Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Kolozsi Tibor: A fattyú mosolyog

Korpai János kint lakott a város szélén. Sárgára meszelt kis háza éppen olyan volt, mint a többi környező ház. A kíváncsi szél átfütyült a lazán álló cserepek között, és virgonc kedvvel bújt ki az ellenkező oldalon. A házvég a pisai ferde tornyot utánozta nagy igyekezettel. Tán Korpai János rúgta oldalba egy szép holdvilágos éjszakán, amikor borvirágos jókedvvel, csendesen dudorászva igyekezett hazafelé Bartusné közeli kocsmájából.
Korpai János rendes ember volt világéletében. Nem káromkodott, legfeljebb minden félórában egyszer, és nem verte meg az asszonyt, talán csak minden tavasszal, amikor az ébredő napsugarak hatása alatt erősebben buzogott a vére. A bort azonban szerette. Esténként ellátogatott Bartusnéhoz, eliszogatta, elszopogatta a fél liter kadarkát, és sokszor csak a zárórával karöltve tért haza.
Az asszony már nem is zúgolódott. Beleszokott az évek hosszú folyamán. Csöndes egyhangúságban telt az élet a kis házban. Korpai János reggel dolgozni ment, magával vitte az ebédet is, és csak a késő alkonyat vetette haza. Akkor éppen csak bekapta a vacsoráját, és már ment is. Nem volt alkalom a civakodásra. A két fiú is elkószált erre-arra, csak Erzsi, a leány ült otthon naphosszat az utóbbi időben. Nem tudták, mi van vele. A hátára panaszkodott. Fáj. Bebugyolálta magát, fölhúzta anyja régi, bő kabátját. Alig látszott ki belőle. Így gubbasztott egész délután az ágy szélén. Sokszor még a stoppolófát is kiejtette a kezéből. Csak akkor riadt föl, amikor hallotta a koppanást. Ijedten nézett körül, és stoppolgatott tovább. Néha, amikor azt hitte, nem látják, sírdogált is csöndesen. Az anyja mégis észrevette. Kérdezte. – Beteg – mondta. – A háta fáj. Talán lázas is.
Négy hónap óta tartott ez így. Csodálkozott is az asszony, hogyan lehet valaki beteg, amikor olyan szépen meggömbölyödött az arca, és meggömbölyödött a dereka is. Azért nem gyanakodott. Ha mégis eszébe jutott valami, lefegyverezte Erzsi fölháborodott tagadása. Hogy gondolhatnak róla olyat? Aztán egy nap mégiscsak kiderült az igazság.
Úgy emlékszem, mintha ma történt volna. Szép őszi este volt. Amolyan sokszor megénekelt vénasszonyok nyara. Többen kint ültek az utcán, és Korpai János sűrűn köszöngetett jobbra-balra, amikor jókedvűen dudorászva hazafelé tartott. Még akkor is dúdolgatott, amikor lenyomta a szoba kilincsét. Csak akkor döbbent vissza, amikor Erzsit az asztalra borulva sírni látta. Szokatlan és kényelmetlen volt a látvány. Idegesítették a könnyek. Rápillantott az asszonyra is, aki ölébe ejtett kezekkel, a messzeségbe révedve ült a kopott konyhaszéken. A szeme kérdezett:
– Hát veletek meg mi az istencsudája történt?
Feleletet nem kapott, de nem is várt. Kalapját az ágyra dobta, gyorsan bekapkodta a vacsorára odakészített töpörtyűt, aztán elment. Hamarabb, mint máskor szo[418]kott. Bartusné kadarkájának szép piros színe volt. Ott legalább nem csöpögtettek könnyeket az italába.
Erzsinek pedig egy hét múlva fia született. Fekete szemű, fekete hajú csöppség. Korpai János ezt sem bánta. Csak a gyereksírás bántotta a fülét. Esténként még inkább sietett bekapkodni a vacsoráját.
