Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

Ljoljo Péter földműves még sötétben indult el a hegyről, és már kora reggel óta várt az udvarban, hogy a gvárdián megreggelizzék és fogadja. Mással nem akar beszélni. Száraz bocskoraival topog a fagyos földön, belefú a tenyerébe, és vár. Sok idő telt el, míg Knežević Julián gvárdián-testvér elé kerülhetett, aki író is volt, jó ember is, de lusta és álmos mindenféle beszélgetésre. Ezt a hibáját Julián testvérnek már a gyónásban sem kellett megmondania, olyan ismert, híres és javíthatatlan volt. Annyi bizonyos, hogy ezzel fog megjelenni az utolsó ítélet napján is, mert ezen a földön nincs rá bíró, nincs orvosság. Végre a paraszt ott állt a gvárdián előtt, és bütykös ujjaival hol fezét, hol felbomlott bokakötőjét gyűrte, gyömöszölte. Ljoljo ősz és tiszta öreg bácsika volt, de szégyenlős, mint egy gyermek. Egyedül élt a hegyen. Csak leányai voltak, akiket már férjhez adott. Egyik esztendőben özvegységre jutott, és nem nősült meg többé. Leányai mostak és varrtak rá, akik a faluban éltek. Egyedül éldegélt. Kihajtotta a kereskedők szarvasmarháit a hegyre. Ritkán ment le a faluba, még ritkábban a városba. Most a gvárdián előtt állt, arcán azzal a parasztos kifejezéssel, mely mosolynak látszott, de valóban zavar volt. Minduntalan lesütötte szemét a gvárdián nagy szemei elől, amelyek nyugodtan nézték nagy, szabályos, sápadt üregeikből.

– Hát van… van, nagyrabecsült, lám, beteg van! – felelte bizonytalanul a gvárdián kérdésére.

– Kid beteg? – kérdezte Julián testvér türelmetlenül, és már a káplánt akarta hívni.

– Hát, nagyrabecsültem, kérjük szépen, nem olyan mindennapi beteg, hanem… amolyan.

– Milyen amolyan? Mit kuszálod össze a dolgot?

– Hát itt van… nagyrabecsültem – és ekkor a paraszt összeszedte minden szónoki tehetségét, és majdnem egy szuszra kivágta:

– Van nálunk a hegyben egy haramia, az a Roša, tudja, kérjük szépen, megbetegedett, és se él, se hal, aztán eljöttem magához, hogy…

Mikor a gvárdián megtudta, hogy miről van szó, nem hagyta, [695] hogy befejezze, hanem rögtön hívott még két testvért. Akkor a paraszt elmondott mindent töviről hegyire.

Roša Iván úgy tíz évvel ezelőtt fölcsapott haramiának. Híres volt a kreševói környéken. Utolsó éveit Dalmáciában és Hercegovinában töltötte, és mikor a franciák onnan is elűzték, a Fekete Hegyek között rejtőzött el. Ezen az őszön, odavaló emberekkel kirabolta Sjenicánál a francia kurírt, mikor az Konstantinápoly fele tartott. A franciák mindent elkövettek, hogy a bűnösöket megtalálják és megbüntessék. Ezért a törökök lépésrőllépésre üldözni kezdték Rošát. Azt gondolván, hogy legbiztosabban a saját faluja közelében rejtőzhetik el, ahol a legkevésbé hihető, hogy keresni fogják, átment Boszniába. Még az úton megbetegedett. Most ott van a hegyen, fekszik az Istennek ajánlván lelkét, de az Isten nem akarja elfogadni.

– Aztán téged papért küldött? – kérdezi az egyik testvér.

– Nem, kérem önöket, nagybátyáim – védekezett Ljoljo, akinek úgy látszott, hogy nehezére esett az igazmondás, de nem meri másképpen.

– Na, íme, hogy történt. Én egyik reggel, éppen kedden elindultam a fák közé, mikor az egyik bokorból valaki jajveszékel: „Ljoljo, Ljoljo!” Odamegyek, hát van mit látnom. Hason fekszik az ember, megkékülten, fölfújódva. Nem ismerem meg, mert már annyi év óta nem láttam. Bemutatja magát: »Én Roša Iván vagyok. Segíts – mondja – ha keresztény vagy. Van – mondja – itt valahol az út alatt, a sziklafalban, a patak fölött egy barlang, csak azt nem tudom, hogy merre. Rejts el innen – mondja – hogy a törökök el ne fogjanak, vagy hogy éjjel meg ne fagyjak.« Mire megesketett az Istenre. Én meg keresem, egyre keresem. Megtalálom a lyukat a sziklában, ugyanúgy, ahogy ő mondta. Fölszedem a hátamra, mint valami ledöntött törzset, és elviszem a barlangba. Csak akkor látom, hogy dögvar van rajta, és hogy a halálán van. Elmegyek, és hozok neki kenyeret és pálinkát. Látom, hogy semmi sem segít rajta. A pálinkát sem bírja. „Szomjas vagyok” – mondja, de a vizet sem bírja már. Egyre cigányútra fut a korty. Pásztortüzet akarok gyújtani, de nem engedi. – Ne – mondja –, mert én a tüzet nem tudom élesztgetni, aztán vagy megfulladok, vagy elárul a füst a törököknek. – Száraz levelet szórok neki, hogy melegebbje legyen.

