Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Becskereki Szabó György: Erdey Sándor

Tanulmányt írni arról, aki olyan közel áll hozzám, mint Erdey Sándor, és jellemezni művészetét, amellyel már régóta rokonszenvezek, és amelynek kibontakozását mindvégig figyelemmel kísértem, úgy találom, hogy könnyű, de egyben nehéz feladat is számomra. Könnyű, mert ismerem oeuvre-jét, ismerem lendületes fejlődésének fázisait, és ismerem az embert, a művészt, aki az alkotás mögött áll. Gondolkodásmódja, életszemlélete és művészi meggyőződése nagyon sokban fedi az én meggyőződésemet, és ízlésünk, a művészettel és az alkotásokkal szemben való magatartásunk és nézetünk sokszor azonos. Ezek a tények azonban már magukban rejtik a nehézségeket is: az egyoldalúságot, a merev és elutasító köldökszemléletet és az ítélet igazában való kétkedést. Márpedig többször leszögeztük ezen a helyen, hogy a művészet éltető ereje az egészséges és tárgyilagos kritika. Enélkül nem képzelhető el a fejlődés, és aki mindezeknek tudatában van, az már felelősséget érez, ha tollat vesz kezébe, hogy méltasson, bíráljon, elismerjen, és véleményt nyilvánítson.
Mégis mindezek előrebocsátával Erdey Sándorral és művészetével szemben nem tudom felvenni a könyörtelen és csalhatatlan bíró szerepét, nem tudok olyan hangon szólni, amely a maga hidegségében tudományosnak és tárgyilagosnak tűnne. Életünk egyik szakasza egybeesett, és ez az együttélés eredményezte, hogy néha a hangulat és az érzés elnyomja a hideg és szenvtelen spekulációt.
Erdey Sándort Közép-Bácska adta a művészetnek. Pacséron született 1917-ben kisiparos családból. Hamarosan Szabadkára kerül, hogy itt a sors elkészítse számára azokat a meglepetéseket, amelyek korán megedzették lelkét, és hozzászoktatták a szenvedésekhez. Még gyermekkorában elveszti szüleit, és rokonoknál húzódik meg. Mesterségre adják, és a megpróbáltatásokból a felnőtt ember komolyságát, de fiatalos hitet és emberséget hozott magával.
Már ekkor sokat rajzol, és nem véletlen, hogy éppen a karikatúra érdekli. Azonban nemcsak az emberi arc százféle fintorának, hanem a társadalom szociális fonákságainak is bátor, szókimondó megszólaltatója, és hűséges krónikása. Éles megfigyelő, aki társadalmi szatíráiban maró gúnnyal pellengérezi ki a kétszínű embert és annak világát. Témáit az utca életéből meríti, és szembeállítja az éhes embert a gondtalan és jóllakott, nőre kacsingató gazdaggal, vagy meleg részvéttel rajzolja meg az idegsokkos nyomorultat, amint vágyóan tekint egy fiatal, összebújt szerelmespárra. Az ezerarcú élet olvasható le grafikai lapjairól, melyek késői rokonai a középkori japán fametszők munkáinak, akiket egyformán érdekelt a színház és a színfalak mögötti világ, a japán női ruhák mintái és a női frizurák készítésének módja, mint ahogyan nem feledkeznek meg a rizstermelők életének [424] ábrázolásáról és az utca életének megörökítéséről sem.
Amikor 1936-ban az újvidéki Református Olvasókör megrendezi a jugoszláviai magyar őstehetségek kiállítását, Erdey Sándor munkái méltán keltettek nagy feltűnést. A közel negyven kiállító között is Erdey mutatkozott a legeredetibb és legőszintébb tehetségnek, aki nemcsak művészi látással van megáldva, hanem a kivitelezés biztonságával is. Kende Ferenc írja róla: „Kitűnő rajzoló, aki nagyszerűen érzékelteti az egyének jellegzetességeit. Nem túlzás, amikor rajzainak szemlélésénél a japán Fuzsita jut eszünkbe.” Pedig ekkor még tizenkilenc éves, és egyetlen vágya a tanulás. Egy esztendőnek kellett eltelnie, hogy a magyar társadalom megteremtse a továbbtanulás lehetőségeit, és Erdey 1937 októberében beíratkozik az akkor megnyílt belgrádi Képzőművészeti Főiskolára. Hangya András, Fehér Etel is ekkor íratkoznak be a festészetre, és egy év múlva ez a kis festőkolónia Ács Józseffel és Nagy Sándorral bővül ki, akik mint a Művészeti Iskola végzett tanítványai jönnek át a főiskolára. Fiataljaink Dobrovics Péter osztályára kerülnek, és a délszláv festészet e markáns egyénisége, aki francia hagyományokban nevelődik, és festészetében egyesíteni tudja a francia festészet kiérlelt eredményeit a délszláv faji jellemvonással, nagy hatással van valamennyiünkre.
Dobrovics nemcsak nagy festő volt, hanem kitűnő pedagógus is. Egyéniségeket nevelt az osztályán, és kerülte mindazt, amit iskolának nevezünk: rajzot és képet követelt tanítványaitól, és nem lélektelen, üres és bágyadt „stúdiumokat”. Tudta, hogy minden festőnek meg kell tanulnia a mesterséget, de nem vallotta a klasszikus görög formavilágot az egyedüli üdvözítőnek. Azóta létezett egy Velasquez, egy Millett, egy Cézanne, akik egész életükkel és munkásságukkal egy új látás megteremtését segítették elő. A mai festő nem mehet el az ő törekvésük mellett hidegen és égre emelt arccal. Hitt a művészet folytonosságában, és ezt a hitet tudatossá tette minden tanítványában.
Természetesen művészünkre is nagy hatással volt. Rajzain, amelyeken hosszú ideig csak a vonal uralkodott mint a rajz egyedüli éltető eleme, fokozatosan jelentkezik a forma, a plasztika. Festményein lassan érezhető az elhajlás a dekoratív felfogástól a konstruktívabb és festőibb felfogás felé. Dobrovics ideje alatt készült festményein még nem fedezhetjük fel a szilárd és egy cél felé törő egyéniséget; kézírása állandóan változik, hol több a vonal, hol pedig tisztultabbak a formák, és intenzívebbek a színek. A próbálkozás és a keresés ideje ez, és a belgrádi Főiskola atmoszférája kedvező volt Erdeyre, és termékenyítőleg hatott művészetére.
A szabadkai Magyar Olvasókör 1938 októberében rendezett kiállításán, amelyen seregszemlét tarthattunk a délvidéki fiatal magyar képzőművészek munkássága felett, már megállapítható volt, hogy a karikaturista és a katalógusban magát rajzolónak feltüntető Erdey festő, mert a szín nemcsak a rajzot kitöltő és színesítő anyag, hanem élmény is számára. Kíváncsian vártuk ennek a fiatal és előretörő művészegyéniségnek a kibontakozását, amely éreztük, nem sokáig késhet.

