Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Szigethy Vilmos: Bánáti délibáb

Nem igaz, hogy a Bánát áldott, fekete földje sokkal zsírosabb, semhogy megteremne benne a romantika. Hiszen más sincs a hantjai alatt, de mivel éppen ott található, utána kell ásni. Az elkapatott szépasszony is elvárja, hogy körültömjénezzék, kiravaszkodják a gyöngéjét, megtörjék a gőgös ellenállását, mert ugyan mit ér az olyan, aki behódol az első sablonos mesterségű fondorlatnak, vagy maga árulja el kéretlenül a hajlamát?
Így van a romantika is. Mikor aztán választ, sok meglepetést tud szerezni.
– Micsoda női szemet rontó legény vagyok én – mondja az egyik versengő –, hogyan akadhatott meg a tekintete azon a girhes holdvilágtölteléken? Furcsa gusztus, látszik, hogy Romantika őnagysága is nő, szóval kiszámíthatatlan.
Azért mondom, utána kell járni, s kiderül, hogy száz esztendeig kellene még élni, amíg kikaparhatnék a föld alól valamennyi eltemetett példányát. Mert ott pihennek jórészt feledésre ítélve, máskor meg akkora ködben, mintha az a köd gavallér ősök sóhajából támadt volna.
– Vonjunk vastag falat, ne tudja meg senki a múltat, amelyről azt hazudják elpudvásodott szívűek, hogy csak a megszépítő távolságban szép. Nem igaz, százszor is nem igaz! Hogyan jön a soha nem olvasott könyvbe préselt rózsa a májusban virágzóhoz, hová tűnik kéjesen nyújtózkodó, derékban ingerlően hátrahajló szirma, a gyönyörűségtől csigába görbülő szájat mintázó vonala?
Hát ne bántsuk azokat a torontáli hantokat, volt ott a zsíron kívül nagyon sok méz is, hiszen a méhikék mindig a kertekben keresik a megrészegedést. Ha aztán utána nincs több ébredés, annál szebb és édesebb.
Azt mondjátok, lapos és fenyők helyett több az akáca? Hogy vizei nem rohannak vad iramodással, hanem megértő szelíden ringatják a csónakot, amelyet csak két lélek számára szoktak építeni? Hiszen ha nagyobb arány kell, ott szalad a Duna, meg a Tisza, a komor idegen vendég a színtiszta magyar pajkossal, a nagy csavargóval, hogy aztán élvezve egy darabig a hódítás és a behódolás örömét, belevesszenek oldalági rokonságukkal együtt a nemzetközi végtelenbe.
A romantika is jobb szereti, ha a rideg fenséges helyett otthonias egyszerűségben talál pihenőt. Magasban csapongó szélviharok nem fújják el olyan könnyen csak azért, mert megláttak valaki mást, akiért érdemes hűtlenkedni. Szelídebb vidékek muskátlivirágos házaiban mennyivel nyugodalmasabb körülkutakodni, lássuk, milyenek itt a szívek, igaz-e, vagy csak babonás híresztelés, hogy a szerelem szava mindenhol más és más? Óh, Istenem, amiért a nap néha melegebben süt, máskor meg felhők mögé búvik durcáskodva, azért csak nap marad!
Már magában véve az is egyike volt a legizgalmasabb romantikának, ahogyan kialakult a Bánát lakossága, középosztálya, arisztokráciája. Vegyesen minden, letelepedések, szerencsés kalmárkodások, szívós feltörések társadalmi téren éppúgy, mint a mocsarak lecsapolásában és évszázadokon át megdermedt, elhanyagolt földek feltörésében.
A bécsi politika nem bízott a magyarokban, s ha nem is veszejtette mindig össze őket a nemzetiségekkel, gondoskodott róla, hogy ne maradjanak magukba tömegelve. Hogy aztán számított-e az összekeveredésükre, vagy az örök emberi természetre bízta a dolgok menetét? Ki tudná azt most már megmondani? A legszörnyűbb művészettel megalkotott világ mindig egyforma marad forgásában, s ha történetei, meséi a földdel együtt meg is őrződnek – valahogy ne higgye azért senki, hogy tanulságul! –, az események a levegőjük nélkül raktározódnak el – mondja egy nagyon okos régi bölcs.
A legkiválóbb előrukkolást rangban, [443] vagyonban az örmények csinálták, más képtelen lett volna erre az ő szívósságuk, türelmük nélkül. Mennyi megalázkodás, alkalmazkodás, mellőzés, aztán szinte erősítőnek példátlan családi érzés és összetartás. A vérükbe itatott pompakedvelés egyelőre várhat, a garasokat élire kell rakni, mert elérkezik majd a pillanat, amikor a királyi asszony garasai fogyóban, s hogy háborúit folytathassa, végtelen torontáli uradalmait kénytelen áruba bocsátani. Igaz ugyan, hogy ezeknek más gazdájuk volt a török uralom előtt, de hol vannak már a régi uraságok? Az se pörölhet, amelyik nem pusztult ki utódaiban, mert még a panaszaik elfogadását is eltiltotta az a nagy akarat.