A türelmetlen gvárdián köhécselt, de a paraszt tovább mesélt.

– Másnap meglátogattam. Mintha kissé jobban lenne. »Végy nekem erős pálinkát – mondja –, írt és mézet, hogy rárakjam erre a daganatra.« Velencei dukátot adott. Mindezt megszerzem neki, és adok még két birkabőrt is, hogy felmelegedjék. Mikor ismét meglátogatom, jobban van. Így múlt el három-négy nap. Nem merem [696] sokszor felkeresni, nehogy valaki meglásson, habár sajnálom, még ha haramia is.

A testvérek közül az egyik ismét a gvárdiánra nézett, és a mesélést félbe akarta szakítani, de a paraszt, aki láthatólag elkészült a mondókájára, nem jött zavarba.

– Így tegnap délután. Elkészítek egy kis kenyeret, túrót, és megyek. Mikor odaérek, hát ő meg visít, mintha megszúrták volna. Kérdezem, hogy mi lelte, de nem felel, hanem a subámba kapaszkodik, és hörög. Azt hinné az ember, hogy a lelke megy ki belőle. Rá se akar nézni a kenyérre, túróra. Belém kapaszkodik, és nem ereszt; szemeivel egyre keres valamit. »Téged a hideg ráz« mondom. Ugyanekkor ő, mikor kiköhögte magát, alig hallhatóan így szólt: „Nem, testvérem, Péter – mondja. – Hanem nagy bűn nyomja a lelkemet.” És csak egyre ezt hajtogatja. Ujjaival folyton a torka alá nyúl: „Nagy bűn nyom, és sem élni, sem halni nem tudok!”

Itt a paraszt tétovázva megállt, mint aki kellemetlen helyzetbe került.

– Aztán ő küldött papért?

A paraszt megvakarta a fejét.

– De nem, kérem szépen, mikor láttam, hogy az ember halálán van, és nem tud bűnei miatt megválni a lelkétől, akkor én magam említettem neki. Mondtam: »Megyek, Roša, a kolostorba, hogy megkérjem a testvéreket, talán majd valamelyik kijön.

Itt a paraszt újra belezavarodott, és elhallgatott. De most a testvérek sürgették, hogy folytassa. Hogy minél előbb átessen a bökkenőn, hirtelen kimondta:

– Na és ő nem akarja! Ő nem akarja!

– Hogyan? Mit nem akar? – kérdezik a testvérek ingerülten.

– Lázban van, és maga sem tudja, hogy mit beszél „Nem kell a testvér, úgy sem tud rajtam segíteni. Nagy bűn ez” – egyre ezt hajtogatja.

– Miért nem akarja? Mondja, hogy miért nem akarja? – kiáltották egyszerre a testvérek, mialatt a gvárdián lehajtott fejjel, szó nélkül ült.

A paraszt sokáig hallgatott. Nem akarta végig elmondani, hogy mit mondott Roša. A testvérek kérdéseikkel ostromolták, mire a végén beismerte, hogy Roša azt mondta: nem akarja a barátot, mert a fráternek nincs gyermeke, se kutyája, se macskája, és nem tudja, hogy mi a gond és a bűn. Vagy körülbelül ilyesvalamit. A testvérek összenéztek, de a paraszt, kit ez nagyon kellemetlenül érintett, rögtön folytatta:

– Nem tudom igazán el se mondani, hogy hogyan mondta. Egyre csűri-csavarja a szót. Olyan, mint a lázbeteg. Ki érti meg? De az éjjel sehogy sem bírtam lecsukni a szememet. Szün[697]telenül azon gondolkozom: hogyan, miként is csináljam, édes Istenem? Elfogott a félsz. Nem tréfa! Egy lélekről van szó! Hát – gondolom magamban – elmegyek a nagytiszteletűhöz, elmondok neki mindent annak rendje és módja szerint, az Isten és a szent könyvek tanítása szerint.

