Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Kisbéry János: Élet és irodalom

I.
Boldog dilettantizmus
Abban a pillanatban, amint valami élethivatásunkká, mesterségünkké válik, elveszti izgató varázsát, megszokottá, érdektelenné válik. Aki az írást választotta élethivatásául, és ebben sikerült is vinnie valamire, úgyhogy alkalma van mestersége örömeit annak gyakorlati oldaláról kimerítenie, úgy jár a rajongásával, mint az ifjú szerelmes, aki szerelmét annak rendje és módja szerint feleségül vette ahelyett, hogy egy életen át rajongott volna érte. A hivatásos férj és a hivatásos író egyaránt ki vannak téve annak a veszélynek, hogy minden vágyuk teljesül, és ezen az úton végre is eljutnak oda, hogy vágyaikat kimerítik. Betelnek a boldogságukkal, szerelmük elveszti negatív töltését, szokatlansága és újszerűsége ingerét, magától értetődővé válik, mint a levegő, amelyért nem kell küzdenünk, mert mindig, minden körülmények között rendelkezésünkre áll. Megértjük a vízben fuldokló, vagy az akasztófán vonagló szerencsétlen sóvárgását egy korty éltető levegő után, a szegény ember sóvárgását a jólét, a vagyon után, a hírnévről, dicsőségről álmodozó dilettáns sóvárgását a nyomdafesték után, mi azonban, akik ezekkel a javakkal bőségesen el vagyunk látva, képtelenek vagyunk ugyanezt a rajongást és lelkesedést kicsiholni magunkból. Mindent meg lehet szokni, mint állapotot. A jólétet, a boldogságot és a dicsőséget is. És semmi sem közömbösíti úgy a dolgokat, mint a megszokás. A hivatásos művész teljesítményében – ezt a hivatásos művészek tudják legjobban – mindig több a gyakorlat, mint az ihlet és lelkesedés, s amennyiben efféléről mégis beszélhetünk, úgy legfeljebb azzal a megszorítással, hogy a hivatásos művésznek az ihlet felidézésében is óriási gyakorlata van. Ezek a sokat próbált író Casanovák tisztában vannak minden úgynevezett műfogással, amellyel olvasóikra és önmagukra is hatni tudnak, de ha megkérdezzük őket élethivatásuk céljáról és értelméről, a legtöbbje fáradtan legyint, és hajlandó úgy nyilatkozni, hogy hajítófát sem ér az egész. Innét talán már csak egy lépés annak bevallásáig, hogy boldogtalanoknak nyilvánítsák magukat, s úgy nyilatkozzanak, hogy boldog csak a reménytelen szerelem lehet, mely nincs kitéve a teljesülés veszélyének, annak, hogy a maga érzékelhető és megemészthető mivoltában megismerkedhessünk vele.
De haj, az írás reménytelen szerelmesei, a dilettánsok, azok, akik az írói dicsőség istennőjével csak afféle köszönő viszonyban vannak, s mint elérhetetlen álomért rajonganak, lelkesednek érte! Ők azok, akik számára egy életen át felejthetetlen élmény marad az istennő mosolya, az a pillanat, amikor kezet csókolhattak neki, vagy megérinthették a ruhája szegélyét, beszívhatták a parfümje illatát. Milyen szép dolog is az, ami elérhetetlen! Milyen tiszteletre méltóvá, fennköltté, földöntúlivá és illethetetlenné válik pusztán azáltal, hogy a magunk hétköznapi emberi mivoltában nem juthatunk kapcsolatba vele, nem vehetünk tudomást arról, ami benne is szükségképpen emberi, hanem olyannak képzeljük el, amilyennek szeretnénk. Milyen megközelíthetetlen fellegvára a dilettánsnak az a testetlen rajongás, amellyel elejét veheti annak, hogy álmait a valóság lerombolja és bemocskolja. Milyen szép dolog hinni, rajongani, lelkesedni! Mennyire irigylem őket, és milyen szívesen cserélnék velük én, szegény szerencsétlen, aki naponta százezerszer elkárhozom abban a teljesülésben, amely teljesülésről ők mint életük üdvösségéről álmodoznak.
Az írás
Jaj, hagyjátok átkozni!
Tudom, hogy bármit tesz az ember, [414] tönkremegy bele. Élni annyi, mint elhasználódni. De mégsem így.
Nézzetek rám!
Volt már részem mindenféle sorsmegpróbáltatásban. Ismerem a kárhozat minden szörnyűségét és gyötrelmét, koplaltam, szenvedtem, nyomorogtam. Volt részem betegségben, súlyos és legsúlyosabb testi munkában. Megtört ez is, nem tagadom. Nyáron, a cséplés alatt minden évben öt-hat kilót fogytam. Naponta két órát aludtam, és amikor az ébresztőóra csengetésére feltápászkodtam a vackomról, percekig eltartott, amíg magamhoz tértem mély, ájulásos kábultságomból. A kimerültségtől és izomláztól remegve és támolyogva botorkáltam a sötétben a gőzkazán felé, és gyakran álló helyzetben, jöttömben-mentemben el-elaludtam pár pillanatra, még álmodtam is ilyenkor. De ha történetesen két napig esett az eső, s az időt dologtalanul heverésztük át valami pajtában, szervezetem oly vészes gyorsasággal heverte ki a fáradalmakat, hogy nem bírtam ki tétlenül. Különös, feszülő viszketést éreztem kérges tenyeremben, derekamban, izmaimban, és birkózni, ütni, dolgozni, nagyot emelni vágytam.
