Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Létmányi István: Közösségi vagy egyéni szellem az irodalomban

Mi, délvidéki írók nem vagyunk olyan gazdagok, hogy irodalomról lévén szó, elbarangoljunk idegen lélektájakra. A mi életünk és irodalmunk horizontja nem nagy ívelésű, és hiányzik belőle a változó korok áramlata, de kezdettől fogva az összefogás irányította munkálkodásunkat. Bennünket nem választott el a fővárosban kialakult irodalmi ellentét, urbánus vagy népi író nálunk egyet jelentett: a magyar életet visszatükröző testvért, aki úgy érezte, hogy tehetsége kötelezi alkotásra.
Amíg elértünk addig, hogy a fejlődő hírlapírás és az itt megtelepedett írók csoportja számottevő tényezővé vált, nem hegedt be az a nyílt törés, amely az országhatárral elválasztott és külön életre ítélt magyarság lelkében támadt. Mint a fának letört ága éltünk, és egyik napról a másikra szellemi táplálónktól szakadtunk el. Új helyzetünk új életformát követelt, és ebben a kialakító szellemet azok árasztották, akik a napilapok szerkesztőségében a kisebbségi sors kulturális béklyóit meglazítva hittek abban, hogy a napilap mindennapos megjelenése révén tudatossá tehetik az irodalom szükségességét, és ebben az időben könnyebb fajsúlyú, de meghatározásában szépírói termékek láttak napvilágot. 1923 karácsonyán, amikor még a délvidéki irodalom belterjes termelése meg sem indulhatott, vajdasági magyar írók almanachja jelent meg Szabadkán az első megnyilatkozásban is összefogás eredményeként. Kalendáriummal kezdődik természetesen, mert ingyen karácsonyi melléklet volt ugyan, de hasznossá kellett tenni, és sok helyen, bizony, csak a naptári részét lapozták át. Dettre János és Radó Imre szerkesztették az almanachot, s fejlécül Ady-idézetet választottak … „Gyújtatott lelkek víg mécsesének, ott, hol sötét ül várost és falut…” Az előszóban a megszállás ötödik esztendejében arra hivatkoznak, hogy a könyv programja több, mint olvasás öröme: demonstrálás, bizonyíték és küzdelem. Demonstrálása annak, hogy van vajdasági irodalom, bizonyítéka az elszakadt magyarság kultúrképességének, mely történelmének folytatását követeli, és küzdelem mindannak megvalósításáért, amit egy életéért és jövőjéért vívódó nép számára a kultúra ki tud követelni. Mert ez a könyv nemcsak az írók könyve, hanem a Vajdaság magyarjaié. Az írók dolga csak az volt, hogy életre hívják a vajdasági magyar irodalomnak ezt az első kollektív megnyilatkozását, majd a továbbiakban így fejezik be: „ez a vállalkozás talán elvezet a vajdasági magyarság nívós és reprezentatív irodalmi folyóiratának megindulásához”… Az almanach évenként ígérte megjelenését, mégis újabb öt év telt el, a délvidéki irodalom Sturm und Drang korszaka, amíg újabb almanach látott napvilágot, és szárnyát bontogatta Csuka Zoltán ösztönzésére Szenteleky Kornél irányítása mellett a Vajdasági Írás. Itt újabb állomása következett a délvidéki irodalomnak. A differenciálódás még nem jelentett elkülönítést, és az ebben az időben megjelentetett költői antológia, Csuka Zoltán Kéve című gyűjteménye még teljes egységet adott, és világnézetileg különböző, de a kisebbség sorsközösségét vállaló magyar írók seregszemléje volt. Szenteleky Kornél leveleiben már ellentétek mutatkoznak, de ez nem válik kárára az irodalmi fejlődésnek, csak megnehezíti a szemben álló és üzleti szempontból versenytárs napilapok köré tömörülő írók kézfogását. Megállapítható, hogy a két vállalat kiadásában megjelentetett almanachok csekély eltéréssel ugyanazokat az írókat szerepeltették, és a Vagyunk kötete csaknem teljesen a Reggeli Újság almanachjának írói névsorát tartalmazza. Szenteleky maga is megállapítja a Jugoszláviai Magyar Könyvtár Akácok alatt című novellagyűjteményéhez írt előszavában, hogy eddig (1933-at írtunk) minden délszlávországi magyar irodalmi megmozdulás az összefogás jegyében történt. Az első lírai antológia címe Kéve volt, a jelenlegi irodalmi szemle neve Kalangya. Minden szálat kévébe kötni és minden kévét gondosan kalangyába rakni, nehogy egy mag is elhulljon, ez volt az eszme, a vezető gondolat, sőt majdnem az életprogram. Bármilyen politikai pártállású, kezdet kezdetén főleg emigráns tollforga[422]tó az irodalom területét nem használta fel szabad vadászterületül, és eltekintve néhány forradalmi ízű költeménytől, tendencia a Délvidék irodalmában politikai téren nem volt, nem is lehetett, mert élni akartunk, s az élet megnyilvánulása nem bírta el erőtlenségében a politikai harcot. Ez az elv biztosította a fejlődést, ez hozta létre a ma élvonalban haladó fiatal és gyökerében teljesen délvidéki írói utánpótlást, azt a nemzedéket, amely annak köszönhette hitvallását, hogy kisebbségi sors kenyerén nőtt fel, és ez a kenyér fekete volt, és keserű. Talán ezért van szociálisabb erezésünk, a megalázottak és megszomorítottak felé bátrabb kiállásunk, talán ezért van jogcímünk arra, hogy irodalmunkat ne egyéni és öncélú termésnek tekintsük, hanem a délvidéki szellem kollektív megnyilatkozásának.