Kell az élőpénz, sürgősen kell, ez nem gavalléros kártyajáték, ahol a „hozom” járja, pénze pedig csak az örménynek van, az úgy fizeti ki a súlyos százezreket, hogy még csak nem is alkuszik. Eddig csak kibérelniük lehetett az egész Alföldet a marhaállományuk legeltetésére, most egyszerre földesurak lesznek.
Egy kis ráadást azért kiszorítanak. A királyasszonynak nem kerül semmibe, nekik talán a földnél is többet jelent.
– Odahaza, az ősi hazában nemesek voltunk, akárhány köztünk herceg is, hát csak a jogfolytonosság diadalmaskodik, ha itt is kiemelkedünk a közrendűek sorából.
– Isten neki – mondja a pénzmagra talált királynő – miért ne?
Mivel pedig a nagyobbik éhsége kielégülésre talált, itt már olcsóbb árakat szab. A hatezer forint a legritkább, kettő a java része, de lesz idő, amikor a fia kezén az is leszáll ezerre. Az új elem aztán egyszerre elkezd mozogni, élni, vegyülni, kaparintja magához a hatalmat, ahol tudja. Nini, már a vármegyére is bejutott! A családnak azonban legalább az egyik tagja katona lesz. Az egyenruha előtt sok ajtó megnyílik, sőt nem csak a „házak” eresztik be, hanem az „udvar” is.
– Ne spórold a pénzt, fiam – mondja a mándlis öreg örmény, mikor útnak ereszti a fiát Bécs felé.
Ott örökös a jókedv, a népek szívesebben alszanak nappal, mint éjjel, csak az a baj, hogy a legtöbbjének kevés hozzá a pénze. Azonkívül éjjel sokkal könnyebben csúszik ki a bankó az ember zsebéből, mintha csalogatná a sötétség. Mindenféleképpen áll azonban a tétel, hogy üres zsebbel a bolond se virraszt.
– Pajtikám – mondják a fekete képű torontáli fiúknak egészen jó nevek – pillanatnyilag zavarban vagyok…
– Szót sem érdemel, itt a bugyellárisom, szedj ki magadnak annyit, amennyit akarsz.
– Nagyon helyes pajtás vagy, majd teszek a helyére cédulát.
– Sose erőlködj, nem fogunk rajta összeveszni.
Torontálnak akkor szinte mulatságosan apró falvaiban feküdtek huszárezredek. Csákovát sosem emlegették a történelmi nevezetességű helységek sorában, a tisztek innen is Temesvárra lovagoltak be, ha megunták az egyhangú ivást és egymás kifosztását kártyán, de senki sem unta annyira a garnizont, mint Gy. J. kapitány, kora egyik legszebb leventéje.
Katona se betegeskedett annyit, mint ő, főleg télen jött rá a válogatott baj, hol a lábát vonszolta nehézkesen, hol az oldalszúrásai ellen izzasztatta magát, de a vége mindig betegszabadság lett, a betegséget pedig csak Bécsben gyógyítják sikerrel.
Már maga a Monarchia is különös összetételű. Csak az hiszi el, aki gazda létére tapasztalta, hogy a szőlejében két út mentén ugyanaz a fajtájú venyige kétféle bort terem. A Lajta felett is egyformán fújdogál a szél, mégis tele van gyógyító erővel, mikor átjut az ember. Sőt mit mondjak, Pozsonynak, az ősi koronázó városnak is olyan a temperatúrája, hogy csúzos lábakra balzsamot hoz, mellfájásokat dagadó keblekké duzzaszt.
Bécsben aztán ott a Burg, hatalmas épülettömb, annyi az oldala, része, ablaka, hogy azt egy lojális bánáti tiszt [444] akkor se tudná eléggé körültanulmányozni, ha ott öregednék generálissá.
Sőt be is lehet oda jutni. Az ember megy sietős léptekkel, sok hasonló más is igyekszik valamely járatban, küldik őket, jelentéseket visznek és hoznak, az se csoda, ha véletlenül eltévednek benne.
– Bocsánat, de még tájékozatlan vagyok.
Ügyesen kell mindent megjátszani, hogy napjában legalább egyszer megpihenjen a tekintete egy ablakon, ahol pontosan várja már valaki. Finom lányalak. Aki nem ismeri közelebbről a kiterjedt családot, udvarhölgynek is nézhetné, vagy még kevesebbnek, azonban sokkal több mindezeknél, mert részt vesz az udvari bálokon, szelíd jérce az öreg kotlós közvetlen környezetében, és cotillonok figurái közben meg lehet a kezét is érinteni.