*
Január is elérkezett. A hó már régen belepte az utolsó falevelet is, amit október cibált le az elárvult fákról. Este a hold ezüst pásztákat rajzolt a fehér tetejű házakra. A szél rázta a fákat, és derült égből is hullott a hó.
Bartusnénál jó meleg volt. Nyekergett a vonó a cigány kezében. Kegyetlenül nyekergett. Korpai János élvezte ezt a nyekergést. A szomszéd asztalnál Máté Gergely egyre eregette pipájából a csiklandós füstöt. Ez bosszantotta. Egy hét óta minden bosszantotta, amit Máté Gergely tett. Valami baromfiügy miatt kaptak össze. Máté Gergely éppen a szomszédban lakott. Mint afféle tehetősebb kisgazda, minden évben fölhizlalt öt-hat disznót, Korpaiéknak csak tyúkokra és libára tellett. Egy héttel ezelőtt egy nyugtalan tyúk áttévedt Mátéék portájára, ott is éppen a disznóólba vezette szerencsétlen sorsa. A disznók persze örültek a friss pecsenyének. Még össze is marakodtak. De a ricsajra elősiető Máténé asszonyság már csak egy-két csontocskát és a szálldogáló tollakat találta. Szó, ami szó, Korpaiék egy másik tyúkot követeltek. Máté Gergely meg azt hangoztatta, hogy nem ő kergette az oktalan állatot a disznók közé. Mért nem zárták kalitkába, akkor nem csavargott volna el. Ezen a napon csúnyán összeakasztotta a nyelvét a két asszony. Az emberek közt meg beállt a nem köszönő viszony. Csak ott bosszantották egymást, ahol lehetett. Ezért eregette Máté Gergely a bűzös füstfelhőket a szomszéd asztal felé. A nehéz pipafüstben ott kavargott az elfojtott ellenségeskedés. Kavargott, kavargott, csak újabb alkalmat várt a kirobbanásra.
*
Korpai János rendszerint csak fél litert ivott meg egy este. Nem is futotta többre a szűkös keresetből. Csak olyankor öntött föl a garatra, ha valami különösen bosszantotta. Most pedig igen-igen piszkálta a tűrhetetlen pipafüst. Úgy érezte, csak borral moshatja le a torkára ülepedő bűzös füstöt. Intett Bartusnénak:
– Asszonyság, egy fél litert szódával!
Megitta. Ez nem volt elég. Újabb következett. Az arca hamar kipirult, és csillogott a szeme is. A sarokban folyton nyekeregtette rokkant hegedűjét a prímás. Korpai János szükségét érezte, hogy borízű hangon bele-belebőgjön. Ha fűtötte belülről valami, mindig dudorászott.
Mosolygott a szeme, és ivott. A borospohár meleg gondolatot ébresztett föl benne valahol mélyen, olyan tájon, ahol állítólag érzéseiket hordozzák az emberek. – Miért veszekednek egymással folyton az emberek? – gondolta borgőzös fejjel, és azt hitte, hogy ez a kérdés neki jutott először eszébe. Büszke volt erre a gondolatra. Szerette volna odakiabálni külön-külön minden asztalhoz. Kár, hogy éppen fortissimóra zendített a szorgalmas prímás.
Éppen ekkor lépett be az ajtón Józsi, a sánta asztalos, Máté Gergely kebelbarátja. Intett neki, hogy üljön az asztalához. Józsi csodálkozott, de leült.
– Mi újság, Korpai uram?
– Semmi, csak jó kedvem van. És éppen az jutott eszembe, hogy mért gyűlölik egymást az emberek. Az imádságba is úgy van, hogy „úgy bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy megbocsátunk mi is”. Hiszi-e, hogy így van?… No, igyon velem egy pohárral! Hé, Bartusné, egy tiszta poharat!