Láttam szegény embereket, akik ebben a munkában idő előtt megrokkantak. Testük ki sem fejlődhetett, satnyák, csenevészek maradtak, mint a sívó homokon tenyésző fák, de ilyen szánalomra méltó emberi roncs talán mégsem lett belőlük, mint amilyet belőlem az írás, ez a testet-lelket és idegeket emésztő, szörnyű szenvedély csinált. Reggelente, amikor felkelek, minden pórusom vitustáncot jár a gyengeségtől, az elhasználtságtól, úgy érzem magamat, mintha kilencven éves aggastyán volnék. A szemem csipás, bazedovosan dülledt, az arcom dúlt, püffedt, kifejezéstelen, mint a vízből kifogott hulláké. Az idegeim annyira megviseltek, hogy ha valaki váratlanul erélyesen rám kiáltana, idegsokkot kapnék, és egész testemben remegve sírva fakadnék. Minden szabadabb hangra, ajtócsapásra összerezzenek, mint a gyilkos, akinek rossz a lelkiismerete, és munka közben óriási megerőltetésembe kerül, hogy jó napot tudjak köszönni valakinek s eközben ne vigyorogjak, mint valami őrült. Közérzetem állandóan olyan, mintha túlterhelt csónak volnék, mely mindössze egy ujjnyira áll ki a vízből, s amelyet a legkisebb csekélység kibillent egyensúlyi helyzetéből. Pontosan úgy érzem magamat, mintha állandóan élethalál-veszedelemben forognék ég és föld között lebegve, s egy irdatlan szakadék szélén néhány gyenge fűszálba kapaszkodva. Egyszer, meglássátok, elvesztem idegeim fölött az uralmat, és mielőtt meggondolhatnám magamat, leugrom az emeletről a mélységbe, vagy szétzúzom fejemet a falon, menekülve a minden halálnál szörnyűbb fenyegetés elől, amelynek neve: élet.
– De hát mi a baj? kérditek megütközve, részvéttel és aggódva. Semmi, semmi. Egy kis nikotinmérgezés, idült gégehurut, általános testi és lelki kimerültség, majd elmúlik. Egyszer, ha majd nem cigarettázom, gyötrődöm, emésztődöm annyit. Ha meglesz a halastó, amelyről egész életemben mindig álmodoztam, vagy bármi módon csoda történik velem, mely megvált a kárhozatból, a szörnyű rabigától, amelynek terhe alatt roskadozom, miközben ceruzám játszi könnyedséggel fut végig a papiroson és mindig csak a papiroson, a tűz égesse meg!
A korbács
Mondókámnak végére értem volna, de utólag indíttatva érzem magamat arra, hogy azt ezzel az utóirattal némileg kiegészítsem. Amikor e sorokat írom, hétfő reggel van. Amivel azt kívánom jelezni, hogy tegnap vasárnap volt. Kicsi gyermekkorom óta hiszek a vasárnapban, abban, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi, és e szuggesztió alól nem tudom és nem is akarom kivonni magamat. Hiszem, hogy vasárnap nemcsak nem kell, de nem is szabad dolgozni, s ha mégis dolgozom, bizonyos bűntudatot érzek. Ennélfogva vasárnaponként [415] felmentem magamat a munkakényszer alól, s a napot az igazak jó lelkiismeretével s egy milliomos gondatlanságával henyélem át. Vasárnaponként úgy élek, mint akit felmentettek az élet minden gondja és kötelessége alól, s ilyenkor testben-lélekben átalakulok, valósággal újjászületek, mintha kicseréltek volna. Közérzetem nyugodt, derűs, háborítatlan, mint a hegyi tó tükre, amelyet zöld fenyves erdők koszorúja szegélyez, s amelyben az azúrkék égbolt nézegeti magát. Rövid néhány óra leforgása alatt szemmel láthatólag fiatalodom pár évet, dúlt arcvonásaim kisimulnak, és semmi sem zökkenthet ki nyugodt kedélyállapotomból. Tétlenül, hallgatagon szemlélődöm, minden élettevékenységem a lélegzésre korlátozódik. Úgy érzem magamat, mint aki egy más világban kötött ki, a boldogság szigetén, ahol nincsenek gondok, kötelességek, idegekre menő harcok.