A paraszt föllélegzett. A testvérek egymásra néztek. A gvárdián gyors mozdulattal megszakította az általános zavart és Ljolját az udvarba küldte, hogy ott várjon, amíg nem hívják.

Az idősebb testvérek azon vitatkoztak, hogy mitévők legyenek. Kezić Miklós testvér, akit „Farkasnak” hívtak, mély és kellemetlen hangján azt tanácsolja a gvárdiánnak, hogy legyen óvatos. Az idők zavarosak és súlyosak, ez a Ljoljo maga szakállára dolgozó, kis eszű ember, de a haramia, az haramia. Ha a törökök megtudják, hogy a testvérek a hegyek között jártak, és találkoztak a haramiával, semmi baja sem lesz se Ljoljonak, se Rošának, hanem minden baj a testvérekre és a kolostorra hull. A többiek meg azt hajtogatják, hogy el kell menni, mert egy haldokló keresztényről van szó, aki nyilvános életet élt, és nagy bűnös. A satnya és bajusztalan Subašić, aki a teológiát Olaszországban végezte, könyveket hoz elő. Egyiktől a másikhoz hurcolja a Rituálét és „A plébános jogairól és kötelességeiről” című műnek egyik új, velencei kiadású példányát. Farkas Miklós testvér egyáltalán nem akar a könyvbe nézni, habár Subašić szemei elé tartja, és sárga körmével aláhúzza azokat a sorokat, amelyek az ő véleményét igazolják.

– Kérdezni foglak, majd ha a bírságot kezdjük leróni.

A gvárdián hallgatása miatt a vita nagyon elnyúlott volna, ha Marko testvér be nem vetődik a refektóriumba. Valamivel el volt foglalva a konyhán, és így utoljára tudta meg, hogy miről is van szó. Fölgyűrt ingujjban futott be, és nem akarta hallani sem Subašić okait, sem Kezić intelmeit, hanem amint megigazította ruháját, egyenesen a gvárdián elé állt, lehajtotta a fejét, s eltökélten és világosan ezeket mondta:

– Add áldásodat, és engedj Ljoljoval a beteghez.

A gvárdián pedig – mintha csak arra várt volna, hogy elhatározza magát – szép, fehér kezével, melyet nehezen emelt, megáldotta. Most mindannyian tanáccsal látták el Marko testvért, hogy menjen ki a város másik végéra, menjen először Ljoljo házához, hogy így elrejtse a nyomot. Jól vigyázzon, hogy ne legyenek a közelben törökök. Marko testvér azonban készülődött, és senkire sem hallgatott. Sietve, mintha künn égne már a ház, magára rántotta fekete, rókamálas köntösét, nehéz csizmáit, melyektől visszhangzott a kolostor. Még otrombábbnak és nehézkesebbnek látszott. Meggörnyedt alatta a kis, fekete, kolostori [698] lovacska, mely előtt lassú, parasztos léptekkel haladt Ljoljo. Így indultak el a hegyek felé, egyre kerülgetvén a város szívét.

Háromórai járás után a hegynek fölfelé és mindenütt merő, sziklás talajon elkezdtek leereszkedni a Babin-patak meredek partján. Úgy kétszáz lépésnyire, mélyen alattuk feketedett a patak száraz medre, tele nagy kövekkel. Ez a patak, amely ősszel és tavasszal ezeket a köveket hengergette, most, mikor a tél összeszorította, egészen elveszett a tömbök és tuskók között. A magaslaton, két nyesett fenyő között látszott Ljoljo háza. Ott megálltak. A paraszt még egyszer körülhordozta tekintetét, és intett a testvérnek, hogy szálljon le. A nyugtalan Marko testvér nem akart először Ljoljo házához menni, ezért a lovat a szirtek közé vezették, és megfagyott borókához kötötték; ők pedig elkezdtek leereszkedni az ösvény alatt, a szirtes talaj mentén. A paraszt óvatosan és könnyen haladt, míg Marko testvér bal kezével a hegyes kövekbe kapaszkodott, és hangosan nyögött. Köves, szürke és meredek szorosba ereszkedtek, amely még nyáron sem zöldell és virágzik. Egyik szikla előtt Ljoljo megállt, és megvárta a barátot. Előtte volt a nyílás: majdnem szabályos kör, méternél valamivel nagyobb átmérővel. Néhány lépésnyit kellett még ereszkedniük, de nagyon óvatosan, mert a szirtes talaj csupasz és sima sziklaoromba ment át, amelyen még ott volt a reggeli dér. Ljoljo bizonyára adott valamilyen jelt, mert a barlangban valami zizzent, mozdult és szürke köpönyegnek a csücske mutatkozott. Mikor Ljoljo már segített Marko testvérnek a barlanghoz jutásban, visszatért a szikla mentén, a fráter pedig közelebb lépett a nyíláshoz. De belülről borzasztó bűz csapta meg és megállította. Soha, sem a temetőben, sem a legutolsó parasztházban, a beteg mellett nem érzett ilyen bűzt. Egyszerre szaglott a halottra, amelyik rothad, és az élő emberre, aki bezárt szűk helyen betegeskedik.

