Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Herczeg Ferenc: A békák

A beteg asszony ott állott az angol fogadó erkélyének csíkos ponyvája alatt, és komor arccal bámult a parton elnyúló keskeny sétányra. Ura a hintaszékben ült, és szórakozottan figyelt a szemhatáron sötétülő füstvonalra, amelyet a Génuába siető gőzös vonszolt maga után. A Zirió nyaraló felől víg zene hallatszott. A katonazene játszott a park előtt valami előkelő vendég tiszteletére. Éppen az „O je Pierette”-t fújták.
– Hej, ha én férfi volnék – mondta Olga asszony minden bevezetés nélkül –, arcul ütném azt az angol lordot.
A sétány egyik padján egy fehérsisakos angol ült, újságlappal a kezében.
– De Olga, hogy mondhat már olyat? – méltatlankodott a férj.
– Nem is lord, hanem colchesteri szabómester – vetette oda Olga fitymálva. – A pincérek tették meg lordnak… Valahol azt olvasta, hogy egy angol gentlemannek a Timest kell olvasnia, és hidegvérűnek kell lennie… A szatócs!
A férj aggódva tekintett a nejére.
– Megint ideges, mi bántja?
– Bánt minden, amit látok. Torkig vagyok ezzel az országgal. Örökké kék ég, émelyítő langyos levegő, citromszag és O je Pierette – micsoda limonádés világ ez! Mindenütt narancs és pálma… Szeretnék egy tisztességes akácfát vagy szilvafát látni… Ha hazaérek, kidobatok minden pálmát a házból…
– De a tenger. Nézze a tengert – fölséges!
– Hagyjon békében a tengerével! Ez is tenger? Még becsületesen apadni-dagadni sem tud!… Különb a mi Dunánk… Aztán ezek az emberek! Nézze, amott jön a talián fregattkapitány.
– Legalább fogadná a köszöntését…
– Adj Isten, vén svihák!
– De Olga, mi jut eszébe?
Az asszony idegesen nevetett.
– Mit akar? Úgysem érti meg. Látja, milyen boldogan vigyorog… Vén szamár! Ebben a hőségben nyakig arany egyenruhában jár… A haját fölsüti, mint egy borbélylegény, a bajuszát meg festi. Reggel stüssivadász-ruhát vesz magára, és fölmegy a borostyánfákhoz csalogányokat meg pacsirtákat lőni… mondtam neki, a mi gavallérjaink is mennek vadászni – a Retyezátra, medvére…
– De hiszen vannak itt más emberek is…
– Igen. Akinek a becsületrend szalagja van a gomblyukában, az mind hamiskártyás. [440]
– Honnan tudja?
– A francia szobalányom mondta. Az mindent tud. Látja, ott megy a muszka herceg, fehér cilindere van a parasztnak.
– Az meg mivel bántotta meg?
– A muszka hercegek a világ legundokabb fajtája. Mindig ölelgetik a szobalányomat…
A férj kedvetlenül dobta el a cigarettáját.
– Miféle megfigyelései vannak? Olga, maga tulajdonképpen neveletlen…
Olga a férje felé fordította arcát, szeme könnyes volt. A férje megfogta a kezét.
– Mi baja, kedves? Rosszul érzi magát?
Az asszonyból kifakadt a visszafojtott keserűség; idegesen zokogni kezdett.
– Menjünk haza! Haza! – fuldokolta.
A férj bevezette a szobába, ott leültette, és gyöngéden simogatta fehér kezét.
– Lássa – mondta Olga csöndesen zokogva –, most már elmúlt a tél, a tavasz is elmúlt, és mi még mindig itt vagyunk, ebben a rút, idegen országban. Pedig jó volna most otthon lenni, a Bánságban… A kertünk már nagyon szép lehet, most virítanak a gesztenyék, a barackfák és a vadszilva… Pedig nem is vagyok beteg, csak kicsit rekedt a hangom. Hanem, ha sokáig itt tart, komolyan megbetegszem. Meglássa, nemsokára megint megered a hegyekből a szél, az az irtóztató, meszes szél…
Az asszony hízelegve fonta karját férje nyaka köré.
– Ugye, hazamegyünk?