Ültek. Nehezen találták meg az egymáshoz vezető szót. Korpai János sem tudta tisztán, hogy mit akar. Csak úgy odasúgta egy alkalmas pillanatban:
– Szólítsa ide Máté Gergőt is. Nem haragszok rá. Komolyan mondom, hogy nem haragszok. Hadd iszok meg vele is egy pohárral ebből a jó kadarkából.
A prímás éppen új nótába kezdett. Félszemével Korpai János felé kacsintott. Várta a hívást. Az intés azonban elmaradt. Korpai János mással volt elfoglalva. Szemével követte Józsit, amint a szomszédos asztalhoz bicegett. Látta, hogy lehajol. Súg valamit. Máté Gergely vastag füstöt pöfékelt ki a pipájából, aztán a füstön keresztül odasandított. Mintha spekulált [419] volna. Mégis föltápászkodott és szedelőzködött. Amikor az asztalhoz ért, megbökte a kalapja szélét. Korpai János mélységesen örvendezett. A megbocsátás örömét érezte áramlani egész testében. Szólította is Bartusnét:
– Asszonyság, még egy lityit és még egy poharat!
Bartusné hozta a bort. Melegen csillogott az üvegben a tavalyi kadarka. Először Korpai János emelte a poharat a kibékülésre. Ivott, aztán cuppanós részeg csókkal pecsételte meg a békét. Máté uram is elérzékenyedett. Tyúk ide, disznók oda, és veszekedés akárhova, a kadarka, bizony, jólesett. Azért meg nem állhatta, hogy csak úgy, egy kis emlékezésképpen ki ne próbálja szavainak a körmét.

[Kép 01]

Csak egy icipicit akar csípni. Hiszen a kadarka is csípős, különösen így szódával, mégis jó.
Nagyot nyelt előbb, félszemmel az ott ácsorgó Bartusnéra mosolygott, aztán fölemelte a poharat:
– Most pedig igyunk tán a kis fattyú egészségére!
Bartusnénak hirtelen sürgős dolga akadt, s a konyhában hasát fogva mesélte el, hogy Máté Gergely felköszöntötte Korpai János fattyú unokáját. Józsi, a sánta asztalos az asztal alatt összedörzsölgette tenyerét nagy gyönyörűségében, és titokban odaintett a cigánynak. A primás elértette a mozdulatot, és olyan tust zendített rá hirtelen, hogy megremegtek belé a rozoga ablakok.
Korpai Jánost villámcsapásként érte a csipkelődő szó. Felugrott, mintha rugók lökték volna. Meggörnyedt testtel, ugrásra készen állt Máté Gergely elé.
– Hogy mondta?
Vigyorogva mentegetőzött, és békülékenyen megveregette a vállát.
– Nono, azért nincs harag, pajtás! Nem gondoltam, hogy ennyire komolyan veszi a tréfát.
Korpai nem békült. Lelökte magáról a bizalmaskodó kezet, és nagy erőfeszítéssel kiegyenesedett.
– Csak semmi „pajtás”. Takarodjon arrébb, vagy én rúgom el.
Máté Gergely elfordult, és kuncogva ment vissza asztalához. Elbicegett utána az asztalos is. Megöblögették a torkukat, és kárörvendő vigyorgással intettek a cigánynak. A prímás hízelkedő hajlongással húzta Máté Gergely fülébe a nótát, hogy „kukorica közt születtem, ott szedtek fel engem”… Korpai János pedig megadóan hajtotta tenyerébe a homlokát. Egyedül maradt. Nagyon egyedül. Aztán megvillant a szeme, és nagyot ütött az asztalra:
– Bartusné… Bartusné… tán megsiketült?… Fizetni akarok…
*
Fehér hólepedő rakodott a házak tetejére, némelyik rozoga építmény szinte nyögött a súlyos teher alatt. Pipáztak a kémények, és szürke füstcsíkok tekergőztek a még szürkébb ég felé. Esni kezdett a hó is.