Marko testvér a nyílás szélére ült, úgyhogy kucsmája csúcsával érintette annak felső peremét. Ekkor látta, hogy a barlang milyen alacsony, majdnem teljesen betöltötte az a szürke köpönyeg, amelyben most ember mutatkozott. Először a nagy, sovány és egészem, fekete kezek, majd a szakállal és őszes hajjal benőtt arc, elcsúfítva valami fekete, kirepedezett kéreggel, amely a vörös fekély, az erős pálinka és borogatás után maradt vissza. A nagy, barna szemek, kétségbeesett és közömbös kifejezéssel, amelyet a láz okozott, egy percig a barátra meredtek, majd lecsukódtak. Az egész fej kissé megbiccent. A testvér keresztet vetett, és rövid ima után noszogatta a haramiát, hogy gyónjon. Roša makacsabb volt, mint ahogy azt helyzete után ítélve gondolni lehetett volna. Mivel védekezéshez és ellenkezéshez volt szokva, folyton rázta a fejét, amely egészen a karjára hullt [699] annak a jeléül, hogy nem egyezik bele, és nem hagyja jóvá. Marko testvér az első csendes szavak után egy-kettőre fölforrt, és hol az egyik kezét emelte fel, hol mind a kettőt. Így váltakozva lehetett látni kezeit a levegőben, hol széttárt ujjakkal, mint az olyan embernél, aki meg akar győzni valakit valamiről; hol pedig nagy és haragos ökölbe szorítva. Ha valaki messziről láthatta volna őket így, egyiket a másik mellett, mozdulataikat nézvén és nem hallván szavaikat, azt hihette volna, hogy utonállók osztozkodnak a zsákmányon, és veszekednek. Beszéd közben Marko testvér egyre beljebb nyomult a barlangba, megfeledkezvén arról, hogy az milyen szűk és büdös. Roša makacsul, visszautasítón felelt, de zavarosan, kurtán és kedvetlenül, mint az olyan ember, aki elveszítette minden reményét és kilátását, hogy megfogja magát értetni, és aki nem törődött azzal, hogy ellenfelét meggyőzi-e. Nyelve feldagadt, és szája fogatlan volt. De erősebb volt hangjánál az a sistergés és hörgés széles mellében, mely minden szavát föld alatti visszhangként kísérte.

Roša beismerte, hogy nem akart meggyónni, és hogy nem kívánt papot.

– Hát igen, azt mondtam, hogy ti, akik a kolostorokban éltek saját ház, gond, asszony és gyerekek nélkül, nem tudjátok megérteni ezeket a dolgokat. Nem tudjátok, hogy hogyan élnek és vétkeznek a világban. Igen, mondtam. Nem tudjátok, és mi haszna?

Marko testvér nem bírt magán uralkodni, hanem rögtön fellobbant.

– Hogyan? Mi az, hogy mi haszna? Hol jár az eszed? Hát nem látod, szegény, hogy az ördög vezet ezekre a gondolatokra? Nincs feleségem? És mennyivel vagy te jobb, akinek van? Hol vannak a te gyerekeid?

Roša fájdalmasan eltorzította az arcát, és azon volt, hogy fejét a másik oldalra fordítsa, mint egy türelmetlen beteg. Melle forrt, mintha azok a szavak buzogtak volna benne, melyeket nem tudott kimondani, vagy amelyeket nem tartott érdemesnek a kimondásra. Marko testvér megbékélt, és enyhébb lett.

– Betegem, nem a barát gyóntatja és bocsájtja meg a bűnöket, aki hús és vér, hanem Isten titka és az ő rendelete.

 Majd könnyen és folyékonyan tovább beszélt Krisztusról, az ő ártatlan véréről, amely minden embernek bűnét lemossa, a bűn bevallásáról és a bocsánatról, amely nélkül élő ember nem lehet meg.