Rövid előadásnak nem lehet az a feladata, hogy átfogó helyzetképet adjon arról, ami eredménye két évtizedes irodalmi törekvésnek. Amióta Szenteleky leveleit kötetbe gyűjtötték, azok is megismerhettek bennünket, akiket kötetekre menő vitairatokkal sem tudtunk volna meggyőzni arról, hogy volt és van irodalmi élet, lesz folytatása is, és a Kalangya tíz évfolyama a délvidéki Jelenések könyve. Szenteleky levelezése pedig az evangéliuma. Elemzése és boncolgatása a műnek, amely Délvidéken született, viviszekció lenne, mert szervesen élő szervezethez tartozik, amely kicsinyben is a magunk világát vetíti ki, és legbensőbb érzéseknek vált szócsövévé. Délvidéken az írás akkor szárnyalt fel folyóirat köntösében, amikor a politikai elnyomatás és az úgynevezett önkényuralom vette kezdetét. Talán a magyarság itt élő csoportjának, amelynek kultúregyesületei mindinkább kevesbedtek, ösztönszerű védekezése volt az a tünet, amely az írás révén fért hozzá a keresett kifejezési formához, és a szellemi vezetőket tollforgatásra késztette. Szenteleky hirdette, hogy az igazi harcok, élethalált jelentő, világépítő mozgalmak java részt a többségi népek eruptív erejének kitöréséből adódnak, nekünk nem lehetett feladatunk világnézetek szellemi síkjain a szemben álló frontok valamelyikén nyílt sisakkal küzdeni, itt a lenni, vagy nem lenni kérdése tolult az ajkakra, és az ösztönös védekezés már irodalmi megnyilvánulás volt, a védekező magyar élet véste kőbe a magyar írás szavait. Így lehetett közös nevezőre hozni az osztályöntudata mellett is első helyen magyar kisebbségi sorsot fájlaló munkás írónak a tevékenységét az idegen irodalmak szépségével átitatott, finomkodó és ínyenc esztétának magasabb művészi követelményekhez igazodó írásával. Az írók egyéni hangja így vált kollektív megnyilatkozássá, és van valami visszaható erő a délvidéki lélektáj kialakulásában, a Délvidék írói ma is egységesek, tömörülésük árnyalati, sőt jelentősebb differenciálódásuk mellett is megvalósítható, és a folyóirat töretlenül tartja a délvidéki frontot. Jóllehet semmink nincs, ami eddig a Délvidéken íródott, az irodalomtörténeteknek lehet pár soros, kurta közlése, ha mindazok a kifejezések, amelyek munkásságunk mértékét megszabják, erőtlenek is, akkor sem lehetünk igazságtalanok egy korszakkal szemben, ami lezárult, hogy újabb és erősebb vitalitással telített irodalmi megmozdulásnak adjon helyet. Szenteleky a táj lelkét és szellemiségét tükröző írásokkal szerette volna antológiáját megjelentetni, mai körlevelét már másként fogalmazná, mert hangsúlyozni sem kellene a couleur locale-t, annyira jellegzetes adottsága lett az a délvidéki írásműnek. Dudás Kálmán költészete, bácskai stanzái, szóképei, tájszemlélete és érzésvilága már fénykora a couleur locale-nak, és költőink között ebben ő jár az élen. Fekete Lajos tengerzúgása a mi földünkön született. Most Majtényi Mihály jön az olvasó elé, ízes és színes írása lélekből lelkezett délvidéki regény, amelyre méltán hivatkozhatunk akkor, amikor értékeink seregszemléjét tartjuk. Cziráky Imre népi erővel felépített írása, Herceg János munkássága és Kisbéry őstehetsége irodalmi színvonalunk magas mérőlécéről tanúskodnak. Ha a mi igazságunk nem több a szavak erejénél, önbizalmunk ámítás lenne. Belső feszítő erő hoz felszínre írásokat, amelyekben rendre mindegyik szerző ugyanazon a címen és ugyanazzal a joggal szerez elismerést írói csoportjának, bár egyénisége zárt egység, és műve különálló világ. Felelősségtudat és a mondanivalók nemzeti érzések kohójában való izzása, s valami különös tisztaság vált jellemző sajátossággá, és öntudatos író Délvidéken sohasem csevegett, sima kaszinói történetek, házassági háromszögek, könnyű kis tárcák nem születtek. Az írói elhivatottság nemcsak művészi kérdés volt, hanem sorsvállaló, nemzeterősítő küldetéstudat, aki a Délvidék írói közösségé[423]nek tagja volt, annak hitét, célját és feladatát az építő erő determinálta.
A délvidéki szellem, a délvidéki írók individuális ereje eleven hatóerő. Hatósugarában most már nemcsak a szűkebb tájék, hanem a bővérű és lendületes szívverésű, egyetemes magyar élet áll. Ez a lélek most elindult az akácok alól, és egész biztosan eljut a megértésig, a szeretetig és a megbecsülésig.