[Kép 02] Erdey Sándor: Csuka Zoltán arcképe (olaj)

A belgrádi évek maradandó élménnyé lettek, és a teremtő természet, a természetet átélő és azt önmagában átalakító, újrateremtő művészet jegyesévé avatták Erdeyt.
Bármelyik képét nézzük, amely az [425] első korszakában készült, megállapíthatjuk, hogy az egy lendületes és egészséges fejlődés eredménye. Mindegyik képe problémát vet fel, és azt a problémát festői meglátással és festői megoldással igyekszik megragadni és megoldani. Semmi sem áll Erdeytől távolabb, mint a programművészet. Képein hiába keressük a tendenciális vonásokat, és tévedés képeit ilyen szempontokból magyarázni. Még az esetben is, ha „Cipő és citrom” csendéletét vizsgáljuk, meggyőződhetünk arról, hogy a művész mint festői feladatot, úgy tekinti a témát, és távol áll tőle az a szándék, hogy az élet fanyarságát és nyomorúságát tálalja elénk festményében. Talán az összes délvidéki festők közül is tőle áll legtávolabb az a törekvés, hogy művészetébe irodalmat vigyen, vagy társadalmi remineszcenciát.

[Kép 03] Erdey Sándor: Csendélet (olaj)

Erdey első korszakát 1941 tavaszáig számíthatjuk. A változás eredményezte, hogy a belgrádi festőiskolát ott kell hagynia, és tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatja. Az első korszakot nem azért zártuk le itt, mintha a budapesti stúdiumok nagy hatással lettek volna festészetére, és teljesen megváltoztatták volna felfogását, hanem azért, mert a művészetét éltető talajból kiszakítva Erdey a hazai talajon gyökértelenségre volt ítélve. Az iskola atmoszférája nyomasztólag hatott művészünkre. Feladni azokat a festői ideálokat, amelyek éltették, és amelyeket a legjobbaknak fogadott el, és visszalépni a szent középszerűség birodalmába, ahol hajbókolással és egy kis érvényesülési ambícióval minden elérhető, amit minden fiatal festő áhít: ösztöndíj, elismerés, bálványozás és tanársegédi állás – nem, Erdey megmaradt és kitartott meggyőződése mellett. Hisz az, amit itt látott, egy már meghaladott festői álláspont volt, és olyan egyéniség számára, amely Dobrovics irányítása mellett lépett be az igaz művészet birodalmába, nem létezett visszalépni. Mint ahogyan a tizenkilencedik század, francia impresszionista festők, akik megismerve a pleni air festészet szépségeit, helyességét és üdvözítő igazságát, nem tudnak többé sötét műteremben alkotni, és mint a fénytől megrészegült és elkápráztatott éjjeli bogárkák, úgy vágynak mindig több és több fény után, Erdey sem tudott szolgája lenni az iskola által képviselt művészi iránynak, és szomjasan kereste az igaz művészet üdítő forrását.
Hol találja meg ezt? Kihez fordulhat, kivel folytathat eszmecserét? A mester, [426]

[Kép 04] Erdey Sándor: Tájkép (olaj)