– Az Emberfia mint ártatlan áldozat mindennap fölfeszíttetik, és ez megismétlődik mindaddig, míg csak egyetlen ember lesz a földön. Ha valaki nem venné magára bűneinket, a föld [700] nem bírna eltartani bennünket mostani állapotunkban! Gyónj meg, Roša, töredelmesen, törj meg, Roša!

Ekkor látva, hogy a haramia nem mozdul, elkezdte néki bemutatni a poklot, és pokoli büntetésekkel fenyegette. Roša egykedvűen vállat vont.

– Hát ott sem leszek magam.

Mire rögtön elhagyta ereje és kedve a dacolásban. Marko testvér pedig újra haragosan kiabálni kezdett.

– Hogyan? Honnét tudod te azt? „Nem leszek magam!” De meglehet, hogy éppen egyedül leszel, hős vitéz. Ki mondta azt neked, hogy várni fog ott valaki reád? Egyedül… Hát hogy vagy, ha nem egyedül? Mindenki egyedül van, aki bűnben leledzik, és nincs Istennel. Egyedül örökre. Aki Istennel van, az sehol sincs egyedül, sem a hegyek között, sem a föld alatt.

A haramia mozdulatlanul feküdt, és egyre vonogatta a vállát. Ez Marko testvért egészen kihozta sodrából, és mindennapi beszédmodorába vetette.

– Nézd csak, ne bolondozz, nyomorult! Mi van veled? – kiabált rá, mintha a kolostor udvarán lennének, s mintha a lovakat nyergelnék le, vagy kocsit emelnének ki a kátyúból. – Az Isten nem kreševói pandúr, hogy előle menekülj, és hogy a sziklák közé rejtőzz. Az Isten kissé másképp lát, és tart számon.

Egyszerre ellágyult a hangja, amint magasabb régióba szárnyalt:

– Gyónj meg töredelmesen, Roša! Látod, nem felejtett el az Isten a te bűneidben és legnagyobb ínségedben sem. Nincs az a sivatag, sem a hegyek közt az a félreeső barlang, ahova Isten kegyelme el ne érne. Nincs bizony, betegem! Te azt gondolod: úton állok tizenöt évig, aztán elrejtőzöm a szirtek közé, és meghalok. Senkinek semmi köze hozzám. De nem tudod, hogy Isten kegyelme mindenkit pórázon vezet, és hogy utolér a föld alatt és a kő alatt is. Elfelejtetted már, hogy egykor, mikor ekkora voltál, Marian testvér megkeresztelt Szent Katalin templomában, hogy keresztet viselsz homlokodon, és hogy alóla el nem szökhetsz sehova. De íme, az Isten maga is int és hív, hogy gyónj meg.

Roša mellében a nesz egészen megszűnt, elhalt. Homlokával a levélen, arccal inkább a szikla felé fordulva, némán és mozdulatlanul feküdt. Látva, hogy már nem ellenkezik, Marko testvér még erősebben rontott rá, s még ékesebben és hízelgőbben beszélt nagy bűnösökről, kiknek bűnei megbocsáttattak egyetlen egy jó cselekedetért, amelyet életük vége felé tettek. Beszélt újra meg újra Isten kegyelméről, amelyet nem lehet ugyan látni és felismerni, de amely éppen úgy meglátogatja a haramia barlangját, mint a szerzetes celláját. „Isten nem akarja a bűnös halálát!” [701]

Roša úgy hallgatta mindezt a beszédét, mint valami egyhangú susogást, amely elaltatja testének, lelkének kínját. Majd újra megrázkódott, és csúfondárosan és váratlanul tagadólag rázta a fejét. Ez Marko testvért ismét kihozta nyugodt s szelíd fejtegetéséből, és arra kényszerítette, hogy amúgy póriasan értesse meg magát Rošával. Goromba lett az elkeseredéstől, és hebegett.

– Na, megint ő! Oh, a keserves böjtjit… – Majd gyorsan legyőzte és összeszedte magát.

– Ugyan, ne légy olyan elvetemült, az Isten hív, és te csak tagadólag rázod a fejedet, mint a cigány gebéje.

De már maga ez a szó: Isten, visszatérítette előbbi elragadtatásába, és az iménti szóáradat újra megindult. Roša egy ideig újra békésen és szótlanul hallgatta. Ez megismétlődött néhányszor. Marko testvér egyre dacosabb és csökönyösebb lett, a haramia pedig egyre kevesebb ellenkezést mutatott, míg végre egészen el nem csendesedett, és egészen engedelmessé nem vált. Megszakítva és még mindig kedvetlenül elkezdte mondani a bevezető imát anélkül, hogy a fejét fölemelte volna. Majd a bűneit sorolta fel: haramiaságát és életét attól az időtől kezdve, amióta emlékezett rá. Beszéde némelykor elhalkult, néha egészen elakadt. Mintha arra várt volna, hogy egyes dolgokat a testvér találjon ki és sejtsen meg, hogy neki ne kelljen kimondania. Marko testvér pedig segítette és bátorította szavakkal, mozdulatokkal és arckifejezéssel, habár neki magának is elhomályosult a tekintete, és elszorult a torka. Végre önfeledten felsőtestével egészen behúzódott a barlangba, és fülét Roša arcához tette, úgyhogy egymáshoz tapadva betöltötték az egész barlangot, mint egyetlen, furcsa, összezsugorodott test.

