvannak a maga ősi rovatai: lélegzőszervek, bőr, idegrendszer stb., az orvos csak töltse ki, mint valami rendőrségi személyleírást. Én a status praesens felvételének új módját ajánlottam, akkor még friss, alakuló tudomány volt az alkattan, s én a durva anatómiai szempontok helyett érzékenyebb élettani és alkattani leírásra törekedtem, az aktában az életet pedzettem, a betűkben az egyéniségekhez kötött változatot. Egész különös kis írásmű került ki a kezemből; a száraz semenklaturát egy félig költői, félig orvosi ihlet duzzasztotta. Csak versbe kellene szedni, s itt állana korunk első orvosi tankölteménye. Azt hiszem, nincs okom rá, hogy tanulmányaim sorozatából kirekesszem. Nekem az alkat is mű volt, mint később a mű is alkat lett, s ez a dolgozat azt bizonyítja, hogy ha orvos maradok, tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint amit úgy csináltam, hogy kritikus lettem.

A dolgozatot a főorvosomnak, Szinnyeynek adtam át, s mint a Villon-korabeli balladákhoz szokás, ajánlást is írtam mögé. Ez az ajánlás tulajdonképpen nem is ajánlás, hanem ultimátum. A dolgozattal bemutatkoztam, s most kioktattam a derék principálist, hogy miben lehet szolgálatomra. Szinnyey persze nem tudhatta, miféle szorongás rugaszkodott neki ebben a dolgozatban, annál derekabb, hogy olyan emberségesen viselkedett. Ünnep délelőtt bejött az osztályra, régi nagy orvosok úttörő írásait hozta magával; Adionnak a vészes vérszegénységről szóló első leírását olvasta fel előttem franciául. Én a leírásból első villanásra felismertem a betegséget. „Ilyen az igazi orvosi megfigyelés” – mondta, s a szabatos orvosi nyelv. Sok jó van a dolgozatomban, az osztálya rendelkezésemre áll, de tanuljam meg, hogy az orvosi tudományban az intuíció csak akkor értékes, ha ellenőrizhető, határozott állításokban kristályosodik ki.

Ez volt az első kis sikerem – az iskolaévek óta. Ella az [712] apjának is megírta, aki akkor külföldön utazgatott, s vártuk a csodát, hogy talán kapunk egy-két évnyi haladékot, ami alatt én nagy belgyógyásszá küzdöm fel magam. Az apósom azonban nem volt hajlandó ebbe a küzdelembe semmi pénzt, sem apanázst fektetni. „Nagyon szép dolog, hogy iparkodom – állapította meg hűvösen, s nem volt több szava. A kórházban sem jártam jobbam. Amíg a dolgozatot be nem mutattam, használható ember voltam, most, hogy a főorvoshoz fordultam, gyanús, kerülő utakon csörtető kalandor lettem, aki előbb-utóbb csak zavart támaszt. Dolgozatot írni magántanárok, legalábbis adjunktusok joga, aki azon kezdi, nem rendes ember. A gyógyszerrendeléseim figyelembe sem vették, a betegeim meggyógyultak, s én magam, mintha csak a legcsúnyább halálnemet akartam volna választani, beíratkoztam az Irgalmas kórház fogászati kurzusára.

5.

Az az osztály akkoriban meglehetős elhanyagolt volt; a főorvosok helyett két ősmedikus tartotta a kurzust, ami abban állt, hogy megmutatták, hogy kell töméshez az anyagot meggyúrni, kifúrattak velem néhány kihúzott fogat, aztán rászabadítottak az első cselédforma asszonyra, boldoguljak vele, ha tudok. Nem volt valami nagy művészet, s én egy-két hét alatt egész otthonosan próbálgattam az aranykoronákat, csaposfogakat, s a gipszlenyomatom is csak egyszer meredt úgy rá a beteg állcsontjára, hogy késsel kellett letördelni.