Dobrovics meghalt Belgrádban, az a kis magyar festőkolónia, amely ha sokat nélkülözött is, mindig hinni tudott a művészet igazságában, és hittel szolgálta azt – szétszéledt, és nyoma veszett. Magára marad, és önmagából kiindulva kell kifejleszteni tudását, hogy elérjen azokra a magaslatokra, amely számára az igaz művészetet jelenti. Erdey második korszaka tulajdonképpen ekkor kezdődik, és ekkor találja meg önmagát. A főiskola csak az alkotás lehetőségeit adta meg Erdeynek, de szelleme mindvégig idegen maradt tőle.
A fejlődés itt is nyomon követhető. Olajképeket fest, szinte kizárólag olajat. Mintha nem érdekelné más anyag, és mintha az olaj állna most legközelebb egyéniségéhez. A színek és a festői anyagszerűség problémája érdekli. Nagyméretű arcképeit ezek a kérdések jellemzik, és teszik vonzóvá. Jellegzetes alkotása ebből a korszakból az „Irma könyvvel” című, amelyen ezek a festői törekvések szépen megfigyelhetők. Azonban művészünk számára ez csak egy kis állomáska volt, amelyet nyomon követ a többi. A művész alkotás közben jön rá olyan dolgokra, amelyre a puszta teoretikum, az elmélet soha rá nem vezeti, és amelyet még a nagy, vonzó példákból sem sajátíthat el. Az alkotás lázában születnek ezek a gondolatok, és mindig szorosan mesterségi karakterük van. Ezeken az egyéni megfigyeléseken, amelyek kivitelezéskor válnak tudatossá a művészben, alapul a nagy egyéniség és giccselő karaktere is. Míg az előbbinél az egyéni megfigyelés csak egy lépést jelent új meglátás felé, egy új, jellegzetes mozaikkövet életművében, addig az utóbbi megreked ennél az egy, az ő számára hatalmas felfedezésnél, és nem képes azt továbbfejleszteni, unos-untalan önmagát ismétli. Erdey a nagy egyéniségek fajtájából való. Fejlődése szüntelen, és krízisek nélkülinek is mondható. A dolgok szervesen nőnek ki egymásból; a szín, a forma, a szerkezet, a festői anyagszerűség kérdése, a kontúrozás vonalritmikai problémái, az ecsetkezelés egyéni és nyugtalan temperamentumot visszatükröztető sajátsága – mindez szintézise Erdey művészetének. Az utóbbi időben mindinkább a tájképfestészet foglalkoztatja, és komoly, megértő tolmácsolója lett a termé[427]szetnek. Meggyőződésem, hogy ezen a téren is nagy eredményeket fog elérni.

[Kép 05] Erdey Sándor: Baranyiné Markov Zlata

1943 márciusában részt vesz a Délvidéki Szépmíves Céh budapesti kiállításán, és a szakkörök elismerését érdemli ki négy képével. Mintha ő jelentené a kiállításon a legkiforrottabb művészt – úgy tűnik, mintha az ő egyénisége jelentené a lendületes fiatalságot, az erőt, az eredetiséget. Képei elrugaszkodást jelentenek minden sablontól: művészi ihlettel és belső tűzzel festett alkotások ezek, amelyek a délvidéki alkotó művészet legjavához tartoznak.
A délvidéki fiatal magyar művészek vezetője ő anélkül, hogy törekedne azzá lenni. Tudása és magatartása predesztinálják őt erre a helyre. Ő lesz a központja annak a kis csoportnak, amely hivatva van ezen a tájon művészetet teremteni a szó eredeti és nemes értelmében. A bácskai és tágabban a délvidéki festészet megteremtése rá és a többi fiatal képzőművészekre vár, akik ezen a tájon születtek és alkotnak. Délvidék sajátos lelkiségét azok fejezhetik ki legteljesebben, kiket ide kovácsolt a sors, és akiket ezer láthatatlan szál fűz ehhez a darabka földhöz.
A művész fejlődését, miként a rádium kisugárzását, nem lehet megállítani vagy lassítani. Erdey Sándor ezen a nyáron portrékat festett, és alkalmam volt ezek közül látni néhányat. Újra meg kellett állapítanom, hogy fejlődik, és művészete mind bensőségesebb és emberibb lesz. Színeiben, a rajzban és a beállításban mintha közeli rokonságban lennének ezek az arcképek Matisse képeivel, vagy a temperamentumos, torzító, de mindig őszinte és igaz ábrázolással, Kokoschka műveivel. – Hol fog megállapodni Erdey, hol köt ki ez a konokul fejlődő művész? – kérdezzük sokszor önmagunktól egy-egy újabb képe láttára. A feleletet az idő méhe érleli magában, és ott az örök törvények szerint meglepetéseket is rejteget.
Erdey Sándor és művészete megkülönböztetett figyelmet érdemel szellemi és művészi életünkben. Az ő művei az első spontán megfogalmazása a bácskai embernek és bácskai tájnak a festészet formanyelvén és eszközeivel, és mint ilyen, értékes adalékot jelent a magyar és az általános művészet számára is. [428]