Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. október 15) 10. szám

Herceg János: Herczeg Ferenc

Herczeg Ferenc innen, a Délvidékről indult el fényes útjára olyan időben, amikor az írói mesterség még kevésbé tartozott a megbecsült társadalmi állások közé, mint napjainkban. A nemzetnek két országos hírű írója volt: a bűbájos mesélő, Jókai és az ősi magyar műfajnak, az anekdotának nagymestere: Mikszáth. Az előbbi száznál több kötetével kiépítette a magyar lélek csillogó mesevilágát, s a romantika nevében mintegy új hazát adott a szűk határai között nehéz életet élő magyar népnek. Mikszáth képzelete már nem vált el a valóságtól, az ő alakjai a földön jártak, erős, jókedvű emberek voltak, de ahogy éltek, és ahogy meghaltak, az mégis a romantika jegyében történt. Jókai lezárta a megfáradt szemhéjakat, mert csak így tudta magával vinni különös álomvilágába hallgatóit, de Mikszáth gyakran ott tartott, hogy felnyissa a szemeket. Miért nem tette? Miért fordult vissza azon a lefelé vezető úton, ahol a mese már elveszti varázserejét? Bizonyosan azért, mert nem akart összeütközésbe kerülni a korral. A korral, amely akkor legszívesebben lehunyta szemét. Látta a példát; Eötvös József, Kemény Zsigmond és kortársa, Tolnay Lajos sorsában, akik a magyarság sötét évtizedeiben kerestek tanulságot a jövőre, s akiket éppen magatartásuk miatt többszörös koporsóban temettek el, mint a keleti fejedelmeket; a közöny és a feledés nehéz ólomkoporsóiban. S végtére nemcsak az irodalomban volt életelv a romantika, elöntötte az akkor a nemzet minden tájait. Derűben, napfényben fürdött a magyar közélet, a nemzet ezeréves fennállását ünnepelte, és Rákosi Jenő harmincmillió magyarról beszélt. Arról szólni, hogy az ország minden vidékéről ezrével mennek a magyarok tengerentúlra, csakugyan ünneprontás volt, és hitvány ellenzéki beszéd. A nemzet dicsőséges múltja után hinni akart a dicsőséges jövőben, kitárta a millennium pazar kiállításának kapuit a Nyugat felé, nemcsak azért, hogy európai életformáját bizonyítsa, hanem azért is, hogy befogadja a hatásokat. Ezek a hatások legelőször egy új osztály jelentkezésében nyilvánultak meg. A régi tubákos, táblabíróvilág helyébe egy új költözött, a polgáriasodott tisztviselő világa. Ez az osztály ugyan nemigen hivatkozhatott nagynevű ősökre, hagyományai sem voltak, mert ha a népből jött, feladta azokat, ha fölülről csúszott le, akkor rendszerint oly mélyre esett, hogy múltjával kár volt dicsekednie. De ez az osztály az érvényesülés lehetőségeit élvezte egy nagyon tisztes határig. Csakhamar magas rangú katonákat, főpapokat és politikusokat nevelt ki magából. A hatalom gyakorlása már nem volt a vidéki kúriák magánügye, hamarosan átsiklott ennek az új osztálynak kezeibe. Kétségtelenül pezsgéssel telt meg a magyar közélet, az új osz[438]tály új ideálokat, új ízlést és valami frissebb, szabadabb levegőt hozott magával. De igényt tartott a régi tekintélyre is. Ennek az osztálynak vágyait, örömeit, gáláns kalandokkal tarkított életét fejezte ki Herczeg Ferenc.