Az ember azt gondolhatná, hogy a király drámák s a status praesens felvételéről szóló tanköltemény után megalázottnak érezhettem magam ebben a szerény fogászműhelyben. Lehet, hogy szánakoztam is egyszer-kétszer magamon – a fúrógép mellett azonban minden voltam, csak megalázott nem. Amit űztem, igaz, ipar volt, de az ipari munkának is megvan az öröme, büszkesége, s én, akinek még csak lombfűrészem sem volt gyermekkoromban, sokkal büszkébb tudtam lenni a kezemre, mint az eszemre. Természetes is; a kezemet most fedeztem fel, s ha a betegeim, akiket valamelyik markosabb kollégának engedtem át, sírva kéredzkedtek hozzám, a magam szemében is megnőttem, olyan szépnek tűnt fel, hogy én ebben a köszörűkövektől sistergő teremben éppúgy megálltam a helyem, mint hajdan az önképzőkörben vagy a szigorlatokon. Az asztalkán sorakozó anyagok, gyorsan keményedő cement, az ujjak rései közt kibúvó higany szövetségeseim lettek, s a rossz, lábbal hajtható géphez kezdtem hozzánőni, mint huszár a lovához. Azért a munkáért, amit én egy negyed óra alatt elvégeztem, a betegek negyven-ötvenezer koronát fizettek a kórháznak; nagy szó volt ez, ha eddig tehetetlenül néztem szembe a jövő házaséletem felelősségével. Itt fegyvert nyomtak [713] a kezembe – s ha hentesbárd is az a fegyver, helyt lehet vele állni.

Az ember mindennel össze tud békülni, ha a maga kis belső legendájában megfelelő értelmet talál a számára. Ebben a legendában, melyben Ella a pártomra álló Élet volt, a fogászat mesterség lett, amellyel a valóságban meghívott férfinak ki kell csikarnia a kenyeret. Szinte jó volt, hogy ez a mesterség ennyire mesterség, úgy éreztem, becsületesebb családot lehet építeni rá, mintha valami szélhámos főtisztviselő lennék. Amitől borsóztam, az ennek a legendának a középosztálybeli aláeresztése volt. Ella nem volt méltatlan a legendához, melyben olyan szép szerepet kapott; épp a nehéz helyzetekben volt valami benne, amit én jobb szó híján, gertrudisinak neveztem; de végre is jómódú, könnyelmű polgárlány volt, polgári igényekkel és élvezetekkel, aki az én fúrógépem köré magától értetődő biztonsággal varázsolta volna oda a „fogorvos” életét. Ez volt az, amitől aggódtam. Nem magamat féltettem a fúrógéptől, hanem őt, s azzal a félig tudatos érzékkel, mely sorsdöntő korszakaimban mindig megmutatta, merre kell felborítani a helyzetet, olyan erjesztőt akartam beledobni jövő életünkbe, mely az ő Nóra-természetén a lappangó gertrudisi elemet tegye úrrá.

Arra, hogy író legyek, nem gondolhattam, hiszen közel két éve alig írtam valamit; a menyasszonyom rábeszélt ugyan, hogy a Nyugat tanulmánypályázatára készítsek én is egy tanulmányt, utolsó pillanatban még egy régi novellámat is legépeltük, de mit várhattam ettől, mikor a status praesensszel, amely pedig szívügyem volt, semmire sem mentem. Sosem játszottam sorsjeggyel, Ella annál többet, s ezt a pályázást a maga módján mindegyikünk afféle sorsjátéknak tekintette. Nem is sokat gondolhattunk rá, egyre jobban elfoglaltak az otthoni dolgok. Amikor a feleségem megkértem, nem kötöttem ki semmit, s Ellának most nemcsak kelengyéje minden darabját, de szívós fedezékharcban kellett kiküzdenie azt is, hogy vele ímmel-ámmal szóba álljanak. Az ő nagyon is tárgyias, megtagadt hálóingekből és függönyökből táplálkozó elkeseredését iparkodtam a magam javára kihasználni, apró sérelmeit egy tragikus elhatározás felé tereltem. A nemességnek is megvan a maga álnoksága, s én épp elég álnokul bujtogattam őt, hogy az apja vágányából a magunkéba rántsam. Végre is megegyeztünk, hogy az öregektől nem szabad semmit elfogadni, van két diákom, lesz Budán egy kis szobánk, nekivágunk az életnek függöny és hálóingek nélkül. Azt hiszem, nem is volt olyan „romantikus” elhatározás ez; vagy ha igen, akkor romantikus elhatározásainknak megvan az az érdeme, hogy a lappangó, életen áthúzódó válságokon kiélezik, s kritikusan oldják. Mi mátkaságunk leglelkesebb napjait töltöttük ennek az elhatározásunknak az ár[714]nyékában; a bizonytalan jövő összeszorított, mint a légnyomás a magdeburgi tekéket. Minden készen volt a szökéshez. Kitűztük az esküvő napját, az anyakönyvvezető átvette az okmányainkat, a két tanú, egy főpincér s egy orvos ott vártak az elöljáróságon, és – meghátráltunk. Ellát azzal ijesztették el, hogy elpusztulok a nyomorban, s őt okolom majd érte; én pedig meginogtam az ő bizonytalansága előtt. Ez volt az egyetlen eset az életemben, hogy a szakítást, melyet szükségesnek éreztem, nem erőltettem ki. A szakításaimat sosem bántam meg, azt, hogy ekkor elhasználatlan erőnkben nem mertem régi életünkkel végleg szakítani, nem is sínylem.