Roša suttogása egyszerre még élesebb és gyorsabb lett, majdnem egészen érthetetlen. Azon iparkodott, hogy némi elismerést szerezzen magának azzal, hogy megrövidíti mondókáját, ha már nem tudta elhallgatni. Melle rettenetesen zihált. Marko testvér, mint egy vadász, feszült figyelemmel leste fülével a haramia suttogását. Egyszerre a barát fölkapta a fejét, utána hirtelen a felsőtestét. A kijárat felé fordult, és a barlang nyílásán annak szélébe kapaszkodva előrehajolt, mint aki levegő után kapkod, megkönnyebbülést keres. Nem bírta tovább. Arca sárga volt, és tele verejtékkel, amelyet hűtött a téli levegő. A testvérnek különben pórias arca és tekintete megmeredt a félelemtől, kissé eltorzult, s az értelmetlenségtől és a segítség nélküli sajnálkozástól egészen megváltozott. Kitágult szemmel nézett semmit sem látva, és gyorsan lélegzett. Újra erőt vett magán, visszatért ismét bűnöséhez, és hozzátámaszkodott, mintha el akarná rejteni. A gyónás tovább folyt. De Marko testvér néhányszor elfordult az embertől, és kifelé hajolt megrémült arcával, mintha menekülni akarna [702] attól, amit hallott, és mintha segítséget és tanácsot keresne, és valakit kérne, hogy utasítsa, okosítsa meg, és vezesse ki ezekből a tévelygésekből. Ámde tekintete mindig csak a szürke éggel és a völgy holt téli fáival találkozott.

Mikor Roša kimondta az utolsót és legnehezebbet, elbágyadt és egészen elnémult. Csak egyenletes hörgése hallatszott. Marko testvérnek alig sikerült rávenni őt arra, hogy mondja utána azt az egynéhány megbánó szót: „Mindezeket és más elkövetett bűneimet teljes szívemből szánom és bánom…” Ekkor a barát kissé elhúzódott, és határozott ütésre emelvén kezét, keresztet vetett a barlang egész nyílására, mintha megáldaná az ott levőt, és feloldaná a haramiát „minden bűntől és büntetéstől.” Marko testvér a búcsúzáskor biztosította őt, hogy el fogja hozni a szentostyát, és hogy Isten kegyelme, melyet most újra megnyert, virrasztani fog felette, és őrizni fogja. A haramia nem mozdult, csak tehetetlenül intett a fejével.

– Hát tegyen velem, amit akar!

Marko testvér nem ereszkedett Rošával vitába, mert nagyon kifáradt és megzavarodott, csak még egyszer megintette, hogy ne veszítse el Isten kegyelmébe vetett reménységét. Majd nehezen lélegezve és reszketve a hidegtől, mert a verejték hirtelen lehűlt rajta, alig tudott fölkapaszkodni a szikla melletti útra, ahol Ljoljo várta.

