Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Dudás Kálmán: Batyuzó halál

A tétel, hogy minden írót a gyermekkorból hozott élmény minősége döntően determinál, talán egy fiatal költőnkre sem áll annyira, mint Mátyás Ferencre. Ezzel azt is megmondtam, hogy Mátyás ösztönös költő. Verseinek lendülete, lázas lüktetése és – egyenetlensége egyaránt emellett szól. A látszólagos könnyedség és dallamosság alatt sütő élményt az ösztönösség hitele, bája és valami mondhatatlan szomorúság teszi azzá. Anélkül emlék maradna csupán. Márpedig nem minden idézett emlék, még ha költői is, szükségszerűen élmény. Az emlék baljós találmány nagyon! Furfangos elem, sokszor becsapja az idézőjét. Mátyást ritkán, vagy tán soha. Akibe gyermekkorában árnyak zuhogtak, abból a későbbi napsütés se lúgozhatja ki a sérelmeket. Szép példa volt erre Mátyás válogatott verseinek kötete, a Holdvarázs.
Új kötetének anyaga nem olyan fekete fényű, mint az előbbi verseké. Mondanivalója nem új. Az eddigi élményhez adalékol egyhangú változatokat. Mint az előbbieknél, a hangolás itt is az övé. A szavak szerelmese. A lebegő-omló könnyűségé. Sodor az ömlő élmény, csillog a fekete áradat. De itt-ott a verse logikai lazasága s a nem mindig indokolt s olykor fárasztó enjambement csorbítják a benyomást. Vagy a simán, finoman verődő hullámokra hirtelen valami görcsös szél dobbant, zökken az ütem, s fölébred álmából az emlékezés.
Hiába mondja, hogy az „illemtelen frakkos béres szívére minden bánat ráhull”, nem győz meg úgy, mint mikor a meszelőt forgató apjáról, az „Isten kőműveséről” dalolt, kit a tüdejéből lesett a halál. Villant most is lidérces képeket a Tápió tájáról, a babonás, rongyálmú tanyákról. De nem a ballada erejével, mint előbb, inkább a kávémámor ködén át idézi a kísérteteket (Bolond álom, Látomás, Áruló). S az idézésben maga ellen szegezi a vádat: úgy érzi, árulást követett el. Tépi magát, másképp akart ő kiállni értük, s nem adott jót Pest csalókás melege:
Már nem vagyok, és nincs erőm,
a szellemem s az agyvelőm
helyén fekete köd ragyog,
s elvitték rég nagy álmomat
szép, ismeretlen angyalok.
S már a visszavágyás sem vigasztalja.
Ha lelkét, mikor jött, visongva el is cserélték „csúf boszorkák”, maradt még a génekből, ősei perét perli tovább, s ha maga védelmére száll, fanyar parasztgúnya késnél élesebb (Vajthó Lászlónak, Világfik). Érdemes volna tudni, hova érne e hang, ha tovább fejlesztené. S ha nem engedné, egykönnyen a fölkínálkozó első rímeknek, s a vers részeg sodrását s az élmény hajlítását a súgó értelem is hangosabban ellenőrizné.