A szökés terve kitudódott, s a botrány árnyékától az apósomék is megijedtek. Most már ők siettették az esküvőt, összecsapták a kelengyét, s lakást is szereztek. Én megnéztem a lakást, amelyet kivettek, a szokásos, de silány bútorokat, amelyekért élni fogunk, s tűrtem, hadd szövődjék fából, szövetből, vászonból az én polgári otthonom, amelyben majd állandósul a harc – magamért. Karácsony másodnapján kellett esküdnünk, már csak egy hét volt vissza az esküvőig, és semmi remény, hogy azok az erjesztők idejében megkezdjék munkájukat a fiatal fogorvos életében. Ekkor kaptam meg a Sorstól azt a biztató hátbalökést, amely egyszer mindenkinek kijár, akinek hivatása van a földön.

Akkoriban kaptam rá az Újság könyvtárára; az anyag is frissebb volt, mint a háború óta befagyott állami könyvtárakban, s a hivatalnokok sem ültek úgy a könyvön, mintha az övék volna. Épp Freud valamelyik kötetét vittem vissza, talán az Életről szólót, melynek a hatása kritikai módszeremen is észrevehető tán, s a pultra könyökölve vártam, hogy rám kerüljön a sor. Az asztalon egy csomó Nyugat hevert, látom, hogy már az új karácsonyi szám; odahajolok: elébb a Makszim Gorkij neve üt meg, utána közvetlen alatta az enyém. Nem emlékszem már pontosan, mi történt. Mintha baleset ért volna, egy kis embergyűrű állt körülöttem, és én könnyektől és kacagástól fuldokolva magyarázom vadidegen embereknek, hogy kétszázhetven novella közt az én novellám, a Horváthné meghal lett a legkülönb.

Ella nem volt otthon, csak üzenetet hagyhattam neki. A tanítványomékhoz, művelt zsidó család, már megjött a Nyugat, s a gyerekszoba helyett, ahol tanulni szoktunk, a széthúzható üvegfalakkal egész lovagteremmé nyíló fogadóba vezettek be. A kicsit merev, távoltartón udvarias asszony, a süketségét palástoló családfő, aki inkább valami tudóshoz, mint üzletemberhez hasonlított, a szőkeségével koronázott lány, aki idáig éppen, hogy köszönt, ott ültek körülöttem, új tisztelet volt a szemükben, amely eddig még sosem nyílt rám; dicsérték novellám, az alakjait, akiket én másmilyeneknek meg sem tudtam volna írni, s faggattak, [715] honnét ismerem olyan jól a parasztnyelvet, melyen gyerekkorom legszebb hónapjai szóltak hozzám.

Ella már türe1metlenül várt; könnyekig fölzaklatva az idegenkedő, értelmetlenül elhúzódó család közt, örvendve az örömömnek, s kissé féltékenykedve is rá, mert hiszen sosem látott ilyen boldognak, mint most, amíg a győztes novellát olvastuk, a novellát, amelyet szürkén adtam fel a postára, s ragyogón kaptam vissza, úgyhogy minden szavának külön íze, fénye volt, pont, ahogy az Osvát bírálata mondta – alig lehetett elhinni, hogy én írtam. Elolvastuk kétszer-háromszor; negyedszer otthon, nálunk, az apám ágya szélén, akit már álmából vertünk fel. „Szép, szép – mondja elgondolkozva –, de mit szólnak majd a szilasiak?” S nekem csak most jutott eszembe, hogy ez a Horváthné, akinek a neve a Nyugat élére került, a nagyanyám, s az a testvérkoszorú, mely halottas ágyát érdek és kegyelet feleselő szomjával veszi körül az apám családja.

6.

Az Attila utcai lakás falán már fenn lógott újonnan nikkelezve a fúrógép gömbje s a használtan vett pumpásszék karján ott csillogott a köpőcsésze, melybe annyian köpték már s köpik még a kihúzott fogat, s a fog helyén kiserkenő vért. De mindez messze volt most tőlem, a váratlanul rám szakadt csoda odaékelődött közém s a jövő gondjai közé arról, ami lesz és volt, ezen a csodán át gondolkoztam.