Megérkezve Ljoljo homályos, szomorú és magányos házába, Marko testvér leült a háromlábú székre, amely megcsikordult, és eltűnt alatta. Kinyújtotta lábait, és leeresztette a karjait, mint az olyan ember, ki átengedi magát a fáradtságnak, amely már úgyis régóta gyötri. Parasztosan bocsánatot kérve Ljoljo nagy, mély tálat hozott ki, amely tele volt savóval. Hozott marék száraztúrót is, két fej fokhagymát, és letört egy darab kukoricakenyeret. Marko testvér úgy, kinyújtott lábakkal két tenyerébe vette a tálat, és elkezdett inni. Sokáig és hangosan ivott, melle kidagadt, és a csendben hallatszott nehéz lélegzése és a savó szürcsölése. Olyan sokáig ivott, hogy a paraszt, aki keresztbe tett kezekkel állt a tűzhely mellett, mintha zavarban lett volna; hol a testvérre, hol maga elé nézett. Végre elvette a testvér szájától a tálat, és Ljoljonak adta, aztán levegő után kapkodott, mint aki el van szédülve. Sokáig zihált, és a bajuszát törülgette, azután hozzálátott a túróhoz, fokhagymához és a kenyérhez. Jóízűen és gyorsan evett, mint a munkás a szérűn. Eközben egyre izzadt, bár hideg volt a házban. Néha hirtelen megállt falattal a szájában, és valahová határozatlanul elmerengett, és így maradt, míg a paraszt el nem kezdett fészkelődni, és fel nem verte gondolataiból. Erre újra könyörtelenül folytatta az evést. Mikor végre-valahára betelt, és még egyszer teleitta magát savóval, han[703]gosan keresztet vetett, és elgondolkozva, mozdulatlanul maradt a helyén. A paraszt köhécselt, a tüzet szította, ásítozott, s közben Isten nevét mondogatta, de nem mert szólni, nem mert rágyújtani, habár egyre rázogatta pipáját, és bocskorához veregette. Azután így, majdnem szótlanul útra keltek: a testvér a városba, a paraszt pedig egy csupor tejjel a barlang felé. Mikor a szikla fölé értek, ahol az útjuk szétvált, a testvér nyeregbe kapott, a paraszt pedig lehajtott fejjel félreállt.

– Áldj meg, testvér!

– Áldjon meg az Isten!

Nesztelenül és gyorsan ereszkedett a paraszt a szirtes talajon. De egyszerre megállt, oldalra vetette fejét, aztán megfordult, és elkezdett kiabálni:

– Testvér!

A barát, aki még nem járt messze, megállt. Bevárta a lovon, de mikor néhány szót váltottak, leszállt, odakötötte a lovat egy kis gyertyánfához, és elindult a paraszttal lefelé. Félúton a paraszt megállt, és kézzel mutatott neki valamit. Mélyen alattuk, egészen a patak fölött, áthajolva egy fatörzsön, amely olyan különösen meg volt görbülve, ott feküdt Roša Iván. Megismerték szürke, idegen szabású köpenyéről. Úgy beszélték meg, hogy Ljoljo nézzen be előbb a barlangba. Az üreg üres volt. Most már nem kételkedhettek többé, hogy akit a patak mellett láttak, az Roša. Leereszkedni e szirtes talaj mentén nagyon nehéz, majdnem lehetetlen volt. Ezért a paraszt körülkerült arra, merre a talaj lankás volt, és cserjével benőtt. Innen egyre a patak irányában haladva, lement a barlang alá, és a tuskókba és gyökerekbe kapaszkodva kimászott a partra. A testvér nézte, amint megkerülte a haramiát, és ahogy intett a kezével, hogy mindennek vége. Marko testvér arcát a tenyerébe támasztva, jó ideig ülve maradt, míg nem hallatszottak Ljoljo léptei. A paraszt zavart volt, ámde az eset szemmel látható és világos. Erős teremtményekben, mikor a halált közeledni érzik, a menekülés ösztöne ébred föl; Roša talán fölemelkedett, és a patakig próbált menni. Kábultan a láztól, bizonyosan elkerülte figyelmét a meredek part, amely közte és a patak között húzódott, vagy talán túlértékelte saját erejét, és elindult a part mellett. Megfogódzkodott az egyik kisebb, fiatal rezgőnyárfába, mely a meredek parton nőtt. Testének súlya alatt a rezgőnyárfa meghajolt, de nem tört el, és ő így maradt, áthajolva derékig a csupasz törzsön. A szürke köpönyeg nagy gallérja felhajlott, és egészen eltakarta fejét, s ha nem látszott volna megfeketedett keze és nagy, bocskoros lába, úgy festett volna, mintha valaki a meghajolt rezgőnyárfára dobta volna száradni a köpönyegét. Így múlt is ki.

Mit tegyenek? A paraszt azt ajánlotta, hogy játsszák az [704] ügyefogyottat; hogy ne érintsék a hullát, és ne jelentsenek a törököknek semmit. A barát azt gondolta, hogy mégiscsak el kellene hantolni, hiszen keresztény volt, de a paraszt nem várt határozottsággal ellenszegült.

– Ha az életed kedves, ne tedd! Isten bocsássa meg, de hiszen te is tudod; amit mondanak, hogy: „Ahol a hulla, ott a komisszió.” Ahol a komisszió, ott a bíróság is. Itt az én házam van a legközelebb. Senki sem bírja elűzni őket az ajtómról. Hanem én majd mikor besötétedik, átviszem a patak túlsó partján húzódó útra, ott az erdőkerülő bizonyára ráakad, és később majd el lehel temetni, ahogy egy keresztényt illik. Csak ne erre az oldalra.