A verseci patikus fia, a néhány elbeszéléssel és egy regénnyel fellépő fiatal író egy csapásra híres ember lett. Harmincéves korában a Kisfaludy Társaság tagja, három évvel később pedig szülővárosa képviselővé választja. Gyors érvényesülésének titka kétségtelenül magatartásában volt. Ő bebizonyította, hogy nem a közönséget kell hibáztatni, ha egy író műveit nem akarja magába fogadni. Szerinte a hiba az íróban van, aki vagy nem tudja, vagy nem akarja megfogalmazni azt, amit a közönség vár tőle. Ő ennek a felismerésnek a birtokában írta elbeszéléseit, az országszerte kedvelt Gyurkovics-történeteket, de ugyanakkor ügyelt arra is, hogy ne adja oda magát teljesen közönségének. Miliőjét mindig romantikus megvilágításba helyezte, de ő maga előkelően, hűvös volt, alakjaival szemben fölényes, és ebben a fölényben – gyakran úgy tetszett – kritikai szempontok is érvényesültek. De ha megvolt ez a kritikai él, bántó akkor sem volt senkire: szereplői továbbra is kedves, rokonszenves alakok maradtak, a hölgyek vidámak és kissé kacérak, a férfiak pedig kifogástalan úriemberek.
Vannak írók, akik alkotás közben a szívükre hallgatnak, és vannak, akik az eszükre. Utóbbiak bizonyosan Herczeg Ferencről veszik a példát. Mert a magyar irodalomban szellemességben, mértéktartásban, éles megfigyelőképességben senki sem veheti fel vele a versenyt. Őt nem ragadják el szenvedélyek, tekintetét nem ködösítik érzelmi ellágyulások, s oeuore-jében egyetlen olyan darabot nem találunk, amelyet szubjektív tényezők keltettek életre.
De Herczeg Ferenc fellépésének volt még egy meglepetése; a sima, tiszta, elegáns elbeszélői hang. A megmunkált stílus és a nagyszerű formaérzék mindig kerek és kitűnően élvezhető műveket adott. Igaz, Herczeg Ferenc nem fúrt a mélybe, nem akarta olyan területre vinni közönségét, amely úgy annak, mint neki ismeretlen volt. Nyugtalanító kérdések, a magyar nép szociális helyzete sohasem izgatták. „Az író ne becsülje túl szerepe határait” – mondta ez a magatartás, amit úgy közönsége, mint az ország vezető társadalma csak helyeselni tudott. Ez az álláspont végigkíséri Herczeg Ferencet egész életén. Népszerűsége, tekintélye a politika útjára is elvezették, de ott éppúgy mértéktartása, józansága jellemzi, mint az irodalomban. Fiatalkorában a régi rendi Magyarország volt az álma, de abban már némi szerepet kért a polgárságnak is. Konzervatív volt, és Tisza István barátja. Később, amikor a bosszú békéje feldarabolta az országot, a régi határokért küzdött.
Most, nyolcvanesztendős korában elmondhatjuk róla, hogy nemcsak elkísérte, de túl is élte korát. Boldog, szerencsés fia az isteneknek! Fiatal éveiben Petőfi Aranyhoz intézett leveleit idézhették, mert míg mások csak levelenként szedték a borostyánt, neki mindjárt egész koszorút kellett adni. Most a koszorút maga a Gondviselés küldte azzal, hogy megajándékozta a hosszú élettel.
Nyolcvan esztendőre nyolcvan mű teszi fel a koronát. Ennyit írt Herczeg Ferenc életében. Alakjaival egy kisebbfajta országot lehetne benépesíteni. Érdekes, gondtalan, vidám ország lenne ez, délceg főurak, snájdig tisztek, csodálatra méltó nemes urak, törekvő polgárok járnának sétányain, és őrködnének a rend és a béke felett, miközben nehéz drapériákkal és a történelmi múlt színeivel Benczúr Gyula festené a hátteret, Bukovay Abszi hangos jogászai pedig a cigányt dirigálnák olyan szakértelemmel, ahogyan csak valamikor régen tudott mulatni a magyar ifjúság. Természetesen ott is oly kedvesek, kacérak, tűzről pattantak volnának a hölgyek, és a gavallér diszkréció nem engedné ott sem megfejteni a titkot, hogy járt-e Cecil a Török utcában. [439]