Két napot vártam, s csak akkor mentem fel a Nyugathoz, ne mondják, hogy siettem a pénzért. Ötször is elsétáltam az Ilka utcai pinceépület előtt, amíg rászántam magam, hogy belépjek, s eltökéltem, hogy a Horváthné meghalthoz méltón fogok viselkedni. Gellért Oszkárral találkoztam előbb, láttam, kissé hüledezett, hogy ilyen fiatal vagyok, amikor ők érett, legalább, is negyvenesztendős bölcsességet gyanítottak a novellám mögött. Amíg Osváthoz kísért, a lépcsőn rám-rám nézett, és sehogy sem találta fel magát, miről kezdjen beszélgetni. Osvát egy nagy teremben ült egymaga; a teremben mintha nem is lett volna más, csak egy asztalka meg két hatalmas karosszék, onnét kelt fel, komolyan, feketén, de amikor megmondták neki a nevem, az arca megéledt, mosolyogva járatta rajtam nagy, kutató szemét. Kitartott egy percig is, hogy így nézett anélkül, hogy szólt volna, éreznem kellett, hogy van valami, vagy legalábbis ő feltételez valamit az arcom mögött, amit kutatni érdemes. Mintha azt kereste volna, amit az írásaimban már megtalált. Minden művészben van valami asszonyos; nem a test, a lelki habitusára gondolok; parádézásra született, s ha értő nem nézi, megrészegszik a saját szépségétől; kelleti, riszálja az eszét. Osvát nagy művésze volt annak, hogy az íróból kicsalja ezt a kicsit zagyva, női természetet; azt hiszem [716] élvezte is, gyönyörködött is benne. Azzal jöttem be, hogy komoly, hallgatag, óvatos leszek, s egy tekintetébe s néhány szavába került, s én fesztelenül fecsegtem, tréfáltam, gúnyoskodtam, az alkattanról és a házasságomról beszéltem, ő pedig össze-összenézett Gellérttel, akinek az volt a szerepe, hogy összenézzen vele, és mosolygott. Búcsúzóban azt mondta, hogy minden írásomra kíváncsiak, amim van, vagy amit írok, vigyem el nekik. Amit tett, a kézfogásától a mosolyáig: szertartásos volt, valami jelentést lehetett érezni mögötte, s amikor azt mondta, hogy minden írásomra kíváncsiak; ez a többes mintha nem is a Nyugatot jelentette volna, hanem Dante énekében az eliziumi költőket, akik a pokolban is külön fénykörben élnek, s Osvát mutatja be nekik az elolvasásra érdemes verseket, novellákat.

Az esküvő utáni hetet Bécsben töltöttük; szüleink azt tartották, ha már megesküdtünk, úgy illik, hogy nászútra is menjünk. Én magam is örültem a kirepülésnek, a reverzális nagyon befűtött itthon; én nem akartam, hogy a fiam katolikus legyen, a feleségemet meg, akiben benne volt a zárdai nevelés, avval keserítették, hogy a polgári házasság csak vadházasság, utolsó reggel pedig, mikor gyónni ment, a pap is kiutasította a templomból. Jó volt kiszállani ebből a sok tusából, zsörtölődésből, s eltemetkezve egy idegen városban, a kettes magányunkból nézni szembe az én írói jövőmmel, mely egyelőre az Osvát várakozásteljes szemével mosolygott rám.

Gyermekkorom óta egyszer voltam csak külföldön, egy cserkészcsapatot kísértem Rómába. Akkor kaptam valami kóstolót az idegen városok mámorából, de ez a páros bújósdi ebben a kőerdőben egész más volt; két év minden hazugságát, szennyét lemostuk. Nem emlékszem, hogy a képtáron kívül valami látnivalót megnéztünk volna, de belevetettük magunkat az utcákba, élveztük súrlódásunkat egy idegen világgal, újra fölfedeztük az ételek ízét, a kirakatokban látható lazacot, könyvet és bőröndöt, s a legkülönbözőbb boltokban összevásárolt vacsoránkat ott ettük meg a szállodaablakban, a Donau-kanal palotasorával szemben, mint egy számunkra készített balkonon, amelyről életünk egészen új vidékeire esik kilátás.

Nem voltunk nászutasok, de annál boldogabbak. Két év szünet után megint verset írtam, ezek az első verseim, amelyeket ma is vállalni merek. Verset én nem úgy írtam, mint mások, akik hetente vagy havonta lerakják az ikrájukat aszerint, hogy milyen termékenyek. Én lírikus-rohamokban voltam; négy-öt ilyen rohamom volt életemben, akkor húsz-harminc verset löktem ki egy hónap alatt; aztán évekig nem volt értelme verselnem. Ahhoz, hogy új rohamot kapjak új korszakomba kellett jutnom, s az új korszaknak kellett kényszerítenie, hogy új lírát csináljak hozzá. Ezek [717] a versek voltak első szépirodalmi műveim, melyeket már nemcsak képesség és rutin kapcsolt hozzám, mint régibb dolgaim, a Horváthné meghalt is. Az utolsó hét évben kezdett sorsom lenni, s az igazi vers: igazi sors.