– Ha éppen akarod… Majd beszélek a doktorral.
– Ne beszélj vele, mert szélhámos. Nyáron át Berlinben köhög, télen meg itt köhög. Azért van itt, mert már fél [441] tüdeje van. Ő akar engem gyógyítani? Pedig én nem is vagyok beteg, már a hangom is javult. Énekelni is tudok…
Trillázni próbált, a szegény hangja úgy csengett, mint egy megrepedt ezüst csengettyű. A férje arca elkomorodott.
– Jól van, ha akarod, menjünk haza.
Útra keltek. Az orvos azt mondta, utazzanak lassan, tartsanak nagy pihenőket. A férj mindenféle csellel iparkodott nejét egyik-másik városban visszatartani, az asszony azonban lázas türelmetlenséggel sürgette az utazást, mint egy elkényeztetett gyermek.
– Génua! Gyűlölöm ezt a várost, olyan, mint egy óriás állat csontváza, amely itt korhad a tengerparton. Ez a kátrányszag elfojtja a lélegzetemet. Menjünk innen!
Elértek Milánóba. Az asszony kijelentette, hogy nem akar látni semmit, legkevésbé pedig a dómot.
– Micsoda templom az, ahová nem imádkozni járnak az emberek, hanem bámészkodni? Pedig nincs is rajta mit bámulni: olyan, mintha fehér papirosból vágták volna ki ollóval… Menjünk inkább Velencébe!
Velencében a lagúnák halszaga bántotta. A halálos csönd elszomorította, megfélemlítette.
– Mit keresünk itt? Ha naplopókat és galambokat akarunk látni, nem kell a Márk térre mennünk, ha kofákat akarunk látni, nem kell a Rialtóra mennünk. Akad abból másutt is. Mit keresünk itt?
Megérkeztek Bécsbe. Olga bezárkózott a vendéglő szobájába, ki sem akart menni az utcára.
– Nem szeretem a bécsieket. A fiákeresek itt olyanok, mint másutt az urak, az urak pedig úgy viselkednek, mint másutt a fiákeresek. Ettől az örökös lármától meg bizton szívdobogást kapok…
Estére megérkeztek Budapestre. Korán reggel az asszony már útra készen, kalaposan, kesztyűsen lépett a férje elé.
– Siessen, a vonat egy óra múlva indul!…
A férj most már nem ellenkezett, az asszony türelmetlensége reá is átragadt, maga is hazakívánkozott.
A gyorsvonat zakatolva vágtatott végig az Alföldön.
Az asszony az ülés sarkába szorulva, egész napon át szunnyadt, egy-egy állomáson fölriadt a jelzőharang kongására, ilyenkor sápadt mosollyal tekintett férje fürkésző szemébe.
Mikor alkonyodni kezdett, már a bánáti róna méhébe értek.
Piszkos pályaházak, amelyek előtt darócos parasztok bámultak a vonatra; szegényes falvak, hajszra álló nádfedelű viskókkal; a vasúti töltésre kanyargó, hepehupás országutakon rozzant szekerek, amelyek elé sovány, elgyötört lovakat fogtak: a zsombékos réteken hosszú sávokban, táblás pocsolyákban rothadt a talajvíz.
A férj az elbűvölően szép, a királyi Riviérára gondolt, s úgy találta, hogy a Gondviselés mostohán bánt az ő szegény hazájával.
Valami kisebb állomásra értek. Teljesen beesteledett, az ablakokat halkan permetező, tavaszi eső kezdte verdesni. A közeli nádasokban ezer meg ezer béka brekegett és kuruttyolt, a hangok mérföldnyire hallható, mélabús búgássá tömörültek össze.
Az asszony egyszerre fölrezzent álmodozásából, zavartan nézett körül, aztán az ablakon át beszűrődő hangzavarra kezdett figyelni. Arcán lassanként valami verőfényes mosoly mutatkozott, szemébe édes könnycseppek szivárogtak, megindultan, lágy hangon fordult férjéhez:
– Itthon vagyunk! Hallod? A békák! [442]
1) Herczeg Ferenc most megjelent: Száz elbeszélés c. kötetéből (Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása.) A szerző és kiadó engedélyével.