Elfáradva attól, ami ezen a napon történt, s szóra lustán és lélekben messze járva a barát nem tudott többé vitatkozni a megrémült és makacs paraszttal. Röviden és szórakozottan búcsút vett tőle.

Teljes óra hosszat lovagolt csupa fenyők között, míg föl nem ért a nagy dombhátra, amelyről a városka látszott szétszórt házaival. A távolban a kolostor fehér falai és nehéz teteje derengtek. Alkonyodott, mintha az ég kupolájáról harmatozna alá.

Marko testvér megdörzsölte szemeit. Mintha csak most térne észre, és minden kivilágosodnék előtte. A haldokló Roša vallomásai egyenként életre keltek, és alakot öltöttek. Amint az egyiket nagy keservesen elűzte, másik jelentkezett, amely még borzasztóbb és szörnyűbb volt. És mintha minden vallomás után ismét hallaná Roša dühös morgását. Végigfutott rajta a hideg. Megremegett. Félteni kezdte Roša lelkét.

– Az ördögadta, nem bánta meg a bűneit úgy, ahogy kellett volna! Nem az!

Marko testvér azon volt, hogy elhárítson magától minden kételyt. De amíg így, félig halk szavakkal korholja Rósát, magát akarja meggyőzni, tovább is benne kavarog a Roša gyónására való emlékezés. Borzasztó, érthetetlen bűn valamennyi, csupa szükségtelen és értelem nélküli rossz. Szinte hihetetlenek és fölöslegesek. Folyton így, napról napra, évről évre, egyre sötétebben és bolondabbul, egészen addig a meghajolt rezgőnyárfáig ott, a száraz és köves patakban. Hova nem vándorolnak a keresztény lelkek, és hova nem szóródnak szét a testek? Tele torokkal szeretett volna jajveszékelni, de csak meggörbült a nyeregben. A ló lassította lépteit. Marko testvér arccal ráborult a ló sörényére, melegen és megtörten elimádkozta a „Ments meg engem, Uram”-ot.

Az ima megnyugtatta. Egy órácskára sikerült a bűnök emlékeitől szabadulnia, amelyeket úgysem tudott volna soha megérteni. Imádkozott, hogy elűzze a rosszra való gondolást, amely minden lélekre leselkedik. De a nagy szomorúság, mely ellen [705] hiába volt a fáradtság s az alkony: rá-ránehezedett. Belül száraznak és üresnek érezte magát. Hiába erőlködött, hogy újra imába merüljön.

Tudatában egymást váltják és vég nélkül kergetik a kiszáradt patakok és csupasz, meredek szorosok. Hova nem vetődnek a keresztény lelkek, és hova nem szóródnak szét testek?

Most újra föllobog benne régi kívánsága, hogy odakiáltson, hogy mentsen, s hogy fölvilágosítson mindenkit, akinek lelke veszélyben forog. Istennek ilyen tágas, szép útja mellett vajon mi űzi őket arra, hogy mellékutakra térjenek? Hogyhogy nem látnak? Ennél a kérdésnél most is, mint mindig, fejébe szökött a vér ekkora vakság és esztelenség láttára. Hirtelen megállt, és mintha valakivel találkozott volna, azt kérdezte:

– Miért vétkeznek?

Megrázkódott, magához tért, fölébresztette a tulajdon hangja. A vérrel, amely szétoszlott és visszatért a szívébe, egy-kettőre elaludt az elkeseredése is, és egészen halkan és szomorúan ismételte:

– Miért vétkeznek?

Képtelen a feleletre. Újra Isten kegyelmére való gondolással vigasztalta magát, amely hozzáférhetetlen, de mindenható, és amely íme, ezt a szerencsétlen Rósát az utolsó percben a bűnbánáshoz és a bocsánathoz vezette.

– Isten kegyelme! – ismételgette folyton magában, görcsös gyöngédséggel kapaszkodva ebbe a két szóba, amelyeket ma annyiszor kimondott.

– Isten kegyelme!

De íme, mégse bírja egészen elfojtani magában a kétkedést és szomorúságot. Leginkább zavarja és elkeseríti ez a váratlan csúnya és szomorú vég. Tovább ismételgetvén két szavát: „Isten kegyelme!” – nem bírta magába fojtani, hogy makacs, paraszti hangon, félhalkan hozzá ne fűzze:

– De hova lökte a rezgőnyárfára!

Nagy tanácstalanságában egyre fejét forgatta. Körülötte és fölötte összeszorult a sötétség, miközben a ló mindig gyorsabban ragadta a kolostor felé.