A feleségem az ágyban várta, amíg izgatottan 1ibegő ujjaim és dadogó ajkaim vajúdásából megszületett a vers. Akkor odaültem hozzá, s mellemre fúrt feje fölött olvastam az új sorokat, melyeknek hangsúlya nem is a fülemnek, hanem a szívemnek volt ismerős, mintha ott dajkáltam volna őket születésem óta. Talán akkor az egyszer éreztem, mi az, fölolvasni egy művünket. Idáig is el-elolvastam egyet-mást Ellának, a leveleink közt is akadt néhány vers, meg is becsülte őket, de csak mert tőlem jött, hozzánk tartozott. A siker most visszamenőleg is igazolta régi, kamaszkori emlékverseimet is; ő is hitte, amit én, hogy amit itt felolvasok, nemcsak az enyém meg az övé, hanem mindenkié. Az ő rám hajtott feje s Osvát Ernő messziről kutató tekintete közt voltam talán a legboldogabb élelemben – boldog, mert gyanútlan.

Egyik este (éppúgy, mint ott, az Ilka utcai szerkesztőségben, ahol a siker s a szerzetesforma öregember ritka mosolygása jobb elhatározásom ellenére szószátyárrá tett) rám jött a közlékenység dühe, s az az asszonyos részegség, melyet azóta annyi művészféle emberen volt alkalmam megfigyelni, négy- vagy ötárkusos levelet íratott velem Osvátnak. Meglehetős zavaros, itt-ott modoros szóáradatban lelepleztem magam – az ő felfedezettjét. Hogy milyen hangulatban keletkezett ez a levél, körülbelül meg tudom magyarázni, hogy a tartalmához hogy jutottam, az máig is rejtélyes előttem. Valószínű, hogy a Horváthné meghal ellen küszködtem vele; a bírálatban foglalt jellemzés ellen, amely eleinte olyan volt, mintha egy házfalon, márványba vésve olvastam volna az érdememet, de lassan nyomni kezdett, mintha az a márványlap a mellemen feküdne, s a tulajdon felfedezett „tökéletességem” akarná kriptába zárni azt, ami tökéletlen bennem, de én vagyok. Bécs, szerelem, versek, diadal lelkesedésében egész biztosan tudtam már, hogy én nem a Horváthné meghal szerzője vagyok, a tökéletes beomló művész, akit Osvát felfedezett. Több, kevesebb, zavarosabb, mi is voltaképp? A levélből talán számomra is meglepetésszerűen ugrott elő, hogy mi is akarok lenni: „a magyar szellemi erők organizátora”, semmivel sem kevesebb.

Természetes, hogy húszéves koromban én is Adyért, Móriczért, Szabó Dezsőért lelkesedtem, s azt tartottam, hogy a magyar irodalom sorsszerűen prófétatermelő irodalom, viszonyaink a művészt prófétaságra kényszerítik. Fölrázni a nemzetet, összefogni a legjobbakat, átzúgott rajtam is a kor retorikája éppúgy, mint öt-hat évvel előbb, hogy hadvezér leszek, de ez csak a képzelet szimulálása volt az utolsó hét esztendőben, Ella és a status [718] praesens korszakában alig gondoltam ilyesmire, a Segítség különben is lejáratta előttem a prófétákat. Ez a régi, titkon élvezet attitüd merült lel most a siker és a bécsi kiruccanás mámorában? Lehet; de akkor is burkoltan, átszőve újabb motívumokkal. A status praesens új szempontjai az emberi változatok szempontjai voltak; kulcsot találtam az egyéniségek külön kozmoszához, felfedeztem magamban a méltánylás művészét, akinek a megértése lánc lehet magukra maradt emberek közt. Mi voltam én egy hónap előtt? Elásott ember. Magyarország tele van hasonló sírokkal, melyben hasonló elásott emberek feküsznek. Én nekik akarok szolgálni. Olyan váratlanul nyertem vissza az életemet, hogy mindjárt el szerettem volna ajándékozni. A művészet önzés; nehezebb, áldozatosabb szerepet kértem Osváttól, mint Horváthné meghalt-okat írni. Azonkívül, hogy felfedezett, nem tudtam semmit róla s – horribile dictu – azt jelentettem be neki, hogy Osvát Ernő akarok lenni, Osvát Ernő Szabó Dezsőre emlékeztető frazeológiával.