Amikor kilépett a kocsmaajtón, szemébe csapott az éles szél. Még hallotta, hogy a sánta asztalos recsegő hangon énekel, azután nekidőlt a falnak, és kótyagos [420] fejjel úgy érezte, most meg kell halnia. Vagy neki, vagy a gyereknek. A fattyúnak. Támasztotta a falat egy ideig, azután nekivágott a bokáig érő hónak. Tántorgott, és kegyetlenül zúgott a feje. Valahonnan messziről, az öntudaton túlról fölrémlett benne, hogy ölni fog, azután összekavarodott minden, s az őrült körforgásban homályosan kísértett Máté Gergely vigyorgó arca, a sánta asztalos egykedvű bicegése. …Jancsi prímás hajlongott sokáig. Szinte a földet seperte bozontos haja… Bartusné újabb bort hozott… Leült mellé… Fizetni kell… És valaki kopog az ajtón… Erzsi… Nem is Erzsi… A fattyú… Máté Gergely kárörvendően nevet, és Jancsi prímás tust húz… És Bartusné megölelte a fattyút… És milyen nyálas a csókja. És… hupp… nekiment egy fának. Majdnem elvágódott.
Egyedül baktatott a havas utcán. Hazafelé. A háztetőkön végigsöpört a szél, és nyakába zuhogott a porhó. A lefüggönyözött ablakokon itt is, ott is kicsillámlott a fény. Langymeleg hullám birizgálta meg a szívét. Nagyon, nagyon kívánta, és beláthatatlan messzinek érezte az otthont.
Kutyák ugatták a kerítések mögül. Föl se vetette a fejét, csak legyintett, mintha a gondolatokat akarta volna szétzavarni. Zsibogott a homloka. Reszketően végigsimította a kezével. Csönd volt körülötte, és nagy csend tertyedt el benne is. Mintha legbensőbb lelkéből nőtt volna ki a szikrázó fehér táj és a hóesés.
Amikor szokatlanul korán megtorpant az otthona előtt, bizonytalan érzéssel bámult a kiszűrődő fénybe. Halkan kocogtatta meg az ablakot. A kulcsot nem találta. Aztán belépett a szobába. A kellemes melegben táncba kezdtek körülötte a bútorok. Csak árnyakat látott, izgő-mozgó alakokat és valami tompa fényt. Nekitámaszkodott az ajtófélfának. Az asszony támogatta, hogy el ne essen. Egy székre roskadt. Ült, ült percekig. Úgy tűnt, közben hosszú évek suhantak el. Azután megfordította a fejét, és visszahökkent. Erzsi állt nem messze tőle. Erzsi. És karján a gyerek. A fattyú. Villanásszerűen hasított belé az öntudat: most, most… Most történni fog valami… Fölugrott, és ütésre emelte ökölbe szorított kezét. Éppen a gyerek arcába látott. A kis fattyú játékosan forgatta szemeit. Mosolygott. Éppen rá mosolygott. És Korpai János ütésre emelt keze tehetetlenül zuhant vissza a levegőből… A szája szélén bárgyú mosoly nyílt, düledezve állt, az asszony tekintetét kereste, és bután dadogott:
– Te, te… mosolyog… rám… Rám… mosolyog… Hisz ember… ember lesz ebből is… Ember…
Részeg öröm bujkált a hangjában. Lecsukódott a szeme, azután megingott, és végigvágódott a padlón.
Másnap estefelé, amikor sietős léptekkel hazafelé tartott a gyárból, a kocsma körül szembetalálkozott Máté Gergellyel. Riadtság futott át a szemén, azután megenyhült, mosolyra húzta a száját, és barátságosan kívánt jó estét. Azután ment tovább. De pár lépésről még visszaszólt:
– Az ám, míg el nem felejtem. Ma este nem mék a kocsmába. A fattyú nem enged… Nem ám.
Máté Gergely érthetetlenül bámult utána.