Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Csuka Zoltán: Berzsenyi Dániel minden munkája

(Sajtó alá rendezte Kovách Aladár)
(Bolyai Akadémia kiadása. Budapest, 1943)
Korszakok fordulására, míg szeműnk a jövő titkait kutatja, a lélek ösztönszerűen a múltba fordul, példákat keres, iránymutatást kutat, s elmúlt nagyokat faggat izgatottan: mit szólnak ők, mit testálnak ránk abban a szellemi örökségben, amely nemzedékenként – minden örökre szóló igazságai mellett is – új és új oldalát mutatja, s megláttat oly rejtett képeket, amilyeneket egy másik korszakban alig, vagy egyáltalában nem vett észre a vizsgáló tekintet.
Berzsenyi óklasszikus mestereink között az első helyen áll, iskolás korunkban már kialakult arcéle meg sem változik, s bizonnyal a messzi holnapban is ugyanaz marad. Mégis úgy érezzük, nagy és fontos feladatot végzett Kovách Aladár, midőn sajtó alá rendezte a nagy poéta minden munkáját, a költeményeit éppúgy, mint fordításait, színdarabtöredékeit, kritikai munkáit és magánleveleinek impozáns gyűjteményét. Most, hogy egyvégtében ismét végigolvassuk Berzsenyi verseit, csak most látjuk igazán, mennyire időszerű ez a klasszikusunk, mennyire friss és új mondanivalói vannak hatalmas ódáinak, mennyire meglátta, és milyen tartós márványba faragta verssorait a magyarság lényegéről. Mennyire a mai időkhöz volt hasonlatos a kor, midőn a „forrongó világ bús tengerén” fordul a magyarhoz, körülötte országok pusztulnak, trónusok omlanak össze, „fegyvert kiáltnak Baktra vidékei, a Dardanellák bércei dörgenek”, s a költő bölcs tanácsot ad nemzetének, hogy „állni tudó” legyen a habok között:
“Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:
Nem félek. A kürt harsogását,
Nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává.
Ez Marathónt s Budavárt híressé!!!”
Akár ma is megírhatta volna ezeket a sorokat, ma, amikor oly sokan leborulnak a nagy számok bálványai előtt.
Vagy nézzük tanulmányait, amelyek szinte teljesen ismeretlenek a mai olvasóközönség előtt. Amit a „mezei szorgalomról” írott tanulmányában ír, bizony jórészt ma is megszívlelendő. Persze, néki is vannak tévedései, így a nemzetiségi kérdés megítélésében arra az oldalra áll, amellyel nem sokkal később elszánt küzdelmet vív gróf Széchenyi István. De hát őt is félreértette viszont Kölcsey, akivel a költészet szabályai miatt hadakozik. Leveleiből pedig a mindennapok kis harcai, emberi küszködései tűnnek elő, a köznapi Berzsenyi áll elénk, leszáll a talapzatról, ahová az idő és a hírnév állította, s megmutatja a kicsinyes emberi hibákat is. Kazinczyt egy életen keresztül szinte isteníti, aztán egyszerre, élete vége felé túlzottan látja meg hibáit, s kiábrándul belőle. A hullámzó és folyton mozgó-vibráló élet beszél ezekből a levelekből, a szobor megmozdul, lelép a talapzatról, és szemtől szemben állunk Berzsenyivel, a tekintetes úrral. De Berzsenyi nagyságának ez sem árt, sem költői, sem emberi nagyságának, az olvasó legfeljebb az arányokat látja helyesebben, s megtanulja saját korának helyesebb ítéletet is. A Bolyai Akadémiát dicséret illeti az áldozatos cselekvésért, amellyel lehetővé tette az első teljes Berzsenyi oeuvre megjelenését, Kovách Aladárt pedig a gondos és szerényen visszavonuló, mélységes alázatra valló munkáért, amellyel a kötetet sajtó alá rendezte.