De másnap, hétfőn elölről kezdődik az egész. Vége a vasárnapi varázslatnak. Idegrendszerem ismét hisztérikus túlérzékenységgel reagál a benyomásaira, s pár órai helytállás után úgy érzem, hogy lázas vagyok, halálos beteg, nyomorult, összetört, akit a legkisebb szél elfújhat a helyéről. Kimondhatatlan szenvedésekkel váltom meg minden pillanatomat, amellyel magamat a víz felszínén tartom, s az életemet meghosszabbítom. Látszólag nem teszek én sem egyebet, mint amit rajtam kívül még annyi más ember csinál szerte a világon: dolgozom. Írok erről-arról, és ezek az írásaim olykor állítólag még sikerülnek is, és visszhangot vernek a közvéleményben. De már maga az, hogy sikerülnek, s hogy emellett oly termékeny vagyok, azt bizonyítja, hogy a korbács, mely helytállásra ösztönöz, sokkal kegyetlenebbül vág végig rajtam, mint másokon. Avagy mit gondoltok, miért dolgozom annyit, és igyekszem felülmúlni önmagamat, azonkívül mindenkit, aki létérdekeimet veszélyeztethetné? Félelemből, aggodalomból, kishitűségből. Félek az ostortól, a rám nehezedő szörnyű felelősségtől, és amikor már-már úgy érzem is, hogy megszakadok, tovább hajszolom, gyötröm, emésztem magamat, mert nem tehetek mást. Már számtalanszor kinyilvánítottam, hogy egyetlen vágyam, kívánságom lenne az élettől: az, hogy ne kellene egyetlen sort sem többé leírnom. Mert látván látom ma már, hogy ezt a gyilkos, testet-lelket emésztő mesterséget egyre kevésbé győzöm idegekkel. Talán nekem is jólesnék amerikázni az igában, megalkudni az igényeimmel, a szigorú létfeltételekkel, és nem csinálni lelkiismereti kérdést abból, hogy megszolgálom-e az abrakomat, vagy egyszerűen csak elfogyasztom. De a különbség köztem és mások közt éppen az, hogy én képtelen vagyok erre. Lelkiismeretes ember vagyok, olyan, akire barátai lemondó kézlegyintéssel azt szokták mondani, hogy marha. Mint írót és alkalmazottat szörnyű felelősségtudat terhel. Állandóan felelősségrevonástól rettegek, s oly rossz a lelkiismeretem, mint a gyilkosé. A legkisebb mulasztás, pongyolaság, hátralék kétségbeeséssel tölt el. Ilyenkor belebetegszem a szorongásba, az aggódásba, elvesztem a fejemet, hányinger környékez. Ez a szorongás és túlhajtott lelkiismeretesség az a rettenetes korbács, mely percenként végigvág rajtam, és űz, hajszol, fenyeget, ha százszor belepusztulok is. Eszményi alkalmazott vagyok és, állítólag jó író is, de ha engem is megkérdezne valaki, csak azt mondhatnám, hogy nem születtem sem alkalmazottnak, sem írónak, mert mind a két feltételnek csak oly emberfeletti szenvedések vállalása árán vagyok képes eleget tenni, amelyek életemet egyetlen soha véget nemérő vesszőfutássá teszik. Az, hogy írnom, s mint írónak magamért helytállnom kell, a legiszonyúbb büntetés, amelyet a sors csak rám mérhetett. Mivel szolgáltam rá? Isten látja lelkemet, ártatlan vagyok. Kérem felmentésemet.
Pár nappal e sorok megírása után utolért valami lelkiismeretfurdalás-féle, és szükségét érzem, hogy pár sorban még erről is beszámoljak. Arra gondo[416]lok, hogy azok, akik itt összejöttek, elsősorban attól a tiszteletre méltó jószándéktól indíttatva vállalkoztak az írói értekezlet megtartására, hogy utat mutassanak, egymásra ösztönzőleg, irányítólag hassanak, buzdítsanak, lelkesítsenek, ez az én felolvasásom pedig, mely elejétől fogva merő siránkozás és meghasonlottság, aligha alkalmas arra, hogy ezt a célt szolgálja. Emiatt most, utólag bizonyos bűntudatot érzek, és talán azt sem tudnám rossz néven venni, ha felolvasásom elhangzása után az egybegyűltek megbotránkozva egymásra néznének, és rosszallólag csóválnák a fejüket megállapítva, hogy ej, ez a Kisbéri, ez a Kisbéri… Nincs erőm védekezni, és mentségemre sem kívánok felhozni semmit sem. Tisztelem azokat, akik hisznek, azokat, akik állják a harcot, és őszinte szívemből kívánom, hogy küzdelmüket eredmény koronázza. Végső következésben én is csak azt csinálom, amit ők, mert ez áll feltételül előttem. De nem tagadhatom azt sem, hogy fáradt vagyok, meg-megroskadok az élet igája alatt, és jólesne már letenni a szörnyű terhet, amelyet egyre kevesebb meggyőződéssel és lelkesedéssel vonszolok tova. Az igavonó lázadozik bennem, és késztet arra, hogy terhemet időnként dühösen a földhöz vágjam, emellett azonban megnyugtathatok mindenkit, hogy amint kissé kifújtam magamat, ismét csak én leszek az, aki újra a vállára veszi, és cipeli tovább, amíg a lélegzetéből futja.