Hétköznapi ember el sem képzelné, hogy egy ilyen bálon mennyi a ténfergő alak, aki láthatólag halálra unja magát, egyik sarokból a másikba mászik, és kocsonyásodó szemmel utálja a tömeget.
Mikor azonban a tánc pillanatában Gy. J. magyar huszár kapitány bátortalan szóra nyitná a belső forróságtól kicserepesedett ajkát (nini, hát itt is szerzett valami betegséget!), az a gyenge lányalak olyan nyomatékosan szorítja meg a kezét, mint amikor egy rózsaszirom lepereg a földre. Annak sincs súlya, a föld mégis beleborzong.
– Vigyázzon, itt mindenkit figyelnek!
Most tudja csak meg, kik azok az álmos ténfergők.
Hát nem marad meg más, csak az a futó pár pillanat reggel az ablakban, amit minden összebeszélés nélkül így is állandósítani lehet a nap ugyanazon idejébe. Néha eltelik ugyan három nap is, hogy üres az ablak, annál nagyobb boldogságot hoz a negyedik reggel, mikor a kislány háromszor végigsimítja a homlokát, mintha rakoncátlan hajfürtöket akarna rendreutasítani. Ugyanakkor poros lehet a kapitány úr dolmánya, mert a szíve tájékán háromszor megsimogatja, sőt meg is nézi a kezét, hátha ráragadt egy pihe.
Mozdulatok, amiket soha nem beszéltek meg, csak kitaláltak maguktól, véletlenül, s egyedül ők értenek.
A farsangban még egy utolsó bál van, s akkor Gy. J. mindent feltesz egyetlen lapra, úgy súgja oda tánc közben, hogy az ajaka se rezdül:
– Legalább egy szót válthatnánk!
– Sajnos, lehetetlen – feleli a másik néma ajak.
– Ebbe én bele fogok halni.
– Örökké siratom így is.
Másnap pedig a Platzkommando felrendeli, és közli vele, hogy sürgősen szükség van rá a svadronnál, beteg az ezredes, a lovak közt keh ütött ki, pihenés nélkül siessen haza.
Nem is tartotta érdemesnek, hogy utánajárjon a dolgoknak, ledobta magáról a katonaruhát, a nyugdíját se kérte, ezüst patkót veretett a négy szürkéje lábára, és ment egyenesen Velencébe, ott talán eszeveszett mámorban lehet felejteni. A lagúnák városa ugyan a császáré, tehát félig-meddig otthon van benne, osztrákokkal azért nem kell érintkeznie, ha nem akar.
Hogy mibe kerül ez az élet, az is mellékes. Az esztendők azért mégse fogynak olyan rohamosan, mint odahaza a holdak, a pénzeket valahogyan csak átutalják, míg egyszer üres levél érkezik.
– Nincs miből küldeni, a földek elvándoroltak.
Most már haza is mehetett, habár postalovakkal, mert előbb az ezüst patkó maradt le a szürkéiről, aztán elmaradtak maguk a szürkék.
Csömörrel, utálkozással jött meg. Milyen lapos itthon minden! Sehol egy domb, hogy legalább megakasztaná a tekintetet, amely belevész a végtelen síkságba. Jaj, onnan fantomok fenyegetőznek álomtalan éjszakákkal. A Bécsi-erdő ritkás akácsorral cserélődik fel, megbolondító muzsika helyett vadméhek döngenek, mivel pedig valamiből mégis csak muszáj élni, elfogadja K. Julis hajlandóságát Surjánból az ezerkétszáz hol[445]das járulékával együtt. Abból telik esztelen dorbézolásra, kártyázásra, amíg telik. Végül ezen is túl muszáj adni, s akkor elég lesz a roncsokból vásárolt száznyolcvan holdas tanya a neuzinai határban. Irgalmatlanul rossz föld, állandóan lepi a víz, de épp ezt kereste.
– Ne hozzon benne termést a venyige. A bor csak bajt okozott, kísérletezzünk ezután a vízzel.
Ült napokon át az ambituson, a pipa soha nem aludt ki a szájában, nézett végtelen messzeségekbe, ahol annyira egybefolyik az ember tekintete, hogy a végén már semmit se lát.
Néha aztán felugrott, összeborzolta ritkásodni kezdő haját, s átrohant Bókára a sógorához, L. Boldizsárhoz. De még akkor is remegett.
– Bódi, te sok marhaságot szoktál összeolvasni, még külföldi lapot is járatsz. Mondd, milyen messzi tájakat tud felvetni a délibáb?
Boldizsár is lefelé haladó ember volt, komótosan kiverte a pipáját, s csak akkor felelt, amikor megint megtöltötte.
– Furcsákat tudsz te is kérdezni. Hát vedd tudomásul, fiam, hogy nem ismerik a délibábot sehol a világon, csakis Magyarországon.